Huszonkét évet állt a védelem tengelyében igazolt játékosként. Az érsemjéni születésű Béres István legtöbbet a nagykárolyi csapatban rúgta a labdát. Védő volt, meghatározó játékos. Csapatkapitány, vagy talán még több is.
Persze, hogy nézte a hétvégén a válogatott mérkőzéseket. A portugálok elleni zakót, illetve a dánok elleni döntetlent is. Követi a meccseket megelőző és követő „szakértői véleménymegnyilvánulásokat” is. Igaz, nem sokat ad rájuk. Dehogy az edző a hibás! – foglal állást a hajdani liberó, akinek a játékát a 70-es években a károlyi tribünről Mészölyéhez hasonlítottak.
– Nem tudom kihagyni a mérkőzéseket… Nem tudom kihagyni. Tudja, a fiatalkorom óta az élet köt a futballhoz. Hallom utána a rengeteg kommentárt, reggeltől estig bírálják az edzőt vagy a fiúkat, néha pedig mindkettőt. Az én véleményem, és nem biztos, hogy helyes: nincs anyag. Így pedig hiába akarok én… Mindig azt szoktam mondani, ha beszélgetünk, hogy hiába akarok én egy gyönyörű, nagy kőházat építeni, ha nincs csak vályog. Ez a romániai futball is leáldozott. Hagiéknak véget ért az a nagy szereplés, azután még lett egy kicsi, és azóta semmi. Egy-egy fiatal gyerek feljebb lép a létrán, de az összességében kevés. Hogy három nevet említsek, a Stanciu, a Chipciu, meg ez a Marin, mind ügyes focisták, de még bizonyítani kell nekik. Sokan eltűntek már a süllyesztőben.
Ha visszaemlékezek, mi ifista koromban még kértük az edzőt, hogy maradhassunk még egy kicsit kiskapuzni. Ő megfürdött, majd hazament vacsorázni, és később jött vissza, de még mindig ott voltunk. Amelyikőnket elkapott, azt felpofozta, hogy menjünk már haza. Minket haza kellett kergetni a focipályáról. Most meg, ha egy edzésen meghajtják a gyereket, a következőre nem megy. Ezt tudom az én két fiamról… Egyik se futballozik. Elkényelmesedett a fiatalság, inkább mással foglalkoznak.
Nem egy könnyű sport a futball! Nagyon látványos, nézni lehet, vitatkozni is lehet rajta, de sokat kell ahhoz melózni, hogy valaki egy bizonyos szinten művelje.
És persze akkor is kell még valami. Én még emlékszem rá, hogy a hetvenes években ragyogó csapata volt Romániának. De még mindig hiányzott valami. Hát hiányzott az a négy-öt ember, mint később lett Hagi, Ghică Popescu, Belodedici. Velük lett ragyogó a csapat. Csak a véletlenen múlott, hogy nem jutottak 94-ben a legjobb négy közé. Egy óriási svéd csapattal szemben csupán egy véletlen góllal kaptak ki. Na de, azok az idők elmúltak! Ezt is meg kell tanulni elfogadni. Szerintem a gyengébb szereplés nem az edző hibája. A legjobb edző sem tud bizonyos játékosok nélkül eredményt produkálni. Egyébként is: nem az edző csinálja a csapatot, hanem a csapat csinál edzőt. Én voltam nagyon jó edző kezében Szatmáron 75-ben, és mégis kiesett a csapat. Egy gyengébb kaliberű edzővel pedig kupát nyert. Az volt a helyzet akkoriban, hogy az elváráshoz nem volt meg a csapat. Keizer, Helvei és a Both Gabi – mikor engem egyik napról a másikra oda vittek (az Olimpiához – a szerző megj.), akkor ezeket tartottam futballistának. Én holnap leszek hetvenkét éves, és legalább 55 évre visszaemlékszek a futballból, mintha a tegnap történt volna, és azt mondom, hogy Gabihoz hasonló futballista még nem fordult meg Szatmáron. Se előtte, se utána. Őrá volt felépítve a csapat, de ő is megöregedett, elkopott, és kész. Ez az élet sora. El kell fogadni.
