Vadai Zalán neve sokak számára ismerős, hiszen gyakran vállalt szerepet a különböző kulturális programokban – szervezőként, fellépőként – egészen addig, míg nem kezdett el tevékenykedni Csíkszeredában a Hargita Nemzeti Székely Népi Együttesnél, hivatásos táncosként. A Népi Együttes tagjaként járt a Dubaji Világkiállításon. Élményeiről, tapasztalatairól kérdeztük.
– Immár több, mint fél éve vagy a Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes tagja. Hogyan érzed magad Csíkszeredában, sikerült beilleszkedned?
– Köszönöm szépen, nagyon jól érzem itt magam. Úgy gondolom, hogy több, mint fél év után sikerült felvennem az itteni ritmust, az itteni életstílust, ami kicsit másabb, mint otthon. Ez nagyban függött a kollégáimtól, akik nagyon segítőkészek és befogadóak voltak az első perctől kezdve. Nyilván, én közel sem álltam szakmailag hozzájuk, mikor idekerültem, ők már több éve ezzel foglalkoznak, de ezt nem érzékeltették velem. Sokszor segítettek abban, hogy tovább tudjak haladni a feladatokkal, külön próbáltak velem, megmutatták többször a figurákat. Ami még fontosabb talán, hogy már kialakult egy baráti társaságom itt, akikkel összeülünk, akikhez fordulhatok tanácsért. Ez azért nagyon sokat segít. Persze, sokszor eszembe jut Börvely és Nagykároly, vágyok haza a családomhoz és az ottani barátaimhoz, de jól érzem magam itt, nem tervezek egyenlőre változtatni.
– Mit szóltál hozzá, mikor kiderült, hogy te is utazol a csapattal Dubajba a Világkiállításra?
– Azt gondolná az ember, hogy majd kicsattantam a boldogságtól, hiszen mégiscsak egy fantasztikus városba utazhattam el a csapattal. Ennek ellenére, akármilyen hihetetlen is, nekem kettős érzéseim voltak. Persze örültem először is annak, hogy új helyeket fedezhetek fel, hogy megismerhetem a híres Dubajt, hogy megnézhetem a világkiállítást és, hogy egyáltalán részese lehetek egy ilyen nagy, nemzetközi eseménynek. Másodszor pedig annak, hogy a tánckar vezetője bizalmat szavazott nekem és a kezdőségem ellenére engem is érdemesnek tartott arra, hogy képviseljem a tánccsoportot, Erdélyt és Romániát. Épp ezért volt bennem egy erős megfelelési kényszer, hogy a munkámmal megköszönjem az előzetes bizalmat. Bevallom, először kicsit megijedtem a feladattól. Ugye a többiek már évek óta ott táncolnak, ismerték a koreográfiákat, nekem mindet meg kellett tanulnom elég rövid idő alatt, és mellette készülni az itthoni előadásainkra is.
– Amint említetted nagy volt rajtad a nyomás. Ennek fényében milyen volt a felkészülési időszak?
– Kemény. Nagyon kemény. Két hét alatt nyolc koreográfiát kellett elkészítenünk. Voltak olyan napok, amikor 12 órát is a próbateremben töltöttem. A végére szinte már azt éreztem, hogy nem is vágyok én annyira Dubajba, ilyen áron. Persze, ez egy 12 órás próbafolyamat után volt és a kimerültség mondatta velem. Másnap reggelre összekaptam magam és eszembe jutott, hogy ez mekkora nagy lehetőség, hogy milyen büszkék lesznek rám otthon, az anyukám, az apukám, az öcsém és a barátaim. És én is milyen büszke leszek magamra, hogyha sikerül kellőképpen felkészülnöm és a legjobbat kihozni magamból. Így visszagondolva minden fáradalmat megért az az egy hét amit a Világkiállításon tölthettem a Hargitával.
– Mesélj kérlek az ott töltött napokról. Hogyan képzeljünk el egy világkiállítást?
– Az Expo területét úgy kell elképzelni, mint egy várost, hatalmas. Minden országnak van egy saját pavilonja, ahol az ország jellegzetes dolgait mutatják be, ahol megpróbálják átadni az úgynevezett „feelinget”. Mi a román pavilonba kaptunk meghívást, ami elképesztően gyönyörű volt, tényleg kitettek magukért a szervezők, hogy méltó képpen mutassák be az ország értékeit a világnak. Ebben a körben mi az etnikai sokszínűséget és a romániai és moldvai magyarokat képviseltük táncaink – sóvidéki, felcsíki, kalotaszegi, bonchidai, szilágysági, méhkeréki, moldvai – segítségével, amelyekben úgy a román, mint a magyar elemek fellelhetőek voltak. A román pavilonban barátként vártak és fogadtak minket. Ugyanakkor a közönség részéről is remek volt a fogadtatás, folyamatosan álltak és nézték a táncainkat, tapsoltak, gratuláltak. Úgy gondolom, hogy a világ minden tájáról érkező emberek élvezték az előadásunkat és tetszett nekik ez a fajta kultúramegnyilvánulás.
A délelőttöket általában a szállodában, pihenéssel, medencézéssel, nézelődéssel töltöttük. Délután háromra kellett a pavilonban lennünk, ahol 6-8 koreográfiát mutattunk be, olyan délután 6 óráig. Az este szintén szabad volt. Bár a fellépés olykor fárasztó volt, amit a hőség csak tetézett, mégis igyekeztük az összes szabadidőnket kihasználni. Voltunk szafari-túrán, tevegeltünk, autentikus vacsorán vettünk részt, megnéztük a város nevezetességeit, egy ismerős pedig bemutatta Dubaj óvárosát is. Egyszóval a munka mellett a turistáskodásra is jutott idő.
Összegzésképpen elmondhatom, hogy részt venni egy ekkora nemzetközi eseményen egy ilyen világvárosban hatalmas élmény volt és remélem, hogy még sok hasonlóban lesz részem a Hargitával. Az otthoni táncosoknak pedig üzenem, hogy ne adják fel, dolgozzanak keményen és meglesz a gyümölcse…akár egy ilyen világkiállításon való részvétel.
Lang Gyopárka
Megjelent a Nagykároly és Vidéke térségi hetilapban
You must be logged in to post a comment.