Több, a területen jártas nagykárolyi személyiséget kérdeztünk arról, milyen kilátásokkal rendelkezik jelenleg a városi amatőr és profi színjátszás.
Megszólalt Paul Sarvadi, a SPOT Fesztivál kitalálója és fenntartója, Szolomájer Tímea magyar, illetve Adrian Ștefănuți román nyelvű kulturális referens, Kiss Zita volt kulturális referens, valamint Vida István és Tempfli Katalin, a nemrég alakult Nóném Amatőr Színtársulat tagjai.
– A SPOT – Színművészeti Egyetemek Nemzetközi Fesztiválja 2007-ben indult, idén kilencedik alkalommal szervezzük meg – mondta Paul Sarvadi. – A fesztiválon tizenhárom főiskola vett eddig részt, hét országból: Románia, Magyarország, Moldovai Köztársaság, Szerbia, Németország, Svájc, Nagy-Britannia. Több mint ezer diák fordult meg ezalatt Nagykárolyban, ezek közül nagyjából nyolcszáz már végzett színész. Romániában nincs olyan színház, amelyben ne lenne olyan színész, aki ne járt volna a SPOT-on. Ez óriási kapcsolatrendszert alakít ki, aminek következményeképp sokkal egyszerűbbé válhat a jövőben különböző társulatok meghívása Nagykárolyba.
– 2007-ben ez teljesen egyedülálló kezdeményezés volt: nem volt még egy olyan fesztivál, amely összegyűjteni a színházművészettel foglalkozó egyetemistákat. A 8 év alatt kialakult egy olyan kapcsolatrendszer, amely segít, hogy Nagykárolynak akkor is, ha a városi színház csupán befogadó színházként kíván működni, de akkor is, ha állandó társulat alakulna. A különálló SPOT-társulat megalakulása is ezt bizonyítja.
– Mivel eddig be volt zárva a színház, ez volt az egyetlen helyszín, ahol profi előadásokat lehetett látni. Emellett egyre gyakrabban beszélhetünk kulturális turizmusról a városban, amelynek szerves része kíván lenni a SPOT fesztivál is: évente 120–130 vendéget fogadtunk a városban, amely jelentős vendéglátó ipari potenciált jelent. Persze egy ilyen rendezvény sokat jelent a város nemzetközi hírnevének is: a színház világában ismert hely lett Nagykároly.
– A jövőre nézve határozott vagyok abban, hogy szeretném az idei és jövő évi fesztivált is megrendezni, akkor lennénk tízévesek. A jubileumi fesztiválra megpróbálnám összegyűjteni az összes nagykárolyi származású színművészt, gondolok itt Szabó Tiborra, Szikszai Rémuszra, Miklusicsák Alízra, Fándly Csabára, Bodea Tiborra, Budaházi Attilára, Varga Csillára, Păcurar Teodorára vagy Benze Iuliára.
– Nagykárolyban remélem, hogy továbbra is lesz színjátszás – nyilatkozta Szolomájer Tímea, akinek a Dömdödöm nevet viselő színi csoportja utolsó előadását öt alkalommal mutatta be, köztük kétszer Nagykárolyban is, A Négyszögletű kerekerdő meséi címmel. – Ha a Nóném társulatról beszélünk, vagy a kultúrház amatőr színjátszó csoportjáról, vagy a Sarvadi Paul-féle SPOT-ról, ezek mind arról tanúskodnak, hogy vannak igények. Egyik sem feltétlenül vonzza be az emberek többségét, nem a mainstream-irányzat felé megyünk jelen pillanatban, ha egyáltalán lehet ilyenről beszélni, de éppen ezért jó, amit csinálunk.