Itt Károlyban is így volt. Annak idején volt a Hauler Jenő generációja, majd elmúltak, és aztán jöttünk mi, 73-ban visszamentünk a B osztályba, és nekünk akkor már volt egy Lung Silviunk, aki nyolcvanhatszoros román válogatott, meg volt Keizer Lajosunk, Helveink stb. Szóval összejött egy csapat.
Persze ez nem elég. Károly mindig olyan volt, hogy itt borzasztó sok tehetség futballozott, de nem volt pénz. Míg egy másik csapat – csak a példa kedvéért mondom – szintén a B divízióban 3000 lejt kapott egy meccsre, mi talán ha 300-at. Ez volt a különbség. Viszont legalább voltak játékosok. Ha összeszámoljuk, legalább tízet vittek el Szatmárra. Mikor kettőt, mikor hármat…
– Önt egyik napról a másikra vitték?
– Igen, 75-ben. Egy pénteki nap volt, kint voltam az edzésen, kijött utánam a Corneanu elvtárs, az akkori polgármester. Szólt, hogy azonnal öltözzek, mert Szatmárra kell menni. Egy inget és egy nadrágot kaptam magamra, úgy mentem vele. Augusztus volt. Az úton azon gondolkodtam, hogy vajon mi lehet az oka. Sejtésem se volt, eszembe se jutott, hogy leigazolni akarnak. Ahogy közeledtünk, a fő elvtárs mondta el: „Pisti, vigyázz, mit beszélsz, mert ezeknek te kellesz. Ha lehet, ne írd alá.” Nem hittem, hiszen rá két napra kezdődött a bajnokság. Mondta, hogy az nem számít. Persze, hogy nem akartam aláírni, csak aztán jött a kemény dolog, és végül aláírtam. Nem voltam én ijedős, de akkor megijedtem.
– Fenyegették, vagy inkább ígérgettek?
– Dehogy ígértek. Voltak ott vagy hatan–nyolcan az irodában, és beszélgettek velem. Egyszer bejött egy ürge, kérdezte, hogy aláírtam-e már. Mikor megtudta, hogy még nem, megfenyegetett, hogy még a családomnak is el kell hagynia Károlyt. Mai napig nem tudom a nevét, a rendőrség, a szeku, a mi tudom én minek a főnöke mert így beszélni a főtitkárok előtt.
Az első meccsre akkor vasárnap került sor. Még szombaton utaztunk repülővel Bukarestbe. Pénteken haza se engedtek. Szombat reggel egy Aurel nevű ragyogó ember hozott haza kiskocsival. Kimentünk a pályára a cipőmért, hazamentem a buletinért, de a feleségem már elment dolgozni, vele nem is beszélhettem. A kollégáim se tudták, mondták is neki, hogy elvittek Szatmárra, azóta nem tudnak rólam semmit. Bukarestben csináltunk egy 0–0-t. Nagyon nagy eredmény volt. Sőt, majd a hetedik vagy a nyolcadik fordulóban kaptunk ki. Addig vagy nyertünk, vagy döntetlent játszottunk.
– És végig kezdő volt? Már az első meccsen?
– Igen, persze. Sose voltam csere, azt hiszem, nem is tudtam volna, mit kell akkor csinálni. Szóval hét közben jött a Jiul, döntetlent játszottunk, a hétvégén Bacăuban játszottunk, szintén döntetlen lett, majd megvertük idegenben a Vásárhelyt, pedig azok akkor az Európa-kupa négyesében voltak. Szóval sokáig jól ment, de aztán jött a Steaua, és ránk húzta a vizes lepedőt. Az itthoni vereség mintha elvágott volna valamit. Végül mégis jó helyezést értünk el.
