Minden évben nagy sikert arat a Vasile Vénig László Fotóklub tagjainak saját kiállítása. A Károlyi-kastélyban bemutatott „Point of Views 2021” elnevezésű kiállítás keretében, idén Nagy Ferenc képeit is láthatták az érdeklődők. A fiatal fotóművész most élményeiről, céljairól mesélt.
– Mesélj kicsit magadról, mióta érdekel a fotózás?
– Nagy Ferenc Iván vagyok, vagy ahogy a legtöbben ismernek, Feró, 19 éves, jelenleg Kolozsváron tanulok a BBTE Film és Média intézetében. A fotózással hetedikes-nyolcadikos koromban ismerkedtem meg. Először az általános iskolában készítettem fényképeket, főleg csoportképeket, egy tanárnőm fényképezőjével. Ez után gondoltam arra, hogy veszek egy saját gépet. Ennek a gépnek csupán az lett volna a funkciója, hogy ha elmegyek kirándulni akkor tudjak készíteni jó minőségű fotókat, megörökítve saját magam és a család részére az emlékeket. Azonban miután meglett a fényképezőm egyre jobban kezdett érdekelni a természetfotózás, majd később az állatok viselkedésformáit is megörökítettem. Türelmesen vártam órákat egy-egy jó fotóért, amik végül sokszor nem úgy sikerültek, mint ahogy én azt elképzeltem. Ezek után kezdtem megismerkedni a portréfotózás rejtelmeivel, először főleg a barátaimról csináltam fotósorozatokat. Később szülinapokra és más összejövetelekre is kezdtek hívni, először csak a barátok és ismerősök, utána pedig idegenektől is kaptam felkéréseket.
16 évesen, miután elvégeztem a tízedik osztályt, beiratkoztam egy fotókurzusra, ahol nagyon sok mindent megtanítottak és elsajátítottam. Itt ismerkedtem meg a versenyfotózással, amit Ovi D. Pop, a kurzus vezetője mutatott meg. Ovira azóta is példaképként tekintek, a gondolkodása miatt és főként amiatt is, hogy ő a hétköznapokban is megtalálja és persze meg is örökíti azokat a pillanatokat, amik mellett nagyon sokan elmegyünk. Bárki, aki meglátja a képeit, rácsodálkozik, hogy egy-egy mindennapi dolog milyen gyönyörűnek tűnik az ő lencséjén keresztül.
– Milyen témában szeretsz a legjobban fotózni, ezen belül vannak-e számodra nagyobb kihívást jelentő feladatok?
– A portékat, az eseményfotózást és a street fotókat szeretem a legjobban. De ezeken kívül nagyon vonzónak találom a természetfotózást is, azon belül is az állatok fotózását. A street fotóban sokszor nagyon el tudok mélyülni, képes vagyok akár órákat sétálni, vagy ülni egy helyben, hogy egy olyan embert lássak, aki a legjobban beleillik, vagy esetleg a legjobban kiüt abból a térből, amiben szeretném megörökíteni. Ugyanakkor ez is jelenti számomra a legnagyobb kihívást. Az utca embereinek fotózása nem egyszerű dolog, sok negatív tapasztalatot gyűjtöttem már ezen a téren. Főként azért mert én úgy érzem helyesnek, ha a kép elkészülte után beszélek az fotó szereplőjével, megmutatom neki a fotót és az engedélyét kérem, hogy azt később felhasználhassam, esetleg kitehessem a közösségi média felületeire. Ilyen esetben nem egyszer kaptam visszautasítást, ezért azt a fotót amire vártam akár órákon keresztül ki kellett törölnöm, nem használhattam fel semmilyen anyaghoz. Olykor-olykor ez nagyon rosszul tud esni egy fotósnak.
– Mindenhova magaddal viszed a fényképezőgéped?
– Nem. Nem szoktam minden helyre a gépemmel a nyakamban járni. Ha elutazok is, olyankor szeretem inkább az élményeket gyűjteni, és nem mindig a csak a képekre koncentrálni. Ha mégis olyan dolog kerül elém amit bűn lenne számomra nem megörökíteni, akkor megpróbálom telefonnal megtenni ezt, és kihozni a telefonból a legtöbbet. Szerencsére ez a technológia hatalmasat fejlődött az elmúlt években, sorra jönnek ki a jobb és jobb kamerával rendedlkező mobiltelefonok. Ezért sok esetben elég egy mobil is ahhoz, hogy fantasztikus képeket tudjunk vele készíteni, és az ugye mindig a zsebünkben van. Ezért is gondolom azt, hogy minden nap egyre több és több jó fotó bukkan fel az interneten.
– Melyik volt az eddigi legkedvesebb fotós élményed?
