Egy fiatal nagykárolyi lány felejteni indult el Magyarországra, ahol végül megtalálta célját: segíteni, segíteni és segíteni. Ez jellemző Gui Angéla életére, aki igazi példaképként állhat mindannyiunk előtt. Vallja: a cselekvő szeretet mindig célba ér.
– Meséljen kicsit magáról, milyen kötődése van Nagykárolyhoz?
– Nagykárolyi vagyok és mindig az is maradok. Itt születtem, itt nőttem fel, rengeteg emlék köt ide. 26 éves koromig éltem Nagykárolyban, nem csak a gyermekkoromat, hanem fiatal felnőtt éveimet is itt éltem át, mai napig is tartanak és meghatározóak azok a barátságok, amelyeket itt kötöttem. Nem terveztem soha azt, hogy elhagyom a szülőföldemet, nővérem tragikus halála volt az, amit nem tudtam Nagykároly utcái között feldolgozni. Ebben az időben volt, hogy megsimerkedtem egy magyarországi fiúval, felültem a vonatra és tulajdonképpen elmenekültem az emlékek elől. Persze azok jöttek velem. Két évvel később férjhez mentem, két kislányunk született, és nekik már Magyarország a szülőföldjük, az otthonuk. Velem azonban 20 évvel később is megtörténik az, hogy felkelek Budapesten, kinézek az ablakon és azt kérdezem, hogy kerültem én ide, mit keresek én itt? Aztán rájövök, hogy itt élek. Összességében azt hiszem a szüleim mellett Nagykárolynak köszönhetem azt, hogy az lettem, aki vagyok.
– Hogyan emlékszik vissza a Nagykároly és Vidéke hetilap szerkesztőségében töltött időre? Melyik a legkedvesebb emléke abból az időszakból?
– Szép emlékek fűznek a Nagykároly és Vidéke hetilaphoz. Óriási megtiszteltetés volt számomra, hogy ott lehettem a lap megalakulásánál, és nem csak cikkeket írtam, hanem az egészet én pötyögtem be. Egy álmom vált valóra, hiszen újságíró szerettem volna lenni és hihetetlen volt, hogy sikerült. Izgatottam vártam mindig a lap megjelenését és büszkén tarottam a kezemben, persze mindig izgultam is, hogy nem írtam-e vajon véletlenül valami badarságot.
– Mivel foglalkozik jelenleg?
– Nagyon szerencsés vagyok, Magyarország legnagyobb szívkórházának a Gottsegen György Országos Kardiovaszkuláris Intézetnek lehetek a kommunikációért, civil és külkapcsolatokért felelős igazgatója. Két éve dolgozom ebben a kórházban, ahol nem csak a legtöbb szívbeteg felnőttet, hanem szinte az összes szívbeteg gyermeket gyógyítjuk, beleértve a szívtranszplantációt is. Szívvel dolgozunk, ez is lett a kórház szlogenje amióta ott tevékenykedem, de igyekszünk a lelkünket is beletenni abba a munkába, amelyet szerintem másképp nem is érdemes végezni. Nehéz három koronavírus hullámon vagyunk túl, a harmadik hullámban COVID intenzív osztályt is működtetünk, és egy általam indított Kapocs program keretében a haldokló, lélegeztető gépen lévő betegeknek lejátszottuk a hozzátartozók által küldött hangüzenetet. El kell mondanom, hogy volt olyan koronavírusos beteg, akinek egy órakor játszottam le a szerettei által küldött hangüzenetet és fél kettőkor meghalt. Hálás vagyok a sorsnak, hogy olyan kórházban dolgozhatom, ahol az összes ötletem és kezdeményezésem támogatásra talál, így sikerült például elindítanom a Szívünk imája mozgalmat is, de terveim között szerepel egy ökumenikus imahely megvalósítása Szívünk kápolnája néven. Szóval úgy érzem a munkahelyemen is a helyemen vagyok.
– A közelmúltban jótékonysági futást és sporttábort szervezett. Meséljen kicsit erről: milyen megpróbáltotásokkal kellett szembenézni az út során? Milyen élményekkel gazdagodtak? Milyen visszajelzéseket kaptak a gyerekektől?
– Az elmúlt öt évben már több mint 5000 kilométeres jótékonysági futást szerveztem azért, hogy határon túli, nehéz sorsú magyar gyermekeken segítsek. Idén Budapesttől futottunk el a mezőségen található magyarfülpösi szórványkollégumig. A jótékonysági eseményeimet önkéntes munkában végzem, az általam megalapított Egy Vérből Vagyunk Alapítvány (www.egyverbol.hu) színeiben. Egy 600 kilométeres véradással egybekötött jótékonysági esemény szervezése több hónapon át tartó folyamat, hálás vagyok a sorsnak, hogy a magyar köztársasági elnök felesége évek óta nem csak fővédnöke a rendezvényeimnek, hanem mindig jelen is van. Sokan támogatnak, segítnek, de a munka nagy része az én feladatom. Nekem rengeteg erőt, energiát ad egy ilyen esemény megvalósítása. Már hazajárok erdélyi, kárpátaljai, felvidéki, délvidéki gyermekotthonokba, ismerem az árvák sorsát, életét és lelki szemeim előtt látom az örömet, amelyet sikerül „házhoz vinnem” nekik. Idén extrém melegben, 35 fokban futottunk végig árkon-bokron, 6000 szintemelkedéssel tarkított 600 kilométeren át, abban a pillanatban viszont amikor megláttuk a célt elkezdett ömleni az eső. Szakadó esőben álltak a magyarfülpösi gyermekek és énekelték velünk együtt teli torokból az Ismerős Arcok: Nélküled számát. Akkor, ott mindenki érezte, hogy mi valóban egy vérből valók vagyunk. A célba érkezésünket követően egy öt napos sporttábort is szerveztem a 16 éves kisebbik lányommal együtt ezeknek a gyermekeknek, és már az első nap végén egyikük azt mondta: „ez volt életem legszebb napja”. Ezért az egy mondatért, érzésért, ami mögötte van érdemes bármennyi önkéntes munkát elvégezni.
– Mi a legfőbb motivációja?
– Én abban hiszek, hogy másokon segíteni a legjobb a világon. A cselekvő szeretet az, amely egészen biztosan célba ér. Engem ez mozgat, ez motivál. Számomra nincs annál nagyobb öröm, mint másoknak örömet szerezni.
– Üzenne valamit a Nagykároly és Vidéke olvasóinak?
– Talán csak annyit, hogy keressenek egy embert, de jobb lenne, ha kettőt, akin segíteni tudnak. Nem kell nagy dolgokra gondolni, elég ha hozzászólnak egy magányos emberhez, vagy adnak az egyébként földre hulló szilvájukból. A világ sokkal jobb hely lenne, ha mindenki addig segítene másokon, ameddig a keze, a szíve elér.
Lang Gyopárka
Megjelent a Nagykároly és Vidéke térségi hetilapban
You must be logged in to post a comment.