„Falvak mécsesei” díjban részesült Bogdan Georgescu és Bikfalvi Zsolt

Ha a nagykárolyi kulturális életről beszélünk, két név egészen biztosan mindenkinek eszébe jut: Bogdan Georgescu és Bikfalvi Zsolt. Ők hosszú évek óta dolgoznak azon, hogy színt hozzanak a város rohanós, sokszor stresszes hétköznapjaiba.

Szerencsére nem csak nekünk jutnak ők eszünkbe, hanem a „Falvak mécsesei” díj odaítélő bizottságának is, akik a közelmúltban többek között a két nagykárolyit is kitüntették a nívós megyei díjjal.

A nívós elismerés kapcsán Bogdan Georgescuval és Bikfalvi Zsolttal is beszélgettünk. Az interjúkat terjedelmük miatt két részben közöljük.

Bogdan Georgescut, a Nagykárolyi Kulturális Igazgatóság vezetőjét kérdeztük. 

– Nem ez az első díj, amivel kitüntetnek munkád során, mégis mit jelent ez a díj számodra?

– Nekem nagyon sokat jelentett ez a díj, hiszen ez a húsz évi munkám összegzése voltaképpen. Ezt a díjat Szatmár megye olyan embereknek adja, akiik gazdagítják az egész megy4e kulturális értékét, és természetesen ez nagyon jó érzéssel tölt el, hogy felgigyeltek rám. A helyi közösség elismerése a legfontosabb, de örülök, hogy alkothattam valamit, ami kicsit messzebbről is látszik.

– Az emberek csak egy-egy projekt végkifejletét látják, de amögött sokszor hónapokig tartó munka van. Mesélnél a mindennapi munkádról picit?

– Az egyik legnehezebb dolog szerintem a kitalálás folyamata: úgy megtervezni egy rendezvényt, hogy valahol mindenki megtalálja magát benne. Ennek sokszor akadálya a pénz, ezt ki kell mondani. Minden pénzbe kerül, a kulturális események szervezése is.

A marketingszakértők azt szokták mondani, hogy minél több láncszem alkot egy folyamatot, annál több esély van rá, hogy valahol valami megszakadjon. Na, mi teszünk róla, hogy ez ne így legyen, hiszen nagyon sokszor egy-két ember csinál mindent, és maximum mi mérgelődünk egymás között, ha valami nincs rendben. Ez ennek a szakmának a szépsége is, egyszerre kell lenni kreatív igazgatónak, marketingszakembernek, arculattervezőnek, jó szervezőnek, és nem mellesleg megmaradni kultúrembernek, hiszen mégiscsak az a cél, hogy minőségi kultúreseményt hozzunk létre. De ezzel nincs semmi gond. Annak is megvan a szépsége, amikor a plakátokat ragasztgatjuk fel a városban. Szerencsére a kollégák mindenben segítenek és nagyon ügyesek.

A megálmodás és a sikeres kivitelezés között millió lépés van, ami mind egyaránt ugyanolyan fontos. Sokszor éjjel felkelek és jegyzetelek, hogy mit kell elintézni holnap, holnapután és azután. Amint már említettem, az egyetlen akadálya mindennek csak a pénz, a többi csak akaraterő kérdése.

– Milyen értékeket tartasz a legfontosabbnak a munkádban?

– Nagykárolynak van egy kulturális szintje, nekünk az a célunk, hogy ezt a szintet megüssük és ha tudjuk, túlszárnyaljuk. Ezért talán azt tartom legfontosabbnak a munkámban, hogy megfelelő módon tudjam továbbadni azt az örökséget, amit úgy hívnak, hogy „nagykárolyi kultúra”, amit ránk hagyott Karácsonyi Péter, Visnyai Csaba bácsi, Ági néni, Deák Endre, Mitica Iederan, Rosca Florentina, és még sorolhatnám hosszan. Nekünk ehhez hűek és méltók kell legyünk, főleg intézményes keretek között, ezt a nívót hozni kell: minőségi kultúrát továbbadni!
Én nyolc éves korom óta jártam a Kultúrház falai közé, sokszor többet voltam ott, mint otthon. Ezáltal megismertem olyan embereket, akik megmutatták nekem, hogy Nagykárolyt, hogy lehet híressé tenni a kultúra által. Ebben persze nagyon nagy szerepe van az iskolai tanároknak is. Sokkal könnyebb egy olyan gyermekkel dolgozni, aki úgy jön az iskolából, hogy ismeri a hangjegyeket, tud kottát olvasni, tud több szólamon énekelni. Szerencsére, úgy mint régen, most is nagyon jó a kapcsolatunk a tanintézményekkel és igyekszünk is bevonni a diákokat mindenbe, mert lehet, hogy a tanórán is hallottak már Ady Endréről, de ha mi elmegyünk és szervezünk egy megemlékezést, akkor bízunk benne, hogy még jobban megragad a tudatában az adott diáknak. És ha már a céloknál meg a fontos dolgoknál tartunk, akkor az edukáció fontosságát is megemlíteném. Személy szerint nálam ez hangsúlyos szerepet kap: megmutatni, ösztönözni és továbbadni mindazt, amit nekünk is megmutattak és továbbadtak.

