Bár már évek óta nem Nagykárolyban él, valószínűleg Kiss Zita neve szinte mindenki számára ismerősen cseng, hiszen városunk kulturális életének aktív szereplője volt igen sokáig. Találkozhattunk vele rádiós műsorvezetőként, fesztiválok bemondójaként, illetve megannyi szerepben láthattuk a színpadon is. Jelenleg Oroszlányban él, ahol hétfőtől egy új helyi rádió munkatársaként köszönti a hallgatókat.
– Nagykárolyban mindenki a helyi kulturális élet oszlopos tagjaként ismert meg, rádiósként, műsorvezetőként, színészként szórakoztattad évekig a hallgatóságot. Néhány éve Oroszlányban élsz, a helyi televízió csapatát erősítetted sokáig. Milyen volt az átállás, hogyan fogadtak az új közegben?
– Ha most nagyon Psota Irénes szeretnék lenni, akkor azt felelném, hogy: Ó drágám, ki emlékszik már arra? (mosolyog) Az igazság azonban az, hogy megvan a kép, amikor bekopogtam a helyi tévé főszerkesztőjéhez, Kormos Ferenchez, hogy itt vagyok, és bár a televíziós újságíráshoz nem értek, mégis örömmel lesnék be a műhelybe. Ő adott egy esélyt, én pedig éltem vele. Sokat tanultam az akkori kollégáimtól. Volt, amit önként mutattak meg, és volt, amit ellestem tőlük. Gyakorlatilag két-három héten belül a mély vízbe dobtak, és én, mivel nem akartam megfulladni, úszni kezdtem. Azóta is úszom, néha persze árral szemben, de senki sem mondta, hogy ez egyszerű történet lesz. A nézők szeretetét még ma is érzem, mert bár tavaly elbúcsúztam a tévétől, mégis gyakorta előfordul, hogy ismeretlenek állítanak meg néhány kedves szóval boltban, utcán, mikor hol. Nyilván bőven vannak körülöttem olyan emberek is, akik a pokolba kívánnak, de ez az ő problémájuk, és nem az enyém.
– Mennyiben volt más a tévés munka, milyen új kihívásokat hozott?
– A tévé teljesen más, mint a rádió. Az, hogy valaki viszonylag jól ír, nem fogalmaz pongyolán, és négyszáz szónál bővebb a szókincse, az nem hátrány sem a rádióban, sem a tévében. Rádiósként például bitang nehéz volt megszoknom, hogy a képernyőn a képek mesélnek helyettem, nem kell mindent szavakba öntenem és elmondanom. A két médium közötti átfedés az objektív tájékoztatás fontossága és a polkorrektség. Ez utóbbi nagyon acélos kifejezés, kár, hogy valójában senkire sem engedik ráhúzni. Én azt tapasztalom, hogy manapság nincs olyan, hogy egy újságíró mindenki szerint politikailag korrekt. Olyan van, hogy törekszel arra, hogy az legyél, és hiszed/tudod magadról, hogy az is vagy, de mindenki más felruház jobb esetben egy színnel, rosszabban kettővel, ne adj’ Isten, többel. Ha pártatlan vagy, akkor ez történik veled, hiszen ebben a közegben az „aki nincs velünk, az ellenünk van” elve érvényesül. Ez sajnos egy olyan béka, amit le kell nyelni, majd el kell viselni azt, hogy folyamatosan mocorog a gyomrodban, és hányingert okozva felkavarja azt szinte nap mint nap. A valódi kihívás valahol itt kezdődik, nem a szakma elsajátításánál.
– Úgy tudom, új projekt van indulóban, egy új helyi (oroszlányi) rádió, a Víztorony Rádió munkatársa leszel. Hogyan indult ez a projekt, illetve mi lesz a te szereped?
– Oroszlány elég nagy súlyt fektet az emberek tájékoztatására. Van egy havonta megjelenő újságja és egy hetente jelentkező városi tévéje, saját honlapja, Facebook-oldala, instája. A koronavírus okozta veszélyhelyzet életbe lépésével elég sok információnak kellett eljutnia a lakossághoz. Akkor jutott eszembe egy online rádió ötlete, melynek segítségével naponta, reggel és kora este is friss információkat kaphatnak az oroszlányiak a helyzet alakulásáról, a védelmi stratégia rájuk vonatkozó részeiről. Előálltam az ötlettel, a polgármesteri kabinet hasznos projektnek találta, és két lelkes kollégával tető alá hoztuk a Víztorony Rádiót. Hála Istennek, a veszélyhelyzet azóta elmúlt, így az „újszülött” közösségi rádióként fogja adásait sugározni. Dr. Deés Szilvia a rádió engedélyeztetési folyamatát zongorázta végig, Horváth Szilveszter a technikai háttéren dolgozott hetekig, míg jómagam a műsorstruktúrával, a rovatok kitalálásával voltam elfoglalva. Munka közben egyre jobban kikristályosodott előttünk az, hogy ennek a rádiónak az ereje maga az oroszlányi közösség lesz, és tagjai közül a tervek szerint minél többen alkalmi műsorvezetőtársakként is bemutatkozhatnak. Ez olyan rádió lesz, melyben nem csak az „illetékesek” szólalhatnak meg. Jó, nem? (mosolyog)
– Igen, nagyon jól hangzik. Rajtad kívül más nagykárolyi közreműködője is lesz a rádiónak, hiszen Keresztesi Dáviddal is együttműködsz. Miben áll a közös munka?