Én csak azt az évet maradtam Szatmáron. Ahogy lehetett, visszajöttem Károlyba. Pedig úgy voltam az edzővel, az Oláhval, mintha a fia lettem volna. Nem voltam én már fiatal akkor, harminc éves. De szükségük volt egy védőre. Nem éreztem jól magam Szatmáron. Minden meccsen mással voltam a védelemben, holott ez ugye nem tesz jót, annak a csapatrésznek különösen állandónak kell lennie. De egyszerre három stoppert vesztettek el, ezért kellettem én. Egy meccset játszottam a Popescuval, egyet Kardossal, egyet mással, utána pedig előröl. Közben mindig azt mondtam Lajosnak is, hogy nem érzem én magam egy A divíziós futballistának. Ha csinálok valami hülyeséget, értem kapják ki a meccset… Az ilyesmit én nem szerettem. Nekem nem kellett mondani, hogy a maximumot adjam egy meccsen. Én mindig azt adtam. Hogy az mennyire volt elég, én azt nem tudom, de százszázalékosan igyekeztem. Itthon azért más volt, a hazai környezet, az nagyon sokat jelentett. A fiúk is mind barátok voltak, hallgattak is rám. Csapatkapitány voltam. Mire visszakerültem, a csapat kiesett a B-ből. Nem baj, a következő évben megnyertük a bajnokságot, és visszajutottunk. Ez persze nem azt jelenti, hogy én nyertem meg a bajnokságot, de azért igen, hozzásegítettem. Máskülönben a számmal is rajta ültem a csapaton. Ugye utolsó ember voltam, láttam az egész pályát, persze, hogy nem álltam meg… Olyan voltam, hogy hallgattak is rám a fiúk. Még Keizer Lajos is! Kölyök korában sokat fogtam a pártját, és ő ezt nem tudja elfelejteni. Most meg ő istápol engem, mint öreg barátját. Még azt is megcsinálta, hogy elvitt az orvoshoz, mert tudja, hogy magamtól nem megyek. Életemben nem voltam doktornál… Tavaly tavasszal viszont le voltam robbanva, az ízületi gyulladás elővett. De most már jól vagyok, hála a sok károlyi strandolásnak. Az a víz csodákra képes!
Egyszer, később ráerőltettek, hogy edző legyek Károlyban. Majdnem megnyertem a bajnokságot. Az idény kezdetén kilenc pont előnyünk volt, de tavasszal Sziget még ránk vert hármat. Az volt a baj, hogy nekünk nyolc vendégszereplésünk volt, ebből hét Máramaros megyében. Mint később megtudtam, valahol fent szóltak az ottaniaknak, hogy a szigetieknek kell adják a pontokat. Még annak az árán is, hogy kiesnek. Aztán én abbahagytam a futballt. A végén még úgy jött ki a dolog, a vezetőség egy bizonyos diszkrét gyűlésen úgy tárgyalt, mintha én nem akartam volna megnyerni a bajnokságot.
Akkor jöttem vissza a Krasznához, és lettem főraktárnok. Azt is csak egy hónapra vállaltam el, mint a szatmári „kiruccanásomat”. Amikor ott aláírtam, mondtam nekik, hogy amelyik pillanatban úgy gondolják, hogy nem vagyok elég jó, küldjenek haza Károlyba. Minden harag nélkül. Ezt mondtam itt is. Amikor bejöttem, hát persze ismert az egész gyár. Mondtam, hogy ha nem vagyok elég jó, akkor nyomás vissza a fluxra, hiszen nekem az alapmesterségem az asztalosság. De ebből 27 év lett. Tíz éve mentem nyugdíjba.
– Milyen nyugdíjasnak lenni?