– Hogyan változott szakterületed az elmúlt években? Milyen kihívásokkal kell ma szembenézniük a kultúrában dolgozóknak?

– Az elmúlt tíz évben sok kihívással kellett szembenéznünk, mint ahogy mindenkinek a szakmán belül. Egyszerűen nem találjuk, hogy mi az, ami felkelti a figyelmet. Főleg gyerekeknél, de felnőtteknél is. Nagyon magas lett az ingerküszöb, amit meg kell ugrani és talán egyedül nem is tudjuk. Nagyon fontos munkája van ebben a pedagógusnak – erről már beszéltem fennebb –, és a szülőknek. Még szerencsés helyzetben vagyunk, hiszen azok a szülők, akik annó Castelaniisok, Rekettyések vagy csak „kultúrházasak” voltak, azok a gyermekeiket is küldik, ösztönzik. Mert mi hiába dolgozunk, ha nincs rá befogadó közösség.

Van egy nagyon jó történetem ezzel kapcsolatban. Még réges-régen tanítottam pár évet a Kalazanci Líceumban. Egy utolsó órán, mikor az osztály fele már elkérezkedett, mert ingázó volt és indult a busz, gondoltam elviszem a gyerekeket a kastélyba egy kiállításra. Egy kislány, akiről tudtam, hogy ő is ingázó szintén velünk tartott. Kérdeztem, hogy ő elkéste-e a buszt, vagy mi történik, mondta, hogy nem erről van szó, hanem arról, hogy az apukája rászólt, hogy ha elviszik őket arra a bizonyos kiállításra, akkor ő semmiképp ne hagyja ki. Eljött, megnézte a kiállítást, hazament. Sok év múlva, már a gyermekével a karjában találkoztam vele egy kiállításmegnyitón. Megfogta az a pillanat diákként, ennyi is elég volt.

Erre törekszünk, hogy a mai világban is legyenek olyan pillanatok, amik elkapják az emberek figyelmét.

– És neked van olyan emlékezetes pillanat a pályafutásodból, amelyet soha nem felejtesz el?

– Minden fesztivál, városnap, program szervezése egy külön élmény volt. Most így hirtelen egyet sem tudnék kiemelni. A munkádat a közösség értékeli, onnantól kezdve elég az, ha mész az utcán és látod az emberek arcán az elismerést, vagy akár a nemtetszést is.

Mikor idejöttem a Kultúrházhoz, az első években hat olyan rendezvényt sikerült elindítani, ami addig nem volt. Olyan is akadt, ami rizikóval járt, például, mikor a városnapi nagyszínpadot áttettem máshová és lett még két színpad. Az akkor nagy lépés volt, később azonban jó döntésnek bizonyult.

Sajnos a negatív dolgok is megmaradnak, sőt talán kicsit jobban is. Nagyon szép az embereknek dolgozni, de az emberekkel már piszok nehéz. Főleg megfelelni az elvárásoknak, hisz a kultúrát mindenki a sajátjának tekinti, ezért – teljes joggal – hozzászólások, megjegyzések, kritikák is bőven vannak.

– Van olyan álmod vagy terved, amelyet még mindenképp meg akarsz valósítani?

– Nincs. Teljesen őszintén, nincs. Nagyon örülök, hogy legalább öt olyan rendezvényt sikerült beindítani, ami sok évig a nagykárolyi kultúra alapjait jelentette. Volt olyan, hogy minden hétvégén volt rendezvényünk. A COVID sajnos ezt megtörte: azóta sem tudtunk helyreállni, valami akkor megváltozott. De nem csak nálunk, én nagyon sok zenésszel, kultúremberrel, rendezvényszervezővel beszélgetek, és mindenkinél ez a helyzet és valahogy nem találjuk erre a megoldást. Nagyon sok dolog változó a világban, ezért szinte lehetetlen hosszútávú stratégiákat felállítani, ez már nem életképes.

Bagossy Andrea és Szolomájer-Lang Gyopárka

Folytatjuk.