Csomai Dávid számos csodaszép helyszínen fotózott már, képei sok nagykárolyinak ismerősek lehetnek. A fiatal művész nem csak különleges tájakat örökít meg, de tanulmányait is egy kevésbé közismert szakterületen belül végzi: geológus mesterképzésre jár Svédországba. A skandináviai életéről és természetesen a fotózásról is mesélt nekünk.
– Mesélj kérlek kicsit magadról, mikor kezdtél el érdeklődni a fényképezés iránt?
– Már gyermekkoromtól kezdve vonzottak a festői szépségű helyek, azonban ekkor még csak a szemeimmel örökítettem meg a tájat, ahol jártam. Komolyabb érdeklődést a 2012-es év hozott, amikor megvettem életem első fényképezőgépét. Ebben az időszakban kezdett el formálódni a nagykárolyi Castellum Fotóklub, ami jelenleg Vasile Vénig László Fotóklub néven tevékenykedik, ez is nagy hatással volt rám.
– Kitől tanultad meg a fotózás technikáját, az elméleti alapokat?
– A legjobb útmutatókat és inspirációkat is két tájfotós barátomtól kaptam, nevezetesen Simay Zsolttól és Szabó Zsolt Andrástól. A sok, közös túrázással eltöltött idő és az eközbeni diskurzusok nagymértékben elősegítették a fejlődésem. Illetve a Vasile Vénig László Fotóklub keretén belül szervezett fotóklubos találkozók, közös képelemzések, kisebb előadássorozatok is jelentősen hozzájárultak az elméleti és gyakorlati alapok elsajátításához. Manapság gyorsan lehet fejlődni, ugyanis rengeteg információ kering az interneten, ami a mai fotósoknak nagy előnyt jelent. Azonban a terepen eltöltött időt, elmélkedést, kompozíciókeresést, illetve az utómunkával való kísérletezgetést semmi nem pótolhatja, ezeket csak sok gyakorlatozás által lehet tökéletesíteni.
– Jelenleg külföldön vagy egyetemista, mesélj kicsit az életednek erről a részéről is. Miért döntöttél úgy, hogy külföldön tanulsz tovább? Mennyivel másabb ott az egyetemista élet, mint itthon?
– Jelenleg a svédországi Lundi Egyetem elsőéves mesterszakos geológus hallgatója vagyok, kőzettan szakirányon. Elmondhatom, hogy nagyon jó alapokat kaptam a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem geológia alapképzésén, nem a hiányérzet miatt utaztam el. Viszont mindig is szerettem volna kipróbálni egy külföldi egyetemet, s kezdettől fogva a skandináv országok felé húztam, Svédország pedig kézenfekvő választás volt, ugyanis a testvéreim itt élnek hosszú évek óta. Ráadásul itt volt meg az a szakirány, ami igazán érdekel.
Az oktatás struktúrája általánosan különbözik, illetve nagyon sok a csoportfeladat, egyéni kutatás, beadandó munka. Az egyetemi karok közül utolsók közt tértünk át az online oktatásra, volt szerencsénk néhány kisebb terepgyakorlaton is részt venni. Elég furcsa így tanulni, hogy nem látjuk a kőzeteket, feltárásokat, de úgy gondolom, hogy a tanárok próbálnak mindent elkövetni, hogy biztosítsák a szükséges gyakorlati tudást. Nyílván senkinek sem könnyű most. Az egyik legnagyobb élményem talán egy tenerifei virtuális terepgyakorlat volt. Lund egy igazi egyetemváros, a világ minden tájáról érkeznek ide diákok, s mindig jó érzés megismerni más kultúrákat. Sajnos nehéz nyilatkozni az egyetemista életről így, egy világjárvány közepén, viszont abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy ilyen körülmények között is ki tudott alakulni egy baráti hangulat a csoportomban.
– Van olyan fotóművész, akire felnézel, akinek a munkáit nagyra tartod esetleg inspirál téged?
– Persze, több is van. Az említett két Zsolt mellett a legnagyobb inspirációt Marc Adamus, Enrico Fossati, Max Rive, Alex Noriega, Erin Babnik, Alexandre Deschaumes és Alister Benn jelentik, nemcsak fotós tevékenységük miatt, hanem a fotózás esztétikai és filozófiai értékeinek hangsúlyozása miatt is. Bár nem tájfotósok, nagyon szeretem Gregory Colbert, Steve McCurry, Sebastiao Salgado, Hajdu Tamás és Elsa Bleda munkásságát is.
– Milyennek tartod magad, mint fotós? Milyen témákat szeretsz leginkább megörökíteni?
– Úgy érzem, még egy nagyon hosszú út áll előttem az egyéni látásmód kifejlesztéséig, azonban kis lépésekben látom magamon a fejlődést. Legfőképp a tájfotózás áll közel hozzám, de érdeklődök a város- és építészet-fotózás iránt is, bár ezeket a témákat inkább telefonnal örökítem meg.