– Az eddigi legkedvesebb és egyben legszívszorítóbb élményem egy utcai fotózás alkalmával történt, Kolozsváron. Amint kerestem a megfelelő helyszínt és szereplőket egy szegény házaspárral és a pár hónapos gyermekükkel találkoztam. Meg akartam őket örökíteni, miközben könyveket árulnak, ezért elkezdtem velük beszélgetni. Egy szűk fél óra beszélgetés után megengedték, hogy készítsek róluk fotókat, de megkértek, hogy ezeket ne mutassam meg senkinek, mert nagyon szégyellik magukat, hogy ide jutottak, hogy régi könyveket árusítanak az utcán. Kiderült, hogy a szégyenük oka nem is konkrétan az utcán való árulás volt, hanem az, hogy azok a könyvek, amiket kénytelenek voltak áruba bocsájtani, a családi örökség jelképei. Fiatalabb korukban mindet elolvasták, mindhez személyes emlékek kötik őket. A hölgy még azt is megosztotta velem, hogy sok könyvet az édesapja olvasott fel neki gyermekkorában, azokból tanította őt is olvasni. Az, hogy ők megosztották a történetüket velem, egy teljesen idegennel, nagyon sokat jelentett számomra. Úgy döntöttem, hogy bármennyire is jó fotó jöhetett volna létre, én inkább eltettem a fényképezőgépet, vásároltam három könyvet, és ezeket visszaadtam nekik. Jó volt látni az arcukon az örömöt és a megnyugvást, hogy egy idegennek önthették ki a lelküket.
– Mit figyelsz, mire vársz, amikor fotózol?
– Fotózás közben a fényekre figyelek a legjobban, amennyiben lehet, megpróbálom kontrollálni őket, de amikor ez nem lehetséges, akkor megpróbálok olyan helyet keresni, ahol viszonylag egy erejű fények vannak. Illetve a kompozícióra is sok hangsúlyt fektetek, valamint arra, hogy ne legyenek olyan elemek a képben, amik zavaróak, vagy nem oda illőek. Nem csak a témát figyelem a képen, hanem az ő hátterét is. Például, ha egy erdőben fotózok, akkor is megpróbálom úgy elhelyezni a modellt, hogy a háta mögött ne nagyon legyen fa, mivel az azt a hatást kelti a fotón, mintha a fejéből nőtt volna ki.
– Hol találkozhatunk veled és a képeiddel a közeljövőben?
– Igazából a nyári időszakban nagyon sok eseményen fotózok, főleg esküvőkön, keresztelőkön, de Nagykároly utcáit is gyakran járom keresve a pillanatokat, amiket megörökíthetek.
Október 30-án a Vasile Vénig László Fotóklub által szervezett „Point of Views 2021” című kiállításon voltak láthatóak a fotóim a Károlyi-kastélyban, mivel idén én is csatlakoztam a fotóklub tagjaihoz. Helyi szinten ez egy nagyon sikeres kezdeményezés és nagy megtiszteltetésnek érzem, hogy ennek a csapatnak a tagja lehetek. Ezen kívül természetesen jelen vagyok az internetes felületeket is.
– A közelmúltban részt vettél az „Év Diákfotósa” díjátadón Budapesten, ahol a dobogó harmadik fokára állhattál fel. Mesélj kicsit erről!
– Igen, részt vettem az első úgymond nemzetközi versenyemen, ahol harmadik helyezésben részesített a szakmai zsűri. A versenyre igazából bárhonnan lehetett nevezni fotókat, az egyetlen kitétel az volt, hogy a fotós magyar nyelven végezze tanulmányait. Én a felsőoktatás kategóriájába neveztem be a képemmel és ebben a kategóriában nyertem el a harmadik díjat. A budapesti díjátadó, azon kívül, hogy egy rangos díjátadó volt, ahol számos híresség is részt vett, nagyon sok hasznos programot kínált, amelyek által új dolgokat sajátíthattam el. Egy hatalmas élmény volt!
– Mit szeretnél adni az embereknek a képeiden keresztül?
– Vannak olyan fotóim, amikkel el szeretném gondolkodtatni az embereket arról, hogy mit is látnak, és, hogy minek is látják azt, amit látnak. De a képeimnek a nagy részével egy pozitív érzést szeretnék kiváltani az emberekből. Azt szeretném elérni, hogy emberek megnyugvást, egyszerűséget, letisztultságot érezzenek, amikor ránéznek egy-egy fotómra. Ezért minél egyszerűbben és konkrétabban próbálom a lencsémen kereszül eljuttatni a világnak a mondanivalómat. Természetesen a legtöbb képnek van egy másodlagos értelme is, ami minden embernek más és más, de az nem feltétlenül szükséges a megértéshez.
– Nagyon fiatal vagy még, mik a terveid a következő évekre?
– Nem csak a következő évekre vannak terveim. A legelső és legfontosabb, hogy folyamatosan képezzem magam. A közeljövőben szeretném a lehető legjobban elsajátítani az eseményfotózás és a portréfotózás minden csínját-bínját. Később vágyom rá, hogy majd legyen egy saját kiállításom is. És a fő célom az, hogy amennyiben lehetséges, segíthessek másoknak is elsajátítani a fotózás művészetét és át tudjam adni a tapasztalatimat. De addig még nekem is nagyon sokat kell járnom ezen az úton.
Lang Gyopárka
Megjelent a Nagykároly és Vidéke térségi hetilapban
You must be logged in to post a comment.