Amatőr színészként külföldi és itthoni színdarabokban, rövidfilmekben is játszott, gyerekkora óta zenél, legújabb hobbija pedig a slammelés. Ha pedig ennyi minden nem lenne elég, akkor eláruljuk, hogy végzős joghallgató. Keresztesi Dávid a Paprika Rádió műsorvezetőjeként általában kérdező, a Kultivál csapata viszont kulturális sokoldalúságáról interjúvolta meg.
– Hogy jön a történetbe a jogi egyetem?
– Jogász famíliába születtem, nekem nagyapám és a szüleim is közjegyzők. Ilyenkor két eset van: vagy nagyon szereti a gyermek, vagy nagyon nem. Én abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy engem érdekel. Vacilláltam tizenkettedik környékén, hogy akkor színi egyetem legyen vagy jog. Nagyon sok mindennel foglalkoztam líceum és általános iskola alatt is, és minden tanárom, barátom és ismerősöm arra számított, hogy én aztán színész leszek.
– Miért nem jelentkeztél színi egyetemre?
– Mindamellett, hogy szerelmes voltam a színészi pályába, egyszerűen elfelejtettem, hogy ott van felvételi, és nem készültem. Így viszont nem nagyon lehet felvételire menni. Nyilván volt a fejemben egy pár vers meg monológ, hogyha baj van, de aztán valahogy nem lett belőle színi pálya. Ugyanakkor a szüleim tettek egy visszautasíthatatlan ajánlatot: mondták, hogy ők teljesen támogatnak, ha ezt a pályát választom, viszont az az egy kérésük van, hogy előtte, utána, alatta, fölötte, közben levelezőn, távoktatáson, bárhogy, de a jogot legyek már olyan kedves elvégezni. Ez csak azért jó, hogyha 50 évesen úgy döntök, hogy elég volt a színházból, akkor még mindig legyen nekem egy szakmám, ahol el tudok helyezkedni akkor is. Teljesen fair-nek tűnt a kérés, és mivel a színi felvételire nem készültem, így aztán jogra iratkoztam be, amit ha a Jóisten is megsegít, mindjárt befejezek.
– Volt valamilyen élményed, amiért te azt mondtad, hogy színész szeretnék lenni?
– Gyerekkoromtól kezdve mindig én voltam a bohóc. Mindig az volt, hogy szórakoztattam a többieket, és próbáltam nevettetni őket. Mindig mindenki olyan komoly, mindenki annyira rohan, és nem nagyon nevetünk. Azt gondoltam, hogy én megkacagtatom az embereket. Aztán jött a zene, és akkor már zenebohóc is lettem. A színpad egyáltalán nem volt idegen, és olyan kézenfekvőnek tűnt: Mi legyek más? Izgalmas a színészi szakma, mert ott annyi minden lehetsz, ami a való életben nem.
– Pinceszínházak szereplője is voltál. Mit jelent ez?
– A történet jóval régebbi ennél. 2006-ban hívott meg engem a Művészetek Völgyébe Szikszai Rémusz nagykárolyi születésű színész, édesapám gyerekkori pajtása. Tudta, hogy rajongok a színházért, és szívom magamba, ahogy csak lehet. Eljött egyszer hozzánk, beszélgettünk, rám nézett és azt mondta: Elmondasz nekem egy verset? Persze. Ott elkezdtünk egymásnak szavalni, ezzel szórakoztunk, s mondta, hogy lesz egy projektje, amikor is a Bárka színházzal együtt lemegyünk a Művészetek Völgyébe. Kitalálta azt, hogy ha az embereknek ezek a városnapos vásárok kellenek, akkor ő ugyanazt a formátumot fogja levinni, és ebbe fogja belevinni a kultúrát. Háború és Béke Vurstli nevet viselte. Volt irodalmi dobozdobáló, odamentél, megfogtál egy teniszlabdát, ledobtál egy konzervdobozt, aminek a hátán volt egy költő neve, az adott színész odament, levett attól a költőtől egy kötetet a polcról, odaadta az embernek, és azt mondta: Nyisd fel, ahol akarod! Megkapott egy verset, és a színész elszavalta. Azért lett Háború és Béke Vurstli, merthogy megközelítőleg három nap alatt éjt nappallá téve, váltogatva egymást, felolvastuk a Háború és Békét. Ebbe nagyon belezúgtam. Ott ismerkedtem meg győri színészekkel, akik benne voltak a csapatban, és együtt dolgoztunk. Eltelt három év, én éppen egy családi nyaralás kellős közepén csücsültem, amikor csörgött a telefon, a nagykárolyi polgármester hívta édesapámat, és keresett engem. A Győri Nemzeti Színház akkori igazgatója szólt az ottani polgármesteri hivatalnak, hogy hívják fel a nagykárolyi polgármesteri hivatalt, hogy engem kerítsenek elő, merthogy egy projektben szükségük van rám. Ez volt az a pillanat, amikor tizenöt évesen köpni-nyelni nem tudtam, merthogy ugyanezt a Vurstlit meg akarták csinálni Győrben is, és én, mint az ős Vurstlinak a tagja kellett menjek oda is. Ez volt talán 2008-ban, 2009-ben, és azóta minden nyáron járok oda. A pinceszínház úgy alakult ki, hogy Győr várának tatárkézre adásának történetét vittük színpadra a régi vármegyeháza tömlöcébe. Ez egy rettenetesen creepy hely, nagyjából egy akkora ajtón kell lemenni, mint egy pad. Gyertyákat vittünk le, és azzal világítottunk, és ha netalán valaki elment mellette, és eloltódtak a gyertyák, az elég félelmetes. A lőcsi fehérasszonynak a történetét szintén ott mutattuk be. Szóval ez a pinceszínház: az emberek mindig félnek, mi már lassan megszoktuk, de azért este jó onnan feljönni, mert egy kicsit nyomasztó.
