Egy fotóban az a jó, hogy külön mesét „nyújt át” mindahány szemlélőnek, és persze a készítőjének. A nagykárolyi égbolt ismerője, a repülőgép-fotósunk például egy-egy kép előtt órákat el tud gondolkodni. De ez nagyon szubjektív. Például egy fotóját 70 ezren dicsérték Egyiptomban, míg máshol lepontozták. Bikfalvi Zsoltot faggattuk.
– A magaslégtéri fotózással „robbantál be” a nagykárolyi fotózás mikrovilágába. Persze mást is, például portrékat is készítesz. A repülőgép-fotózás, gondolom, szerelem. A művészfotózás mi?
– Valóban a „repfotózás” tett ismerté mind szűkebb pátriámban, mind országosan, vagy akár a nemzetközi fotósok körében is. Ebben szereped van neked is, anno a Nagykároly.ro áltat most az Anziksszal, valamint a Duna TV-ben megjelent három riportnak is és nem utolsó sorban azzal a legújabb rövidfilmmel, amit Marius Georgescu készített egyetemi vizsgafilmként rólam. Ez a világhálón látható-letölthető.
Mi volt előbb a tyúk vagy a tojás? Na, ez az én esetemben könnyen megfogalmazható, egyértelműen a repfotózás, azon belül is a magaslégtéri fotózás.
Amint megalakítottuk a Castellum fotóklubbot, elkezdődött egy más dimenzióban való gondolkodás. Vénig Laci bácsi biztatására kiállításokon vettünk részt – a klubbal vagy akár egyénileg beküldött fotókkal – különböző fotószalonokon és versenyeken. Eleinte általános (számomra) fotókban, mint portré, tájkép stb. gondolkodtam. A visszajelzések nem voltak biztatók. Akkor eldöntöttem – ugyan mit vacakolok „egyebekkel”? –, a repfotózásban érzem magam jól, van közel 100 ezer (!) repfotóm, mi lenne, ha ezekből válogatnám ki azokat, amelyek úgymond művészi értékkel bírnak. Szerencsém volt, mert ez a megközelítése a fotózásnak nem ismert a művészvilágban. Az újdonság erejével hat, vannak eredmények is, pozitívak a visszajelzések.
– Mióta fotózol? Miért? És a művészfotózás terén milyen sikereid voltak?
– A fotózásra való hajlam ott lappanghatott bennem már régen. Van is 2-3 fényképezőgépem, amelyek kihasználtsága – visszagondolva, hogy is mondjam? – siralmas. Valószínűleg az is közrejátszott, hogy a régi filmes technika számomra túl macerás és költséges volt. A digitális technika ilyen szempontból sokkal előnyösebb. Miért fotózok? Tudom, így nem illik válaszolni: csak! Bővebben, mert szeretem, fontosak számomra az emberi kapcsolatok, és jól érzem magamat a fotósok közegében-táborában. Kikapcsolódás, feltöltődés, gondolkodás azon, hogy is fotózzam meg azt, amit szeretnék, aztán a sok görcsölés után ki is pattan az Isteni szikra – a legváratlanabb szituációban.
Milyen sikereim vannak, voltak? A szélrózsa minden irányában szerepeltek fotóim különféle fotográfiai szalonokban, versenyeken, kiállítások anyagában. A világ hat kontinensének 23 országában (most számoltam meg) ismerték meg a fotóimat. Néhányuk díjazva is volt, és egyéb elismerésben részesültek (nem anyagi, csupán erkölcsi). Az Antarktiszon még nem volt meghirdetve verseny, szalon, így ott még nem ismernek. Van ennek a sok kiállítson való részvételnek egyéb vonzata is, amit fontosnak tartok megemlíteni: minden versenykiírásban van egy nevezési lap, amelyen az egyik rovatban az szerepel, hogy nevezzük meg a fotóklubunkat (nem kötelező érvényű). De én mindig odaírom.
– Minden kép tulajdonképpen szubjektív. A fotós a valóság egy tetszőlegesen kiválasztott mozzanatát, momentumát ragadja meg. Fotós szemmel járkálsz a világban, és ha látsz valami arravalót, akkor lencsevégre kapod?