– Rossz! Annak idején nagyon csábítónak tűnt a nyugdíjasság. De ha tudnék, száz évig dolgoznék. Ha az ember kiesik a forgatagból, akkor tovább nem nézik semmibe. Mi annak idején 7-re jártunk, de én már 6-kor bent voltam. Soha sem tudtam, mikor megyünk haza. Exportra dolgoztunk, jöttek a kocsik, egyik a másik után. Naponta négyet, ötöt, de néha hatot is megpakoltunk. Ott kellett lenni. Abban az időben bizony ez még kemény dolog volt. Még fel kellett járjunk a Secuhoz is, instrukciókat kapni. Voltak ugye szökések, ez, az megesett. Féltem is tőle, hogy nehogy egyszer berakjak valakit a kocsiba, én meg megyek „cserébe” Szatmárra a „Singsingbe”. Szóval oda kellett figyelni.
Hála az Istennek jó körülmények között voltam. Gondolom, ismeri a mostani polgármestert, Jenőt. Ő volt a mi igazgatónk. Egy ragyogó ember! Mindig arra törekedett, hogy az embereknek legyen jó fizetése. Dolgozzanak, de legyen meg a bére is a munkának. Borzasztóan igyekezett, és a nép is szerette. Emlékszem például arra, amikor 90-ben ordították, hogy ő legyen a polgármester. A többiek, kérdezték, hogy mi „krasznások” miért állunk ki Kovács mellett? Mert tudtuk, ki ő, ismertük a hozzáállását, a szervező készségét, azt, hogy jó ember.
– Beszélt Keizer Lajosról, Kovács Jenőről is. Hogy tetszik most Károly? Jó irányba haladnak a dolgok?
– Hatvankét éve vagyok Károlyban, mert tíz éves koromban kerültem ide. Szoktam néha mondani Lajosnak, hogy az előző 52 év alatt nem csináltak annyit, mint ők az elmúlt tíz évben.
– Így magunk között, ilyenkor mit mond? Az alpolgármester elégedett magával, a munkájukkal?
– Dehogyis. Ő sose elégedett. Csak egy példát mondok: most elkezdték az aszfaltozást, az egyik nap elszaladtunk megnézni a Petri-telepen, hogy miként haladnak, ott korábban bokáig érő sár volt. Gyönyörű az aszfalt, de ő dörmögött, hogy lehetne gyorsabban is haladni. Ő azt szeretné, ha öt utcát leaszfaltoznak egy nap alatt, akkor a következő nap már tízet. Képes megcsinálni, ha lát egy zacskót, vagy valamit eldobva, odamegy, és a szemetesbe teszi. Mániákusan szereti a rendet, a tisztaságot. Szóval mint városvezetőket jobbat el se tudnék képzelni. Én mondhatom ezt, mert mindkettőt ismerem. Kovács is volt négy-öt évig az igazgatóm a Krasznában. Amúgy rosszul indult a mi kapcsolatunk. Még korábban CTC (műszaki – a szerző megj.) ellenőr volt, megyei szinten. Egyszer irgalmatlanul összekaptunk. Igaza volt: a raktár nem felelt meg az előírásoknak, de olyan sok árut kellett bezsúfolni… Szóval nem sokkal később mondta az egyik kollégám, hogy új igazgatót neveztek ki hozzánk Szatmárról. Amikor hallottam, hogy Kovács az, a viszontlátásra – köszöntem el a munkatársaimtól. Idővel felhívatott az irodára. Elmondta, hogy mindenki komoly embernek írt le, ezért kérte, hogy a mi kis afférunktól tekintsünk el, és álljunk neki a munkának.
– Hogy ünnepli a 72-et?
– Családiasan. A fiaim, mind a kettő kint van. Az egyik Magyarországon, oda is nősült, egy kis unokám van. A másik Németben van, az még nem is nős. Most nem lesznek itthon, de majd húsvétkor igen. Szóval csak a nejemmel ünnepelünk. Meg esetleg egy-két haverral.
– Gondolom, régi cimborával, csapattárssal…
– Igen, igen.
– Ilyenkor anekdotáznak, felelevenítik a régi nagy meccseket?
– Persze! De általában már ezt a mostani futballt tárgyaljuk. Jól esik. Az életem a futball.