– Egyszerre volt nehéz és könnyű folytatni azt a munkát, amit az előző kulturális referens, Kiss Zita végzett. Nehéz volt, mert a nyomdokaiba kellett lépnem és nem, mert jórészt nem azt folytatom, amit ő csinált. Igazából nincs két egyforma ember. Amit Zita csinált, az a Zita érdeme, az ő eszközeivel, az ő meglátásával. Nem is törekedtem arra, hogy azt visszahozzam, és nem is lett volna ez egy épkézláb gondolat senki számára. Én azzal jöttem, amit én tudok, mást nem tudok úgysem adni hitelesebben, mint saját magamat. Felhasználtam, hogy van pedagógusi múltam, ami hozzásegít, hogy talán egy kicsit jobban megfogjam az ifjúságot. Emellett érdekel, hogy milyen eszközök vannak a színház kezében, amivel hatni lehet valakire, bármilyen fejlődési korszakában is van az illető. Lehet, hogy én dobom bele a kétségek kútjába, de lehet, hogy a színház eszközeivel kapaszkodót is talál ahhoz, hogy könnyebben kimásszon valamilyen lelki kátyújából.
– Román nyelvű színjátszással 2012 óta foglalkozom – meséli Adrian Ștefănuți. – Sarvadi Paul foglalkozott ezzel 2012 előtt, utána ő elment Temesvárra. Folytatni nem volt nehéz, mert volt egy alap, amit Paul épített, volt folytonosság.
– Jelenleg a csoportom nagy változásban van, mivel egy része végzős és elmegy egyetemre. A megalakulásunkról: 2012-ben kezdődött ez az egész, akkor három csoport indult: 5-6. osztály, 7-8. osztály és a középiskolások. Gyakorlatokkal, játékokkal kezdtünk. 2012 júniusában volt az első előadásunk. A legutóbbi előadásunk A kopasz énekesnő volt, idén áprilisban, a középiskolás csoporttal. Így értünk el a jelenhez, amikor szünetelünk, de lehet, hogy a középkori fesztiválra készülni fogunk valamivel.
– Mikor elkezdődik az iskola, újra toborozunk tagokat. Már vannak jelentkezők. Körül fogjuk járni az iskolákat is, hogy hirdessük ezt a tevékenységet. Várunk mindenkit, persze először megint lesz egy két-három hónapos időszak játékokkal, hogy megismerjük egymást, és felmérjük, ki milyen szinten áll, kivel mennyit kell dolgozni.
– Szerintem az volt a Nóném színtársulat történetének elindítója, hogy mi ketten Tempfli Katival Mezőfényen 2014-ben felléptünk a farsangi bálon – kezdi Vida István. – Kati kért meg engemet, hogy egy farsangi programra szálljak be segíteni. Ezután volt egy augusztus 20-ai megemlékező műsor, itt ismerkedtünk meg Kovács Péterrel és Kerekes Andrással, így már megvolt az alap, akik később szóba jöhettek egy színjátszó csoport alakításához. 2015-ben kértük meg Vitéz Júliát, hogy társuljon. Ekkor dőlt el, hogy kéne egy külön színjátszó csoportot alakítani.
– A legelején én a játék örömének okán szerveztem valamit – folytatja Tempfli Katalin. – Ehhez szükségem volt valakikre, hozzám hasonló emberekre, akik szívesen játszanak a színpadon. Abból a közösségből, ahonnan jövök, nagyon kevés vállalkozó szellemű felnőttet találtam, akik hajlandóak lettek volna egy műsorban színpadra lépni. Kerestem olyan embereket, akik nekem ebben segítenének. Elsőként én Kiss Zitára akadtam rá, hozzá fordultam segítségért. Ő monda, hogy Vidus biztos benne lenne, így hoztuk össze az első műsort, a második már adta magát. Én meg vagyok győződve, hogy mi mindannyian, nónémesek, a játék öröméért játszunk. A korkülönbség sem számít, tizenévestől az ötvenes korosztályig vannak vegyesen a társulatban a tagok, ám nagyon jól megtaláltuk az összhangot. Kiderült már az előadások alatt, hogy mi nem akarjuk ezt abbahagyni.
