„Igénylem azt, hogy lássak egy célt”

Nagyon ritka, amikor egy diák négy éven keresztül első helyezést ér el egy tantárgyverseny országos szakaszán. Az Elméleti Líceum végzős diákjának, a kétszeres Kós Károly-díjas Kovács Péter Zoltánnak sikerült ezt a rekordok könyvébe illő eredményt elérni. Vele beszélgettünk a magyar tantárgyversenyeken szerzett sikereiről, további terveiről, illetve életfelfogásáról.

– Mind a négy középiskolás éved során eljutottál a magyar tantárgyverseny keretében az országközi szakaszra, amelyen mindig kitűnő helyezést értél el. Fárasztó volt, vagy inkább kellemes tapasztalat?

– Az ember, amikor megtudja, hogy miből kellene felkészülnie egy tantárgyversenyre, általában idegenkedik a tananyagtól. Az elején fáradtság, ameddig eljutsz addig a pontig, ahol te meg a téma találkoztok; fáradtság, mert addig a szintig le kell ásni. Miután eljutottam a megismerkedésig, onnantól elkezd valami nagyon élő kialakulni, amikor úgy érzem, hogy értjük egymást az adott költővel vagy íróval. Ezért úgy szoktam kezdeni a felkészülést, hogy először megismerkedem az alkotókkal, akiket az a korszak magába foglal, amiről nekem majd írnom kell. Aztán egyetlen szerzőre összpontosítva, sorra veszem a vonatkozó műveit, mélyülök el bennük, és hasonlóképp folytatom a többivel.

Valamilyen bensőséges viszonynak kell kialakulnia, hogy megértse magát az ember az alkotóval. Ezért – szerintem − nem szerencsés például egy verset egyszer elolvasni, mert azt mondja az olvasó, hogy nem érti, fogalma sincs, hogy mi történik a versben, fogalma sincs, hogy milyen erők dolgoznak benne, nem jó a vers, mert nem érti. Nem! Ez úgy történik, hogy az ember elolvassa a verset, aztán lebontja, aztán háromszor-négyszer újraolvassa. Onnantól kezd el a vers beszélni az emberhez.

– Volt olyan pont, amikor azt mondtad, ez nem érdekel, nem tetszik a témakör és nincs is kedved az egészhez?

– Nem volt. Szerintem azért nem volt, mert távlati terveim vannak az irodalommal. Tehát én úgy foglalkoztam négy éven át gyakorlatilag a teljes magyar irodalommal, hogy tudtam, nekem az egyetemen majd kelleni fog. Volt bennem egy ilyenfajta céltudatosság, még ha annyira nem is tetszett valami, a klasszicizmus például egy kicsit idegen volt tőlem. Olyan emberidegennek tűnt, de azért foglalkoztam vele, mert majd később jó lesz.

– Többet jelentenek neked a tantárgyversenyek, mint egy szimpla verseny? Kihívás-e egyáltalán?

– Nekem mindig több volt, mint egy verseny, mert szerettem vele foglalkozni. Annyira kihívás, amennyire kihívás bárkinek azzal foglalkozni, amit szeret.

– Mi a véleményed a tételekről?

– Miután az ember megismerkedett egy témával, utána már hajlamos írásban is kifejteni. Szerintem a tételek kidolgozási idejével van a baj, mert 3 óra van két tételre, ami borzasztóan kevés. De mivel egy megrendezett versenyről van szó, ezért valamilyen határt szabni kell. Emellett nem szerettem az olyan tételeket, amiket életidegennek éreztem. A tétel valamilyen üzenetet kell hordozzon, a diáknak látnia kell, hogy ő ezt miért csinálja. A diákot provokálnia kell arra, hogy a saját világnézetét vagy a tárgyalt költőnek a világnézetét kibontsa. Ne legyen művi, megalkotott. Például ilyesmi: „Írj naplóbejegyzést Zrínyi Miklós nevében!” Ez a tétel azért jelenhetett meg tizedik osztályban idén, mert a tizedikes kommunikáció tananyagban szerepel a napló műfaja, az irodalomban pedig a Szigeti veszedelem, a tétel pedig e két különálló rész összekombinálásából jött létre. Szerintem ez nem jó, mert a tétel távlatot kell kínáljon a diáknak, az előírások mentén történő építkezés helyett.

– Mire számítasz az országközi szakaszon?

– Vagány emberekre számítok, mert eddig is olyanokkal találkoztam: összejön egy olyan réteg, akikkel ugyanaz az érdeklődési körünk. Nyitott tételekre számítok. Létezik egy tendencia, miszerint kilencediktől tizenkettedikig egyre nyitottabb, egyre emberközelibb tételek jelennek meg, aminek örülök.

– Mi vonz téged ennyire a magyar irodalomhoz? Mit vagy kit olvasol a legszívesebben?

