„Jó az, hogyha könnyű?”

Gitározik, színpadra lép hétről hétre, nem publikusan még a zongorához és dobok mögé is leül olykor, jeleskedik az informatika terén, utazgat, közben érettségire készül és a végzős évét kezdi a középiskolában. Putovits Ábellel beszélgetett Vitéz Júlia. A terveiről kérdezte, a továbbtanulásról és a zenéről.

– Hétfőn kezdted a végzős éved az Elméleti Líceumban. Mi lesz utána?

– A budapesti Műszaki Egyetemre készülök a Villamosmérnöki és Informatika Karon belül a Mérnökinformatikus szakra – mondja gondolkodás nélkül –, emellett nyilván a zenével is szeretnék továbbra is foglalkozni.

– Miért nem a zene, ami az egyetemet illeti?

– Hú, hát az az igazság, hogy azért nem szeretnék egyetemet végezni, hogy egy bizonyos embercsoportba kerüljek, mert – ha ügyes az ember – azt elintézheti anélkül is, és hogy egy hangszeren hogyan kell játszani, azt a mai világban szerintem magadtól is elsajátíthatod. Amit nagyon jól meg tudnának tanítani ott, az a dzsessz, ami nem fő célom.

– Oké, tehát informatika, ez eddig világos. De miért Magyarország? Miért Budapest?

– Ebben az is benne van, hogy mivel nagyobb város, így több esélyem van a zenélésre, több a lehetőség szerintem. De persze emellett ott van az, hogy nekem jobban imponál a Műszaki, mint a Babeș–Bolyai. Abból, amit én láttam, modernebbnek tűnik, felszereltebbnek. A tanárokról nem tudok mondani semmit. Ami az oktatást illeti, nekem az jött le, hogy gyakorlatiasabb a budapesti egyetem, és eleve ott a különbség, hiszen az egyik műszaki egyetem, a másik tudományegyetem. Tehát a tanítás irányultsága. Nekem az jött le, hogy egyre gyakorlatibb irányba megy a tanítás Budapesten.

– Mi alapján juthatsz be a budapesti egyetemre, és miből áll a felkészülés? Mire fektetsz nagy hangsúlyt ebben az évben?

– A bejutás az úgy megy, mint a legtöbb magyarországi egyetemen, tehát pontszámok alapján működik, ezt most mondjam?

– Persze!

– Hát ötszáz pont a maximum, ebből kétszáz az utolsó két középiskolai tanév eredményeiből gyűjthető össze, a másik kétszáz az érettségi jegyből származik, és a maradék száz az többletpont, amihez hozzájuthatsz szociális alapon, vagy versenyek által, de a nyelvvizsgát is beszámítják.

– Mi a helyzet most a zenével? Mit gondolsz, mennyire fog ez háttérbe szorulni az egyetemre való felkészülés miatt?

– Hát, nem tudom, hogy ismered-e Vitéz Júliát – jegyzi meg hatalmas mosollyal. Ezen a nyáron egész sokat zenéltünk együtt itt-ott. Ez továbbra annyiban kérdéses csak, hogy emberek előtt mennyit fogok játszani, mert az, hogy magamnak otthon, az állandó, tehát az mindig van, legyen bármi, a gitárt még nyaralni is elvittem magammal, lassan bejárja a világot.

– Mi történik akkor, ha valami miatt mégsem a műszaki? Mi a B terv?

– A B terv az a Babeș-Bolyain az infó. A C terv a zene.

– Furcsa az, hogy valaki még C tervre is gondol. Mindig ilyen vagy, az élet egyéb területein is, vagy csak a hivatásoddal kapcsolatban? Mennyire vagy spontán?

– Ez egy érdekes kérdés. Nem hiszem, hogy lenne olyan eset, amikor hagyom, hogy sodródjak. Nem tervezek, de átgondolok. C tervig ritkán jutok el, viszont úgy gondolom, hogy ez mégis egy olyan kérdés, vagy dolog, ami megérdemel három lehetőséget. A B terv sem túl gyakori, de azért szeretek mindenen agyalni.

– Azt sokan tudják rólad, hogy gyerekkorod óta zenélsz, mellette versenyekre jársz, olimpiászokra, mindig több dologgal foglalkozol egyszerre. Volt olyan eset valaha, hogy eleged lett az egészből?

– Van olyan, hogy elvesztem a türelmemet. Ilyen rage quitek, hogy használjam ezt a divatos kifejezést. Ez megtörténik néha infózás közben. A zenével nem igazán, mert az az igazság, hogy mindig könnyebb volt nekem a zenélés, mint a matek vagy az infó. De jó az, hogyha könnyű?

– Te ugye nagy utazó vagy. Vannak-e olyan helyek – a már látottak között –, ahová szívesen visszamennél, de úgy néhány hónapra, hogy megismerd kicsit az ottani életmódot?

– Tény, hogy nagyon szeretek utazni, és nagyjából mindenhova visszamennék pár hónapra, ahol eddig jártam. Főleg Londonba, de nem vagyok válogatós. Jó lenne megnézni, hogy hogyan élnek ott az emberek.

– Gondoltál arra, hogy a cserediák program keretein belül idegen országokban, más egyetemen tanulj?

– Ami különösebben érdekel, azok főleg az Észak-Európai országok, például Svédország, Norvégia, de ezt a kiköltözősdit inkább csak a mesterire hagynám, ha egyáltalán lesz mesteri.

– Én biztos vagyok abban, hogy van már ötleted a budapesti zenéléssel kapcsolatban. Mesélj kicsit erről.

– Igen. Három elképzelésem is van. Az első lenne az, hogy egy kicsit érdekesebb, instrumentális, keményebb, zúzósabb, húzósabb funk-rock szerűséget játszanék. Ezzel vagányabb helyekre könnyen el lehet jutni. A második az egy kissé légies, dallamosabb, lazább zene lenne, mint a Sleep Parade vagy a Disperse, amiket mostanában hallgatok. A harmadikkal lehet az lenne a helyzet, hogy csak magamnak a négy fal között, mert ez inkább rétegzene. A progresszív metálról van szó. Az egy szívügyem.

– Mondj pár nevet, akiket a zene terén inspirálónak tartasz, akiknek a munkáját nagyra értékeled.

– Hát ott van a TesseracT együttes, a Pink Floyd, Dan Tompkins, aki – amellett, hogy családapa – képes két együttesben is frontemberként működni.

– Volt-e olyan pillanat zenélés közben, amikor közönség előtt álltál, és úgy érezted, hogy hűha, most valamit igazán jól csináltál?

– Igen, volt. Pár évvel ezelőtt Nagykárolyban járt Király István és a G-Jam Project. Akkor megbeszéltük a frontemberükkel – akivel azóta nagyon jó viszonyba kerültünk –, hogy eljátszom velük egy dalt. Az All along the watchtowerről volt szó, és azt a feldolgozást én akkor hallottam először, de az úgy jól jött ki, arra büszke vagyok.

– Az, hogy valaki ekkora elszántsággal viszonyuljon nem csak az informatikához, vagy a zenéhez, de eredményes legyen angol nyelvből, érdeklődjön a filmek, a fotók iránt, az igazán különleges manapság. Mi a titok?

– Az kell csinálni, amiben megtalálod magad. Attól vagy valaki, hogy találsz magadban valamit. Amivel foglalkozol, azt pedig szeretni kell nagyon.

Kérdezett: Vitéz Júlia