A Kalazanci Szent József Római Katolikus Iskolaközpontban soha nem unatkoznak, mindig van valamilyen elfoglaltság. Az Anziksznak mégis sikerült elcsípni Kocsis Aliz igazgatót, aki szívesen osztotta meg velünk a gondolatait.
– Mi a helyzet az iskolában? Lesz valami esemény mostanában?
– Ritka az olyan hét, amikor nincs valamilyen programunk, igazán eseménydúsan telnek a napjaink, hiszen nálunk három – elemi, általános iskolai és líceumi – szinten zajlik az élet. Elkezdődött az iratkozás az előkészítő osztályba, alig fejeződött be a nyolcadik osztályosok próbavizsgája, már készülünk a jövő heti próbaérettségire. Ezekkel párhuzamosan versenyeken is rendszeresen képviseltetjük magunkat: épp pénteken tért haza VII. és VIII. osztályosaink egy-egy csapata, nagyon szép eredményekkel – második, illetve harmadik hely – a Szatmáron megrendezett Könyvbarátok versenyről. A március is mozgalmas lesz, elkezdődnek a tantárgyversenyek megyei szakaszai, 12-én iskolánk ad otthont a hittan tantárgyversenyének, 16-án nemzeti ünnepünkre emlékezve közös műsort adunk elő partneriskolánk, a debreceni Szent József Gimnázium diákjaival, míg 17-én tizenhat diákunk Passauba utazik, ahol egy a testvéregyházmegye által szervezett ifjúsági találkozón vesznek részt. Különleges, és mindenki számára nagyon fontos momentumok közben azok a lelki és közösségi napok, hétvégék, melyekre osztályainkat iskolánk spirituálisa, Ft. Simon Attila, illetve az osztályfőnökök közösen kísérnek el.
– Hogyan teljesítettek a nyolcadikosok a próbavizsgákon?
– Első év, hogy VIII. osztályunk van, úgyhogy nem csak számukra volt újdonság a próbavizsga. Még nem publikusak az eredmények, de úgy gondolom, jól teljesítettek. Az eredményeket természetesen kielemezzük, hogy előtűnjenek azok a területek, amelyek terén még felzárkóztatásra van szükség, azok a hiányosságok, melyeket év végéig még pótolnunk kell.
– Mi a véleményed a késői érettségi dátumokról?
– Szinte már megszokhattuk, hogy évről évre egyre inkább kitolódnak ezek az időpontok. Ez sajnos senki, sem végzős diák, sem tanár számára nem szerencsés, hiszen július közepéig húzódik az első vizsgaidőszak. Ami véleményem szerint a legfárasztóbb az az, hogy a vizsgák szinte egy hónapon keresztül zajlanak, június 13-án kezdődik az első szóbeli, és majd csak július 8-án kerül sor az utolsó írásbeli vizsgára. Ez hosszútávon nagyon igénybe veszi a vizsgázó diákokat és családjaikat is, nem beszélve az ezt követő egyetemi iratkozással és felvételizéssel járó dolgokról.
– Milyenek a mostani diákok?
– Sokban hasonlóak, de sokban különböznek már egymástól is, pár év korkülönbséggel, és attól is, amilyenek mi voltunk annak idején, de ez így természetes, hiszen ők már – hogy divatos kifejezéssel éljek – Z-generációs fiatalok, más környezetbe születtek bele, egy más információs világ gyermekei, többnyire „offline és online” térben mozognak, és még sorolhatnám. Ebből adódik az iskola számára az a kihívás, hogy hogyan is szólítsuk meg őket, hogyan szabjuk rájuk azokat a nevelői és módszertani fogásokat, melyek hozzájárulnak majd ahhoz, hogy személyiségük leginkább kibontakozzék, és hogy ismeretekben gazdagodva, testben és lélekben egyaránt egészséges fiatal felnőttként lépjenek az életbe. Egyik kedves idézetem jut szembe sokszor velük kapcsolatban, amit még egyetemi éveim alatt pedagógia tanárnőnktől hallottam: „Az ember még nem ember, csak zavaros fejű, veszélyes kamasz. Az ember csak akkor lesz ember, ha átvilágítja mélységig önmagát, s a belső világosságból, a külső világba sugarat bocsát” – írja Weöres Sándor. És nagyon szépen megfogalmazódik itt, a tanári-pedagógusi hivatás feladata is, hogy mellettük legyünk, segítsünk nekik ezt a világosságot felfedezni, hogy helyes önértékeléssel, önképpel rendelkezve tudjanak majd másokért tenni tudó, és másokért élő emberek lenni. Nem állhatunk meg annál, sem szülőként sem pedig pedagógusként, hogy ismeretközlésre, versenyeztetésre szűkítjük le az iskola feladatát, vagy pedig a „trendiség” alapján választjuk ki azt a helyet, ahol gyerekeink továbbtanulnak. Mennyivel szegényebbek lennénk!