– Hogy a fotó, a fotózás mennyire szubjektív, nem is bizonyítja markánsabban az a tény, hogy a Mustang Sally’s fotóm 70 ezer fotóból egy egyiptomi verseny egyik kategóriájának aranyérmét bezsebelte, míg a fent említett fotó más kiállítás anyagába, nem hogy nem került be, de még úgy lepontozták, hogy csak na! Vagy említhetném az én egyik kedvencemet, amit el tudok nézegetni időtlen időkig, az másnak semmit nem jelent, egyszerűen észre sem veszi. Ami még érdekesség a szubjektivitást illetően, hogy minden fotómhoz tudok csatolni egy emléket vagy szituációt, vagy mozzanatot, vagy csupán a kerozin illatát…
Az itthoni érdekességeket, dolgokat nem is vesszük észre, annyira a mindennapokhoz tartoznak. Amikor jönnek vendégfotósok, és mondják, mutatják, hogy milyen fotókat készítettek, el kell gondolkozzak, hol is van ez, hogy is készítette a kastélyról azt a fotót, amit én tucatszor lefotóztam és egyszer sem vettem észre azt a motívumot, nézetet. Például: mondja a pesti fotós nagy lelkesen, hogy az a platánfa olyan, mint a Gyűrűk Urában a Szilszakáll. Ha nem itthon vagyok, akkor többnyire felkészülök, hogy mit fogok látni, fotózni. Ha van lehetőségem, bejárom a terepet különböző napszakokban, a legmegfelelőbb fényviszonyok kiválasztásának érdekében. Aztán jön a munka. Nem bízok semmit a véletlenre, sok fotót készítek (megy a konzervbe), és a legmegfelelőbbet választom ki, vagy később rájövök, hogy nem is rossz ez a fotó, sőt, milyen jó. Persze vannak szituációk, amelyek a pillanat művészetéhez tartoznak, akkor jelentkezik, szerintem, a szerencse és a szemfülesség. Vagy sikerül megörökítened, vagy sem. Minden fotós rémálma az, amikor ott a „szitú”, de nincs nálad a gép, vagy még nagyobb szívás, ha nálad van, viszont nincs bekapcsolva.
– Bikfalvi Zsolttal mi lesz tíz év múlva? Melyek a céljaid? És „B terv” is van?
– Tíz év múlva mi lesz? Ez nem kérdés, marad a repfotózás, aztán e köré építkezek. Ha nevezhetjük B tervnek, akkor már vannak fotóim, anyagom épület ornamentikából. Fotók, amiket több alkalommal és több éven keresztül fotóztam Dalmáciában. Ennek az anyagnak bemutatása szerintem 1-2 éven belül sorra kerül, a bemutatás mikintjében most szövöm az elképzeléseimet. A Learning to Fly repfotó kiállításom januárban lesz megtekinthető Nagykárolyban, valamint úgy tervezem, hogy márciusban Kolozsvárott, a Kolozsvári Rádió aulájában is kiállítom. Ez még egyeztetés és szervezés alatt áll. A közmondás szerint „soha nem mondd, hogy soha”, most úgy érzem, ez a repfotós kiállításom elérte a célját, és ennél tovább nem szeretnék foglalkozni vele. Most még érdekes, de nem szeretném, ha unalmassá válna, lerágott csont lenne. A hosszútávú terveim még nincsenek kiforrva, ötletek vannak. Például gondolkodok diaporáma készítésében. Jó lenne a technikát fejleszteni (a tudásról nem is beszélve); a mostani felszerelést túlhaladtam. Nem utolsósorban a Vasile Vénig László Fotóklubbal szeretnénk kilépni a nemzetközi fotóséletbe. Magyarán tervezzük egy nemzetközi fotószalon megrendezését 2016-ban a FIAP (Fédération Internationale de l’Art Photographique) segítségével és védnöksége alatt. Ennek az esetleges sikere biztosítaná mind anyagilag, mind morálisan a további ilyen rendezvények megszervezését.
– Köszönöm!
– Jó fényeket!
You must be logged in to post a comment.