– A társulat szerintem úgy indult, hogy komoly lesz, komolyak akarunk maradni – veszi át újra a szót Vida István –, attól függetlenül, hogy vicces darabot adtunk elő első nekifutásra, hiszen ez könnyebb volt természetesen. Bár egy hónapja szünetelünk, a társulatunk él, terveink vannak még az idei évre: szeretnénk még előadni a meglévő darabot, és újakat is színpadra állítani.
– Ó, mi legelőször, még időszámításunk előtt, a drága Serli Csilla barátnőmmel bohóckodtunk Visnyai Ági néni zeneovisainak néhány vajang bábbal Mikuláskor – szólal meg Kiss Zita. – Persze akkor még nem tudtam, hogy mi az a vajang báb, de mivel pálcás bábokat kaptunk kölcsön, hát azzal kellett boldogulni. Egyébként, később is azzal kellett boldogulni, ami éppen adva volt. Ez marha fárasztó tud ám lenni: megelégedni azzal ami van és még csak nem is gondolni a jobbra.
Később jött egy kitérő az Északi Színházhoz, majd hazakerültem és mivel akkor nem működött színjátszó csoport a városban, ezért néhány lelkes barátommal nekiestünk az Óznak. Így született meg a Vándorok és élt is 14 évig. Itt nagyon fontos elmondanom, hogy az amatőr színjátszás csapatmunka. Egyedül nem lehet csinálni. Az, hogy 2000 és 2014 között velem azonosították, az így visszagondolva is nagyon hízelgő, de, hogy ebben az időszakban egyáltalán létezett, az sokunknak köszönhető.
– Van néhány nemzetközi fesztiváldíjunk, de azok nem az én eredményeim, hanem a csoporté. Van fél tucat színész szerte a világban, akik tagjai voltak a csoportnak, de nem nekem köszönhetik azt, hogy színészek lettek, hanem a saját tehetségüknek. Vannak olyan volt színjátszóim, akik ma ilyen-olyan kísérleti színházaknál játszanak, de szerintem ez sem az én érdemem, hiszen a saját, játék iránti szenvedélyük hajtja őket. Amit a saját eredményeim között jegyzek, azok inkább rendezvények és megmozdulások. Persze ezeket mindig vagy az egyik, vagy a másik csoportommal csináltam, hiszen hol van az leírva, hogy a színjátszónak nem szabad közösséget építeni? Például mikor az ének-zene tagozatosokkal a város szívében kiültünk a fűbe. Verseket olvastunk, énekeltünk és közben szép lassan odacsordogáltak az emberek. Leültek, meghallgattak egy-két verset, sőt, még énekeltek is velünk. Vagy, mikor ugyanezt megcsináltuk egy lakótelepen a homokozóban és a román gyerekek, szüleikkel együtt, szájtátva hallgatták a Sárga rózsát és nem néztek rosszallóan ránk. Vagy, mikor a legkisebb csoportommal virágba borítottuk Anyák napja alkalmából a kastélykert sétányait. Ehhez sem kellett sok minden, csak ötlet, színes falfesték, ecsetek és jó sok gyerek. Ott van még a hét évadot megélt, több ezer gyereket megmozdító szavalóverseny is. Tavaly még otthon voltam és megcsináltam. Idén már úgy hallottam, hogy érdeklődés hiányában elmaradt. Sajnos, ugyanerre a sorsra jutott a Vándor Fesztivál is, mely a megye első és egyben egyedüli utcaszínház és utcazene fesztiválja volt a születésekor.
– Nyilván, ezeknek a történeteknek a vége nem érint túl jól, hiszen a „saját kölkeim” voltak, de talán megöregedtek és elfáradtak. Annak idején én is új szellőcske voltam a képtelen kis ötleteimmel, amiket sokan meg is mosolyogtak, mikor először beszéltem róluk, de mindig akadt partner a megvalósításaikhoz. Ők voltak az én mindenkori színjátszóim.
Kovács Péter Zoltán