Idén tölti be hetvenedik életévét, Stefan Gnandt képzőművész. Gnandt a jeles alkalmat egy tartalmas kiállítással ünnepelte, melynek nyitórendezvénye éppoly nagyszerű volt, mint a tárlat keretében a közönség elé állított festmények.
Gnandt több évtizedes közéleti és kulturális tevékenységét először Adrian Stefanuti kulturális referens, majd a képzőművész választott otthonának, Pócspetrinek az alpolgármestere, Andicsku Andrásné méltatta.
Bogdan Georgescu, a Nagykárolyi Kulturális Igazgatóság vezetője egy emlékplakettet nyújtott át Stefan Gnandtnak, a nagykárolyi kulturális élet terén végzett kiemelkedő munkája elismeréseképpen.
A méltatások sorát, Muhi Sándor művészetkritikus, grafikus előadása zárta. Muhi Sándor szakértőként beszélt Gnandt munkásságáról, kiemelve azt a gazdag és eredményes életpályát, amit már eddig is maga mögött tudhat az alkotó.
“Szinte hihetetlen — valószínűleg a festő számára is —, hogy rövidesen betölti a hetvenet. A művészek általában ilyenkor tárlattal ünnepelnek egy olyan helyen, amely fontos szerepet tölt be életükben, Stefan Gnandt számára ez a helyszín a nagykárolyi Károlyi-kastély. Pontosan tudja, hogy a művészet hatalmas, több évezredes folyam, amelyhez a kortárs alkotók is hozzájárulhatnak egy-egy cseppel, ha őszinték, van saját mondanivalójuk, és korszerűek. Ha nem, akkor a művészet folyama a felkínált cseppet a partra veti, ahol gyorsan és nyomtalanul tűnik el.
Az őszinteség szorosan kötődik a szülőföldhöz való ragaszkodáshoz, tisztelethez, azokhoz a hatásokhoz, élményekhez, amelyek mindannyiunk életében meghatározó szerepet játszanak: felnőtté, művésszé formálnak. Chagall vagy Brâncuşi azért válhatott világhírű alkotóvá, mert Párizsban sem feledkezett meg a gyökereiről, azokról az értékekről, amelyeket gyermekkorából hozott magával. Stefan Gnandt mezőfényi születésű, Nagykárolyban és Temesváron tanult. Nagykárolyban és Nagybányán dolgozott, ahol rendszeres résztvevője a képzőművészeti életnek, évekig élt Németországban, jelenleg Magyarországon lakik, de állandó szereplője Nagykároly, Szatmár megye képzőművészeti eseményeinek, egyéni tárlatokat rendezett, alkotótáborok tevékenységében vett részt, illetve szervezett hasonlókat többek között Mezőfényen is, ahol két nagy méretű festménye van a római katolikus templomban. Illusztrálta a Sugárutat, részt vett a Haller György és Pászkán Mihály tiszteletére rendezett emléktárlatok előkészítésében, rendezésében, és még hosszan sorolhatnám.
A művészet az évezredek során ugyanazt a néhány témát dolgozta fel: az életről és a halálról, az örömről és bánatról, a szépségről és rútságról mesél. Az idők során milliók rajzoltak, festettek a világon, de csak az vált művésszé közülük, aki az örök témákhoz úgy tudott hozzászólni, ahogyan előtte senki más. A tárlat anyagának szemlélése közben meggyőződhetünk arról, hogy az alkotónak az eltelt évtizedekben sikerült kialakítania egy olyan egyéni, hiteles kifejezésmódot, amely alkotásait felismerhetővé, azonosíthatóvá teszi, amely a kiállított anyagnak egységet kölcsönöz.
A korszerűség összetett fogalom, megítélésem szerint elsősorban nem a kifejezésmódhoz kötődik, hanem ahhoz, hogy tud-e a művész alkotásaival választ adni korának aktuális kérdéseire, ellentmondásaira. Ha figyelmesen tanulmányozzuk a tárlat anyagát, gyakran találkozhatunk a fenti kérdésekkel és az azokra adott válaszokkal is.
Minden átgondolt, jól felépített képzőművészeti tárlat egyben válasz arra is, hogy mit jelent számunkra a művészet, milyen szerepet szánunk neki a XXI. század ellentmondásoktól terhes, gyorsan és erőteljesen módosuló világában. A válaszok sokfélék, olykor nehezen követhetők. Néhány évtizede egy tankönyvet írtam a középiskolák számára a vizuális művészetekről, korunkban ugyanis már rég nem csak képzőművészetről, hanem vizuális művészetekről beszélünk, ami lényegesen tágabb, árnyaltabb fogalom. Órákig, napokig bajlódtam azzal, hogy megírjak egy hiteles, jellemző meghatározást arról, hogy mi a művészet, de valahogy nem akart összejönni. Szerencsémre épp akkortájt látogatott meg kedves ismerősöm, a kiváló festő, több művészeti írás, kötet szerzője, a Barabás Miklós Céh elnöke: Jakabovits Miklós, aki sajnos néhány éve már nincs közöttünk. Feltettem hát a kérdést neki is, amire kapásból válaszolt: fogalmam sincs. Kicsit később még hozzátette: valahol azt olvastam, hogy a művészet olyan nyelv, amelyen az istenekkel beszélgethetünk, vagyis az angyalok nyelve: kapocs égi és földi dolgok között. Legutóbb erről Nagykárolyban hallottam Ruha István hegedűművész szobrának az avatásán, ahol Tóth-Páll Miklós színész, az Ady Endre Társaság elnöke Andrei Pleşu műkritikus, volt kulturális és külügyminiszter sikerkönyve kapcsán az angyalok nyelvéről beszélt. Ez valójában egy egyszerű, bárki számára érthető, közvetlen, direkt közlésmód, nem kell külön tanulni, nincs szükség nyelvvizsgára, elég hozzá egy kevés nyitottság, empátia, beleélő képesség, és egy új, addig ismeretlen világ tárul fel előttünk.
Aki kíváncsi Stefan Gnandt véleményére ezzel kapcsolatban, annak jó szívvel ajánlom, hogy tanulmányozza a tárlaton látható alkotásokat, folytasson párbeszédet azokkal, és minden valószínűség szerint érzésekkel, érzelmekkel gazdagodva távozhat innen. Természetesen külön-külön is elemezhetném az itt látható munkákat, de ezúttal nem teszem, mert az volna igazán jó, ha mindenki úgy és azt fedezi fel bennük, ami számára fontos, amit számára üzennek.
Végül szeretném megköszönni a szervezők munkáját, és ezúton is kívánok a jubiláló művésznek kitartást, jó munkát és sok sikert a továbbiakhoz, a nézőknek pedig kellemes és hasznos tárlatlátogatást”- fejtette ki a művészetkritikus.
You must be logged in to post a comment.