– Összességében az irodalomhoz vonz valami. Ezért is választottam a magyar–angol irodalom szakot: hogy ne csak az anyanyelvemen, de egy világnyelven is legyen rálátásom a dolgokra. A magyar nyelvben elsősorban az vonz, hogy nagyon-nagyon finom rezdülésekre képes. Képes formálható anyag lenni az alkotó kezében. Átengedi magán az alkotó (író, költő) lelkét. Valahogy olyan ez, mintha egy beszélő tömegben találkoznál valakivel, aki egészen közel hajol hozzád és a füledbe suttog. A mondandó ugyanúgy átjön, de mellette valami személyes, lényegi, valami vibráló életszövet-darab is. (Lehet, hogy ez még egy csomó nyelvnél így van, lehet, hogy mindnél. Nem tudom, ilyet eddig csak a magyarnál éreztem, de persze igyekszem jobban beleásni magam az idegen nyelvű irodalomba is.) Nem mennyiség szerint olvasok, inkább minőségi módon. Szeretek egy-egy művet kétszer-háromszor átbújni (bújni, mert egy szövegnek rétegei vannak). Viszont ha kedvenc írót kellene mondjak, Umberto Ecót mondanám. Vagy Milan Kunderát. Kosztolányi, József Attila is szeretem-emberek az életemben.

– Említetted, hogy az egyetem után mindenképp emberekkel szeretnél foglalkozni (annak ellenére, hogy napjainkban sokan, ha tehetik, inkább kerülik az embereket). Miért érzed úgy, hogy érdemes a ma emberével foglalkozni?

– Számomra kihívást jelent emberekkel foglalkozni. Bizonyos mértékben introvertált típus vagyok, sokáig el tudok lenni magamban. Az, hogy igyekszem „nyüzsögni”, tudatos önprovokáció. Próbálom feszegetni a komfortzónám határait. Próbálok kilépni a saját elkényelmesedettségemből és odamenni mindenkihez, beszélgetni, dolgozni, foglalkozni valamivel. Mindig. Egész egyszerű a miértje: én személyesen azt tapasztaltam, hogy ennek csak pozitív következményei vannak. Klisé, hogy mindenkitől tanul az ember, de okkal klisé. És hogy miért érdemes a ma emberével foglalkozni? Talán azért, mert egyre inkább hajlamos az elkényelmesedésre. Komfort-társadalomban élünk, mindenki a minél egyszerűbb, „lustább” életre törekszik. Nem megyünk ki beszélgetni, csak chatelünk. Nem sétálunk hosszúakat, autóval eljutunk A-ból B-be, aztán haza. Nem kérdezünk, nem érdeklődünk, csak hagyjuk beáramlani magunkba az internet ritkásan szűrt tartalmát. Sok ilyen példát lehetne még mondani. Ezek olyan apróságok, amelyek növelik közöttünk a távolságot. Én viszont hiszem, hogy a másik embernél érdekesebb valóságot ritkán talál az ember. Ezért szeretnék emberekkel foglalkozni, tanítani, beszélgetésre és kérdezésre nevelni.

– Akárhányszor rád nézek, mindig egy életvidám Petit látok, aki szeret élni. Mi motivál téged az életben? Mitől érzed magad boldognak?

– Jól esik, hogy ezt mondod. Nem vagyok mindig vidám, abszurd dolog ilyesmit feltételezni bárkiről is. Úgy vagyok vele, hogy nem zárkózom el a saját érzelmeim elől. Ez nagyon felszabadító tud lenni. Soha nem gondolok arra, hogy „Úristen, milyen szomorú vagyok! Vidámnak kéne lennem!” Nem, hagyom ezt is kiteljesedni, hogy aztán tovább is tudjak lépni rajta. Igyekszem megfontoltnak lenni és az elérhető célokra koncentrálni. A nagy célok mellett kell legyenek kicsik, egyszerűek is. Igyekszem ezekre is figyelmet fordítani (egyre tudatosabban), valószínűleg ezért látszom gyakran életvidámnak. Mindig van valami apróság, ami elfoglal, amit élvezek. De akármilyen kicsi is legyen ez, kell legyen számomra értelme. Semmit sem csinálok önmagáért, passzióból, vagy azért, mert kell. Igénylem azt, hogy lássak egy körvonalazható célt.

– Te elég „humán beállítottságú” vagy, mégis matek-infó szakot végzel. Hogy lehet ez?

– Szerintem én nem vagyok semmilyen „beállítottságú”. Kevés ember az. Ez egy felesleges túlkategorizálás, sok ilyen van még. Nem szeretem ezeket, nagyon el tudják vinni az embert a saját céljai felől. Kivétel vagy, hogy azt mondod, „humán” vagyok. Mások általában „reálnak” tartanak, sokáig foglalkoztam matematikával is. Ma is szeretem, főleg a gyakorlatias részeit. De rájöttem, hogy az irodalom jobban vonz. Ettől viszont nem leszek kevésbé reál, mint voltam. Gyakorlatias gondolkodásúnak tartom magam (legalábbis igyekszem az lenni), emiatt is jó volt számomra a matek-infó szak. Megtanított az elemző gondolkodásra, a logikára. Szerettem ezt a szakot, örülök, hogy négy évig ide jártam, akkor is, ha nem ilyen irányban tanulok tovább.

– Köszönöm szépen a beszélgetést. További sok sikert és maradj mindig ilyen „petis”!

Sepler Kinga
Elméleti Líceum

Előző cikk
Következő cikk