– Te keresed a pillanatot, vagy a pillanat talál meg téged? Mindig magadnál tartod a fényképezőgéped?
– Ha tudom, hogy potenciálisan olyan helyre megyek, ami „fotogén”, akkor általában magammal viszem a fotógépet, de legtöbbször nem kerül elő, ha nincsenek meg a megfelelő körülmények a fotózáshoz, mint egy érdekes fényjelenség, esetleg köd. Próbálok úgy járni a világban, hogy elfogadom azt, amit a természet ad, nem csalódok, ha kép nélkül távozok haza. A fotós helyszínek előre megtervezettek, de azt nem lehet előre tudni, hogy a helyszínen mi fog történni, ezért ilyen szempontból a fotózás mindig spontán, gyorsan kell alkalmazkodni a kialakult szituációhoz. Jelenleg kicsit szünetel a fotós tevékenységem, főképp időhiány miatt, de remélem, hogy minél hamarabb visszatérhetek hozzá.
– Melyik a legkedvesebb/legsikeresebb fotós élményed?
– 2019 augusztusában a Spitzbergákon jártunk a bátyámmal, remélve, hogy közelebbről is megismerhetjük az északi sarkkör mögötti mindennapi élet körülményeit. A népesség nagy része Longyearbyen városában él, melynek határát korlátozottan lehet átlépni, ugyanis a környéket számos jegesmedve frekventálja. A város elhagyása nélkül limitáltak voltak a fotózási lehetőségeink, ám a legendás éjféli nap biztosította végtelen napfénynek köszönhetően nem tértünk haza üres kézzel. A felbukkanó sötét, különös hangulatú felhők pedig csak fokozták a hangulatot. Bár világosak voltak az éjszakák, ilyenkor alig láttunk turistákat vagy túrázókat, így átérezhettem a teljes egyedüllét és csend adta sebezhetőséget, ahogyan elmerültem a természet nyers, erőteljes szépségében.
– Számtalan kiállításon vettél már részt az alkotásaiddal, kiemelnél párat, amik fontosak voltak számodra?
– A Vasile Vénig László fotóklub tagjaként szerencsém volt kiállítani különböző városokban, ezek közül megemlítenék párat: Nagykároly, Marosvásárhely, Szatmárnémeti, Nagyvárad, Nagybánya. Továbbá határon túli kiállításokon is részt vettünk a csoporttal, ezek közül számomra a legkedvesebb a Tokajban kiállított tárlat volt 2019-ben.
2015-ben a II. Nemzetközi Vasile Vénig László Fotószalonon az egyik fotóm bronzérmet szerzett színes kategóriában. Mind közül talán a legfontosabb az egyéni kiállításom volt, 2016-ban, Awake címmel.
A Magyar Fotóművészek Világszövetségének tagjaként a jelenleg Nagykárolyban kiállított vándorkiállításon is szerepel egy képem.
– Te hogyan látod, merre halad a fotóművészet a 21. században?
–Az mindenképp jó dolog, hogy a technológia gyors fejlődése révén nagyobb tömegek számára is elérhetővé vált a fényképezés, azonban pont emiatt az eredetiség fokozottan kulcsfontosságú lesz, mivel rendkívül sok fénykép jön velünk szembe a közösségi médiában, fotós oldalakon stb.
Tájfotós szempontból nézve az újabbnál újabb szoftverek képesek jelentősen leegyszerűsíteni a munkafolyamatot például utómunka során, azonban nem vagyok híve az erős manipulációnak, például teljes ég cserék, előtér cserék, stb. Úgy gondolom, hogy ez rendkívül árt a kreatív folyamatnak. A kérdés tehát az, hogy ki mit kezd majd az adott technológiával.
A jövőre nézve az mindenképp felismerni való, hogy a rövid időn belül történő nagy helyváltoztatások (workshopok helikopterrel, úgynevezett „heli-hiking tours” stb.) sem a bolygóra, sem a fotózásra nézve nem fenntarthatóak, illetve a fotózás egyediségét is jelentősen visszaveszik.
Manapság egy tájfotós számára olyan eszközök érhetőek el, amelyekkel egy különleges látásmódot tudunk közvetíteni, így a szépség hirdetésén felül kiemelten fontos feladatunk a fenntarthatóság fontosságának kihangsúlyozása, a szemlélő belevonása a bolygó védelméért való küzdelembe.
– Mik a terveid a jövőre nézve?
– Még több időt szeretnék a természetben eltölteni, túrázni, fotózni, utazni, egy lehető legjobb minőségű portfóliót létrehozni, talán kiállítani a képeket.
– Mi az, amit mindenképp meg akarsz egyszer valósítani akár a fotós, akár a geológus szakmádban?
– Szeretném a kettőt minél közelebb hozni egymáshoz, közel lenni helyekhez, ahol mindkettőt kiválóan lehet művelni.
Lang Gyopárka
Megjelent a Nagykároly és Vidéke térségi hetilapban
You must be logged in to post a comment.