„Érezzék, amit én érzek a dalban!”

Nagy Anitát, a Nagykárolyi Művelődési Központ könnyűzene szakosztályának az énekesnőjét kérdeztük tervekről, továbbtanulásról, éneklésről.

– Mik a terveid most, hogy befejezted a középiskolát és túl vagy az érettségi vizsgákon?
– Még magam sem tudom. Gondolkodom az óvónői pályán és a kommunikáció szakon is. Az érettségi eredmények kifüggesztése után körbenézek még egyszer. Leginkább Kolozsvárra mennék. Magyarország nem vonz túlságosan.

– Mi lesz ezután az énekléssel? Fogod folytatni ezt a tevékenységedet is?
– Ez egy fogós kérdés. Az énekléssel az a baj, hogy itt Romániában, főleg Nagykárolyban keveset érünk vele. Én az a típus vagyok, aki nem tudja a megszokott és elvárt módon eladni magát. Nem szeretek azért kiállni a színpadra, hogy eljátsszam, hogy valaki más vagyok. Mikor elkezdek énekelni, számomra az a lényeg, hogy érezzék, amit én érzek a dalban. Az emberek nem mindig tudják ezt értékelni. Nagykárolyban is megfigyeltem, hogy a közönség egyhangúvá válik: ülnek, meghallgatnak, illendőségből megtapsolnak, nem igazán tudják értékelni, amit adni szeretnék.

– Milyen közeget szeretnél e helyett magad köré?
– Mindenképpen olyat, amely elismer. Olyan közönséget, aki azért jön el, mert látni akarja, hogyan tudom azokat az érzéseket átadni, amiket a dalban felfedezek. Nem szeretem, ha az emberek csak azért jönnek el, mert ismernek, jóban vagyok velük, esetleg csak unatkoztak, és el akarták valamivel tölteni az idejüket. Szerintem nem ez kéne legyen.

– Gondolkoztál azon, hogy profi szinten folytasd az éneklést?
– Persze, csak az a baj, hogy miután elkezdem valamikor tanulni a zeneelméletet, abbahagytam, mivel nem igazán tetszett. Most már persze bánom: ha nem hagytam volna abba, jelentkezhetnék zeneegyetemre. Az is hiányosság, hogy hangszeren nem tudok játszani, az pedig kell az egyetemhez.

– Szűcs József zeneoktató segített megtalálni a neked való zenét, az önkifejezésnek ezt a módját?
– Ő már kilencéves korom óta tanít engemet, úgyhogy már olyan, mintha az apukám lenne. Talán jobban is ismer, mint én magamat. Mindig támogatott, mert ismert. Kiskoromban is látta, hogy másabb vagyok, mint a többiek. Nem fogalmaznék úgy, hogy visszahúzódó vagyok, de kissé másképpen fejezem ki magamat az éneklésben, mint a többiek. Ő mindig azt mondta, ahogyan én tudom, adjam át, amit a dalban megélek.

– Az említett egyéniség hogyan fejeződött ki például a dalválasztásban?
– A választott dal általában Cserháti-dal volt. Cserháti Zsuzsa az egyik példaképem. Talán kicsit hasonlít is a sorsom az övére, bár ő kissé tragikusabban élte meg, hogy nem ismerték el. Remélem, velem nem így lesz.

– Milyen érzés lesz elválni ettől a közegtől, főleg a baráti körtől?
– A baráti körrel az a helyzet, hogy nem vagyok túl barátkozós típus. Kevés embert engedek magamhoz közel. Sok barátom van, de nincs egy igazán jó barátom se. Nem tudom, hogy ennek mi az oka, nem volt senki, aki rendkívüli módon megbántott volna, egyszerűen nem tudok közel engedni magamhoz senkit annyira, hogy igazán megbízzak benne, hogy elmondjak neki mindent. Az éneklésben viszont önmagamat adom, a barátaim előtt kevésbe. Sokan elképzelnek maguknak egy modellt, amibe ha nem illesz bele, nem kellesz nekik.

– Más-e az a kép, amit a színpadon mutatsz magadról, mint amit megélsz a mindennapokban?
– Szerintem közel áll egymáshoz a kettő. Úgy érzem, nem szoktam megjátszani magamat, mindig ugyanaz az ember vagyok. Nincs művész-énem. Ugyanaz az egyszerű, falusi lány vagyok a színpadon is, mint a hétköznapokban.

– Mekkora változást fog jelenteni, ha nagyvárosba mész egyetemre? Például Kolozsvár az itteni kisvárosi-falusi léthez képest elég nagy lépcsőfok.
– A falusihoz képest biztosan furcsa lesz és eleinte nehéz lesz felfedeznem magamat a nagyvárosban, de szerintem nem fog gondot jelenteni. Az ottani barátok, gondolom, segíteni fognak, ha valami nehezebben működik.

– Hogyan képzeled el az egyetem utáni életedet?
– Ha elképzelem, hogyan fogok kinézni, szeretnék csinos lenni. Emellett boldog családom lesz. Valahogy mindig a család az első, kevesebbet gondolok a karrierre. Tudom, sokan fordítva vannak ezzel. Mindenképp valamilyen jól kereső állást képzelnék el magamnak, de majd meglátjuk, hogyan alakul.

– Hogy egyeztethető össze az óvónői pálya iránti vágyad azzal, amit az imént mondtál?
– Ha erre kell válaszolnom, azt mondanám, nem az a fontos, hogy sok pénzt keress, sokkal lényegesebb, hogy szeresd azt, amit csinálsz. Óvónő mindenképp azért lennék, mert nagyon szeretem a gyerekeket: amikor meglátok egy kisgyereket, elolvadok tőle. Ha pénzkereset felől kell megközelíteni a témát, nem szeretnék kifejezetten szegény lenni, stabil munkahelyre vágyom.

– Tehát kötnél kompromisszumokat, hogy azt csinálhasd, amit szeretsz.
– Igen. Például az énekléssel is így voltam, soha nem kaptam érte semmit. Igaz, volt egy lagzis együttesem, amivel kerestem pénzt, viszont kiléptem, mert nem szerettem. Nem a pénz az, ami vezérel ebben, ha így lenne, nem hagytam volna abba. Viszont a Kultúrház eseményein nem keresek soha semmit, nem is azért megyek. Én azért énekelek, mert ezt szeretem, ez az én világom.

Kovács Péter Zoltán