– Van közönség az ilyen előadásokon?
– Van biza, megvan egy szám, hogy hányan jöhetnek le, azt hiszem ötven embert szoktunk leengedni általában. Volt, hogy hetvenöten voltak lent, ami egy kicsit szűkös volt, mert nem nagyon férünk el. Több állomásos színház volt, vittük őket a tömlöcökbe, és mindegyik helyszínen meséltünk valamit.
– Rövidfilmekben is szerepeltél a Filmtett workshopon. Miben más színpadon, mint filmben játszani?
– ÓÓÓ… mondjuk, ezt színészektől kellene megkérdezni, nem tőlem… Nem vagyok egy félős figura, de teljesen más kamerának játszani, vagy úgy játszani, hogy közben vesz a kamera. Mindenféle képen érdekes volt, és nagyon sokat tanultam. Érdekes tapasztalat volt.
– Ha jól tudom, 2014 óta slammelsz is. Hogyan kezdődött?
– 2014-ben mér két éve működött a Slam Poetry Erdély. Jártam le a Slam Poetry estekre folyamatosan, és néztem a slammereket, hogy wow, milyen vagány, hogy én is hogy szeretném, de én mindent tudok, csak írni nem. Megpróbáltam én a saját eszközeimet bevetve felfuttatni még jobban a Slam Poetry-t, ezért minden eseményük előtt volt rádióinterjú. Innentől kezdve még mélyebb lett Márkus András kezdeményezővel a barátságunk, és az egész iránti szerelem. A harmadik Open Mic előtt Andris azt mondta, hogy írjak szöveget. Én? De én nem tudok. Dehogynem! – mondta. Eltelt két nap, és mondta, hogy beírt a versenyzők közé. Nem vagy normális! Mondtam, hogy nem tudok! Szedd össze magad! – válaszolta. Ez addig ment, ameddig mondtam neki, hogy ha másnap délig írok valamit, akkor hajlandó vagyok fellépni, de amúgy nem. Másnap reggel bevettem az ölembe a laptopot: Próbáljuk meg! Elkezdtem minden marhaságot összehordani, abból valahogy lett egy szöveg, felhívtam, és megkérdeztem, ha megmutathatom neki. Mondta, hogy ő is versenyzik, de engem nem érdekelt, mert ő tudta, hogy mi az a műfaj, átküldtem, és kértem, ha nagyon gáz, akkor szóljon, mert nem vagyok hajlandó elmenni. Azt mondta, nem lesz gond. Elmentem, élveztem, hogy én is kiállhatok, hogy pontoznak, milyen vagány. Megosztott első helyet nyertünk Andrissal. Gondoltam, jaj, de jó, ebben is kipróbáltam magam. A csúcson kell abbahagyni alapon én mondtam, köszönöm szépen befejeztem, hogy ne rontsam el az élményt. Aztán jött az Erdélyi Slam Poetry bajnokság, és megint kezdődött a rugdosás, hogy írjak szöveget. Bekerültem a döntőbe. Aztán amikor öt szöveget kikínoztam magamból, akkor már a receptre is kicsit rájöttem, aztán már gyűltek addigra önálló gondolatok is. Ez azóta is tart.
– Ha befejezed az egyetemet, és haza mész, akkor nem folytatod ezt tovább?
– Ha lesz gondolatom, és olyannak ítélem a szöveget, akkor nyilván elmegyek. A műfaj iránti szeretetem nem fog alábbhagyni Károlyban sem. Főállású slammer azért mégsem lehetek!
