A konyhában kialakított „fotólaborban” kezdte Dragoș Georgescu. Nemzetközi fotószalonokon szerepeltek azóta az alkotásai, és Szatmár megye is az egyik képével hívta ide a máshol élőket. Ennek ellenére még nem érzi magát fotóművésznek, de várja azt a pillanatot, amikor ő is elhiszi, hogy immár azzá lett.
– Csak én érzem gondosan megtervezettnek a képalkotásaidat?
– Próbálom mindig átgondolni azt, amit akarok, hogy a kép elmondjon vagy elmeséljen annak az embernek, aki megtekinti kiállítva egy falon. Legyen az az ember profi vagy amatőr, hozzáértő vagy laikus. A fotózás nem csak kattintgatás. Azzal, hogy egy képnek mondanivalója van, automatikusan átváltozik alkotássá.
– Mióta fotózol? Miért? És a művészfotózás terén milyen sikereid voltak?
– A fotózást gyermekkoromban kezdtem, 14 lehettem, mikor már a CMENA 8-ast használtam – méghozzá rendesen. A Foto-muzica boltban (mert anno létezett a városunkban ilyen szaküzlet) már ismertek, hozattak nekem „spéci” papírokat, amire kihívtam a felvételeket, különböző fényességű és fényérzékenységűeket, havi két-három alkalommal vásároltam a friss előhívószereket stb. Abban az időben kizárólag fekete-fehér képeket készítettem. Otthon volt egy kis „fotólaborom” kialakítva a konyhában, ahol éjjel kísérleteztem.
Azóta változott a világ, digitális érába léptűnk és engemet is elragadott az ár. Kompakt, bridge és azután a DSLR következett.
Lassan jöttek a „köszönömök” is. Pár országban bekerültek a fotóim a nemzetközi kiállításokra, katalógusokban is megjelentek, nyertem pár díjat és dicséretet (Honorable Mention), az én felvételemmel reklámozta magát Szatmár megye külföldi turisztikai kiállításokon, szóróanyagokon, könyvekben, naptárakban jelentek meg alkotásaim.
– Minden kép tulajdonképpen szubjektív. A fotós a valóság egy tetszőlegesen kiválasztott mozzanatát, momentumát ragadja meg. Fotós szemmel járkálsz a világban, és ha látsz valami arravalót, akkor lencsevégre kapod?
– Szerintem a fotózás egy átmenti, temporális önzésforma. Az alkotó lekapja a fényképezőgéppel a pillanatot, ami azután elszáll. Megtartja magának addig, ameddig át nem alakítja, kinyomtatja és azután átadja mindenkinek. A fotózás a múltról szól. A jelent nem lehet megmutatni. Nem formákat, embereket fotózok, hanem érzést kiváltó pillanatokat örökítek meg. Legalább is, úgy gondolom, jobban mondva: erre törekszem.
A kérdésedre válaszolva, igen, már úgy járok az utcákon, hogy mindig keresem „azt a valamit”. Figyelek a részletekre, az arcokat nézem, a változásokat és a laikus szemtől elbújó pillanatokat keresem mindig. Terméseztessen akkor jelennek meg többnyire, mikor nincs nálam fényképezőgép, de ezt próbálom kiküszöbölni azzal hogy mindig lógjon a nyakamban.
– Dragoș Georgescuval mi lesz tíz év múlva? Melyek a céljaid? És „B terv” is van?
– Ami száz százalék, az az, hogy 10 évvel idősebb leszek. Amit szeretnék, az hogy 10 évvel bölcsebb legyek. Szeretném, ha a képeimet akarják, várják. Az élteti a művészt, hogy a minél többen lássák és értékeljék az alkotásait. Én nem tartom magamat művésznek, de lehet, hogy egyszer, valamikor a jövőben azzá válok, vagy – jobban mondva – én elfogom hinni magamról, hogy azzá váltam.
– Hogy születik egy képalkotás? A tervezés vagy a kivitelezés a hosszabb?
– Egy kép egy mozgó pillanat fizikai megállítása. A fotós, a szemlélő kilép, igazából elvonatkoztat, attól a tértől, amelyben a kép található, más ránézéssel szemléli. A másodperc töredéke áll a fotós rendelkezésére ahhoz, hogy észrevegye, átgondolja, lefényképezze azt a bizonyos pillanatot, úgy, hogy a végső termék azt ábrázolja, amit ki akart fejezni. Nem mindig sikerül. A tervezés akkor történik, amikor tudjuk pontosan, mit, mikor, hol és hogyan akarunk. Ebben az esetben a kivitelezés természetesen hosszabb. A pillanatfotózás más műfaj, de én ezt szeretem jobban.
You must be logged in to post a comment.