– Minden rádiónak szüksége van egy úgynevezett szignálparkra, hiszen ezek a zenék közötti rövid felvezetők, levezetők, beharangozók adják meg az adott rádió arculatát. Egy jó szignálhoz nemcsak frappáns szöveg kell, hanem egy igazán jó hang is. Elég sok szakmabelit ismerek, de eszembe sem jutott mást felkérni erre a mérhetetlenül nagy munkára, mint Dávidot, aki hihetetlen kreativitással valami olyat tett le az asztalunkra, amibe, ha akartunk volna, akkor sem tudunk belekötni. Én csupán elmondtam a fejemben lévő koncepciót, meséltem neki kicsit a városról, ahol most élek, az emberekről, ő pedig kitalálta és megvalósította az álmokat. Így lett az oroszlányi Víztorony Rádió hangi arculatának kreatívja, a mi station voice-unk a nagykárolyi Keresztesi Dávid. Ezúton is köszönjük neki a támogatást, mert azért azt fontos tudni, hogy a kész szignálparkot a Víztorony Rádió ingyen kapta meg kettőnk barátságára való tekintettel.
– Itthon is, Oroszlányban is több szerepben, feladatkörben találkozhatott már veled a közönség. Van-e kedvenced ezek közül, melyik feladat áll a legközelebb hozzád?
– Sokan talán kicsit túlzónak fogják találni, amit most mondok, de hozzám az emberek állnak igazán közel. A tévé, a rádió és a színpad csak eszközök, amiken keresztül, ha az emberek is akarják, akkor becsordogálhatok az életükbe. A színpad már egyáltalán nem vonz. Volt benne részem elégszer, olykor még most is van, de már nem csinálom azzal a tűzzel, mint például 15 évvel ezelőtt, és amikor ezt érzi az ember, akkor, ha módjában áll, szerencsésebb letenni a lantot. Mielőtt szó érné a ház elejét: nem arról van szó, hogy én már öreg vagyok bohócnak, vagy hogy kiégtem. Nem! Egyszerűen más szakaszba ért az életem, mások a prioritások. Ma már a magamutogatás helyett inkább a közlés a fontos, a gondolatébresztés, és e kettő míves művelésének a színpadon kívül is számtalan módja van. A tévé nagyon jó tapasztalás volt, és az önismeret felé vezető útnak egy pompás állomása. Sokáig azt gondoltam magamról, hogy zsigerileg megérzem azt, ki a jó ember. Tévedtem. Tudod, egy televíziós produktumot elkészíteni csak csapatban lehet. Hiába akarja nagyon az egyik munkatárs, ha a másik kisebb fordulatszámon pörög, az meglátszik majd a végeredményen. Abban a csapatban nem bizonyultam jó játékosnak. Én a saját szabályrendszerem szerint dolgoztam. Nem mondom, hogy az jobb volt, mint a többieké, és azt sem, hogy rosszabb. Más volt. Akik hasonló elvek mentén működtek, azok velem szinte egy időben távoztak a tévétől. Nem politikai értelemben, de mindig komoly ellenszélben vitorláztam, viszont végigmentem a kisvárosi televíziózás ranglétráján. Voltam tanonc, voltam narrátor, segédszerkesztő, szerkesztő, sőt egy ideig szerkesztőségvezető is, bár ez utóbbit kicsit túlzónak találtam. Ebből a pozícióból álltam fel akkor, amikor épp hatalmas vihar pusztított az életemben. Így visszagondolva már tudom, hogy nem is voltam tisztában azzal, hogy mit teszek, de már nem volt visszaút. Ott ücsörögtem egész addigi oroszlányi életem romjain munka nélkül, a családomtól 500 kilométerre, és csak annyit tudtam, hogy életben kell maradnom. Teljesen magamra maradtam. Szerintem soha életemben nem féltem annyira, mint akkoriban. Azóta eltelt egy bő év, és még most sem merem kimondani azt, hogy minden démonnal megküzdöttem, de még itt vagyok! (mosolyog)
– Hogyan birkóztál meg a feladattal?
– Nehezen! (nevet) A rádió, a színpad és a tévé után az újságírás következett. A helyi művelődési központ akkoriban épp egy magamfajta kollégát keresett. Olyan valakit, aki beharangozókat, cikkeket, összefoglalókat ír a városi rendezvényekről. Nem ijedek meg az ilyesfajta munkától, hát beálltam. Az új emberek, az új feladatkör jót tettek nekem. Elfoglalt a munka, stabil megélhetésem lett, és mellette írogattam még ide-oda. Ma is ezt teszem, illetve most visszatérek a nagy szerelemhez, a rádiózáshoz, amit szinte napra pontosan hat éve hagytam abba otthon. Talán valóban nincs új a Nap alatt!
– Mi hiányzik leginkább Nagykárolyból, és mit szeretsz leginkább Oroszlányban?
– Ez egy nemszeretem kérdés. (nevet) Tudod, most elkezdhetnék arról beszélni, hogy Nagykároly patinás épületei és utánozhatatlan kisvárosi miliője hiányzik a legőrültebben, de ez nem lenne igaz. Persze mindig jó hazatérni, de nekem úgy istenigazából a maroknyi családom hiányzik. A nővérem, a sógorom és a két keresztgyerekem, akiket rajongásig szeretek. Ez az egyetlen hiány, amit nem tud orvosolni semmi. Hogy Oroszlányban mit szeretek leginkább? Egyértelműen azt, hogy bár azt hiszem, kedvel, nem kímélt, és nem kímél ma sem, viszont ezáltal megtanított küzdeni! (mosolyog)
Bagossy Andrea
(Megjelent a Nagykároly és Vidéke térségi hetilap 2020. július 2-ai számában.)
You must be logged in to post a comment.