„A gyerekek még mindig úgy tanulják a verseket, mintha a költők mind halottak lennének” – fogalmazta meg az Anziksz számára a (szomorú) valóságot Demény Péter erdélyi költő. Formabontó interjút akartunk vele készíteni az irodalom és a politika, illetőleg a Facebook közötti viszonyról.
Mindenekelőtt igyekeztünk rápirítani: „látom, hogy egyenként írsz a váradiak facbookjára a könyvbemutató kapcsán. Ez így működik? A nagy és az irodalmár (akár össze is lehet vonni, tetszés szerint) egyenként, személyre szabottan megszólítja az Olvasót?” Persze (illemből) arra is rákérdeztünk: mikor jön legközelebb Károlyba.
A következő választ kaptuk.
„Hogy a végén kezdjem: nem tudom, mikor megyek Károlyba legközelebb, de mint látod, megjelenik a Sünödi és a trallalla című kötetünk, talán eljutok ismét.
Egy könyvvásár (most ért véget a vásárhelyi, hát felújult emlékeim vannak erről) rengeteg könyvet és programot ajánl, az olvasó valósággal eltéved közöttük. Egy ideig egyszerűen megosztottam a Facebookon a programokat, de egy művészettörténész barátomtól, Jánó Mihálytól tanultam, hogy a személyes meghívó személyes viszonyulásra kényszerít, másként szólítja meg az embereket. Akkora »nagy« író egyáltalán nem vagyok, hogy az olvasók csak a nevemet hallva dobrokolva jöjjenek a rendezvényre.
A jó bor és a cégér ügyében tehát azt mondom, ma már nemcsak hasznos a közvetlenség, hanem muszáj is. Kányádi, Esterházy, Nádas, Dragomán – a fél kezünkön megszámolhatjuk, ki az, akiért odalohol a fél város. A többieknek még el kell hitetniük, hogy élő írók, sebezhető emberek. Ha elmegyek egy iskolába, ahogy legutóbb Tordára mentem, ott is azt érzem, a gyerekek még mindig úgy tanulják a verseket, mintha a költők mind halottak lennének. Nem a tanár miatt, a hangulat ez: még mindig túl sok a merev tisztelet, és túl kevés a gondolkodás, túl sok a mellébeszélés, és túl kevés a saját élmény.”



You must be logged in to post a comment.