Szerencsésnek tartom azokat a diákokat és azokat a szülőket, akiknek gyerekei nálunk tanulhatnak, hiszen saját életemen látom, egykori diákként és most szülőként is, mennyire formálnak és mennyire meghatározók azok az alapok, értékek vagy akár lelki és közösségi élmények, amelyeket iskolai éveim alatt kaptam.
Nem szabad megfosztani ezektől ma sem a fiatalokat, főleg most, mikor már saját környezetünkben is tapasztalhatjuk, hogy a keresztény értékek is megkérdőjeleződnek és veszélybe kerülnek, még azok a hagyományos korlátok is kezdenek felbomlani körülöttünk, melyek eddig gyermekeinknek védelmet nyújtottak.
– Milyennek gondolod az iskolában működő cserkészcsapatot?
– Hát igen, valahol az előbb említettekhez kapcsolódik a cserkészet is, ilyen megtartó közösség lehet még ma is a gyerekek számára, hiszen teljes egészében az életre nevel. A cserkészkedés felvállalása, egy helyi szintű, nem csak iskolai cserkészcsapat létrehozása 2014 óta érlelődött bennünk, most jött el a kellő idő, hogy ezt meg is valósítsuk. Ösztönzőleg hatott a „szomszédságunkban”, az Észak-Erdély régióban működő szatmári 44. Dsida Jenő- és a bányai 15. Teleki Sándor-csapat példaértékű munkája, és az a felnőttképzés, melyen két évvel ezelőtt több más kollégámmal együtt részt vehettem. Már akkor feltűnt az az életvidám, dinamikus mégis komoly, tudatos és érett életfelfogás, elkötelezettség, ahogy a huszonéves fiatalok bemutatták nekünk, miről is szól a cserkészet. Valóban igazi példaképek lehetnek sokak számára! Időközben Irinyben is elkezdődtek a foglalkozások, logisztikai szempontból azonban jobbnak láttuk, ha a két csapat egyesül, és itt, az iskolában kezdjük el a foglalkozásokat, melyek heti rendszerességgel zajlanak, hozzáadódnak még a közös kirándulások, találkozók. Jó látni, és érezni, ahogy a csapat igazi kis közösséggé válik!
– Mivel lehet lekötni a diákok figyelmét?
– Ez mindig változó, sok mindentől függ, talán még az aktuális időjárási frontoktól is. Tény, hogy más tanulási szokásokkal rendelkeznek, hozzá vannak szokva a gyors információáramláshoz és befogadósághoz, talán nehezebben veszik észre, látják át a különböző összefüggéseket. Idegennyelvtanárként próbálom a különböző nyelvtani jelenségeket, szerkezeteket is életközeli formában bemutatni, nagyon sok kommunikációs gyakorlattal, helyzetgyakorlattal közelebb vinni hozzájuk. De lényegében a többi tantárgynál is ez ma a járhatóbb út. S hogy hogyan lehet jobban motiválni őket? Mondhatnám azt is, hogy a jó példa ösztönöz, vagy a lelkesedés, jó esetben ragályos, de talán a legfontosabb, hogy megértsék azt, hogy mi miért történik, és mi miért szükséges számukra. Fontos, hogy nap, mint nap megérezzék, hogy fontosak, és hogy a gondjaikra, problémaikra nyitott lelkülettel állunk mellettük.
– Összeegyeztethető a tanár, igazgató, anyuka háromszög?
– A feleség kimaradt (utólag is elnézést)… Nem egyszerű, de nem is lehetetlen, ha sikerül a határokat meghúzni, és megtartani: otthon nem „tanároskodni”, az iskolában nem túlzottan „anyáskodni”, bár ezek sokszor akarva akaratlanul átfedik egymást. A legtöbb munkakör sikeres ellátásának a feltétele a szelektálás, súlyozás, a megkülönböztetés, és hogy meglegyen a fontossági sorrend, a munka lehetőleg sose kerüljön a család elé. Addig nincs baj, míg egyik nem megy a másik rovására. Erre mindig figyelek. Nagyon szeretek emberekkel foglalkozni, emberekkel lenni, ezért talán az igazgatói munka adminisztratív része az, ami kicsit nem az én világom.
– Mivel telik a szabadidő?
– Nem dicsekszem, hogy sok lenne, de ha mégis többnyire a családdal töltöm, nagyon szeretek olvasni, fordítani, vezetni, a barátokkal lenni, sütni-főzni, és közben zenét hallgatni, filmeket nézni – s bár ezek mind nagyon kellemes dolgok, fontos hogy ezek mellett mindig tudjak időt szánni, hogy elcsendesedjek, hiszen „pihentében is megad minden áldást, annak az Úr, akit szeret.” (127. zsoltár)
– Köszönöm szépen!
Berei Csenge Bernadette