– Van tapasztalatod zenei téren is. Milyen hangszereken játszol?
– Billentyűzöm gyerekkorom óta. Mondjuk azt, hogy másfél hangszeren játszom. Apum gitározik, és valamit ebből is elloptam tőle. Mindig az volt, hogy amikor mentünk valahova táborba, cipeljem ki mindig a zongorát? Azt nem lehet. Senki nem tudott gitározni az osztályból. Mondtam neki, hogy tanítsa meg az alapokat. Megtanultam tíz akkordot, és azokat a dalokat, amiket el kell játszani, mindig abba a hangnembe tettem, amiben én el tudom azt játszani. Mindig mondták, hogy ez nagyon mélyen van. Mondtam, hogy így van a zene, nem azt, hogy csak ebben tudom eljátszani! A billentyűs hangszerek azok, amiben én otthon vagyok. Autodidakta módon tanultam. Hat éves koromban elkezdtem járni zongoraórára. Hála a Jóistennek nekem nem erőltették azt, hogy otthon gyakoroljak, ebből kifolyólag semmit sem gyakoroltam, úgyhogy mindig úgy mentem zongoraórára, hogy ugyanazt tudom, mint a múltkor, de az szépen. Jött aztán egy olyan időszak, amikor nem igazán foglalkoztam ezzel. Az én cseles apukám kitalálta azt, hogy amikor nagy összejövetel volt nálunk, akkor ő mindig elővette a gitárt, és elkezdtek énekelni. Mondtam, hogy ez nekem tetszik, és mindig leültetett, hogy én is próbáljam. Amikor hatodikos lehettem, akkor elkezdtem könnyűzenélni.
– Mi a helyzet a legújabb zenekaroddal?
– Egy érdekes barátságból alakult az egész. A társam Londonban élt, aztán hazajött, úgy volt, hogy verbuválódik valamilyen zenekarhoz, engem hívtak billentyűzni, de abból aztán nem lett semmi. Nekem szimpatikus volt ez az őrült fazon, s mondtam, hogy nézzük meg, mit tudunk csinálni ketten. Összeállt azóta egy jó repertoárnyira való, és kitaláltuk, hogy lehetne ebből egy koncert, ami a barátságunk története tulajdonképpen. Minden dal olyan, hogy vagy neki kedvence, vagy nekem, vagy közös, vagy van valami közös sztori ahhoz a dalhoz. Vannak jó kis felkonfok, elmeséljük, hogy mit miért szeretünk. Némileg ez kicsit szünetel, nekem a rádiós és minden egyéb elfoglaltságok miatt eléggé szűkös a szabadidőm.
– Elmeséled, hogy hogyan kezdődött a rádiózás?
– Jó barátságot ápoltam Kiss Zitával, a nagykárolyi Transilvania rádió műsorvezetőjével. Azt hiszem tízedikes voltam, amikor megkérdezte, ha nincs kedvem beülni mellé adásba. Elkérezkedtem a suliból, és beültem a rádióba. A tanár is kénytelen volt beáldozni az óráját, mert mindenki fülessel hallgatni akart engem. Egy idő után valaki meg volt bízva, hogy figyelje, mikor beszélgetek én. Addig mentem, ameddig megtanultam, aztán odaültem keverni. Nem nagyon volt, aki váltsa, ha beteg volt, és megkért engem, hogy menjek be helyette. Nagyon élveztem. Amikor felkerültem Kolozsvárra, akkor gondoltam, hogy ezt, de nagyon jó lenne folytatni. Tudtam, hogy létezik a Paprika rádió, de áh, én? Akkor volt tervben, hogy újraindul a Káfé Rádió, és elkezdtem felvenni a kapcsolatot emberekkel. Nem indult újra. Volt Kolozsváron egy Katapult nevű zenekar, akinek a dobosa nagykárolyi születésű, és tudtam, hogy jó barátságot ápol Illés Márton, akkori paprikás programigazgatóval. Írtam egy levelet a dobosnak, hogy mit csináltam eddig, és mondtam, hogy beszéljen vele, ha ismeri, mert sepregetni, összeszedni is elmennék, mert érdekel. Szerettem volna megnézni, hogy működik, a struktúrát, a műsorokat. Ő visszaírt egy röhögő jelet, hogy ő ezt az egészet továbbította a programigazgatónak, akitől kapott egy választ, hogy nem keresnek embert, de mellékelt egy telefonszámot. Felhívtam bátortalanul, és megszólalt egy olyan hang, hogy azt hittem, hogy szétrobban a telefonom. Mondtam, hogy benéznék. Az első találkozásunk első pillanata: Szevasz, megjöttél? Dohányzol? Mondtam nem, de ha előírás, akkor… ez nem lesz akadály. Rettenetesen ügyetlenül próbáltam én ott cigizni, amíg elszívtam egyet, ő addig elszívott hármat. Nem baj, öcsém, majd megtanít az élet szívni téged is! – nyugtatgatott. Nem elég, hogy hangban nyolcvanezerszer dominánsabb volt, mint én, a második mondat után megkért, hogy tegeződjünk. Így kell megalázni valakit az első találkozáskor. Köszi. Elkezdett kérdezni a zenéről, és rájött, hogy nemcsak az én korosztályomnak a zenéjét ismerem, hanem a jóval régebbieket is. Bementünk a produkciós irodába, adott nekem egy lapot, volt rajta nyolc előadó, meg dalcím – meghalsz, míg elmondod az összest–, két programajánlat, és mondta, hogy most kezdek órát, mondd el, hogy hívnak, hány óra van, mi lesz ebben az órában, konfolj fel két dalt, nyugodtan gondold végig, mehet! Mondta, hogy a hangom rendben van, és ha szükség lesz rám, akkor szólnak. A szesszió kellős közepén csörgött a telefonom: Illés Márton. Szevasz, Dávidkám, az a nagy helyzet, nem akarlak sokáig zavarni, csak valaki felmond, és nagyon kellene nekünk egy ember, egy hónapod van betanulni mindent, gyere és csináld, holnap várunk. Kösz.
– Mi áll közelebb hozzád, azok közül, amiben eddig kipróbáltad magad?
– Most a rádió, mert az a legintenzívebb, és teljesen beépült a mindennapjaimba. Nem úgy kell elképzelni, hogy bemegyek a rádióba, ott ülök öt órát, és aztán hazamegyek. Ha rádiós vagy, akkor az vagy a nap huszonnégy órájában. Folyamatosan híreket olvasok. Volt olyan időszak, amikor a színház volt intenzívebb, volt, amikor a zene. Nincs nagyobb szerelem, de talán a zene az, ami mindig meglesz. Majd hazamegyek, és leülök a zongorához.
– Milyen lesz az, hogy ebből a pörgős életből hazamész, és közjegyző leszel? Van benne kihívás?
– Jogászként is kell egyfajta kiállás, beszédkészség. Folyamatosan emberekkel dolgozol, emberek jönnek be problémákkal, és azokat a problémákat meg kell oldani. Van egy emberi része a dolognak, ami teljesen szerethető. Vannak komolyabb ügyek is, amiket meg kell oldani, és kell gondolkozni. Izgi. Az irodában egyébként nem unatkozol. Nem nagyon tudsz. A pörgés… ami most nekem nagyon tetszik Kolozsvárban, hogy nagyon pezseg, nagyon hangos, nagyon vagány. Az vajon ötven évesen nekem szimpatikus lesz? Én úgy gondolom, hogy nem. Ha valaki ebbe születik, akkor biztos, hogy ezt szereti. Én kisvárosban születtem. Nincs dugó, nem vezetek negyvenöt percet az óvodáig. Amikor befejeztem a munkát, akkor három perc alatt otthon vagyok. Kolozsváron jó esetben fél óra, de lehet, hogy egy óra. Az nekem egy órát elvesz a napomból, az életemből és a családomtól. Teljesen meg tudom érteni azokat a fiatalokat, akik azt mondják, hogy itt nincs lehetőség, és elmennek. Bizonyos szempontból. De a lehetőséget te is tudod valamilyen szinten teremteni, és ha nekem módom van arra, hogy egy kicsit segítsem Nagykárolyt abban, hogy fejlődjön, jobb legyen, akkor én ezt meg fogom tenni, és nem fogok elmenni az országból, de nem is fogok más városban élni.
– Ha kapnál egy ajánlatot egy magyarországi kereskedelmi rádiótól, akkor is azt mondanád, hogy hazamegyek Nagykárolyba?
– Arról most ne beszéljünk, hogy ennek mennyi esélye van… ez nagyon érdekes, valószínűleg elmennék, és kipróbálnám. Rádiós szinten fejlődni csak ott van lehetőség. Nem biztos, hogy tudnék ott hosszútávon élni, nem tudom, hogy meddig bírnám, de kipróbálnám. Ugyanez lenne, ha televíziós dolog lenne, de akkor is befejezném a jogot. Kell egy civil szakma.
Interjút készítette: Gedő Dalma-Orsolya és Járay Zsanett
Fényképezett: Farkas Nóra
You must be logged in to post a comment.