– Zita, megváltoztál? Azt írod, hogy hajlandó vagy nosztalgiázni, az érzéseidről beszélni, ám ezúttal nem fogsz annyira meghatódni. Egyrészt nem hiszek neked. Másrészt, ugyan miért ne? Ciki Oroszlányban érzelmesnek lenni?
– Ehh, érzelmesnek lenni sehol a világon nem ciki, de igen, változtam! Kénytelen voltam változni. Keményebb lettem. Míg otthon, az enyéim között burokban éltem és lubickoltam az emberek szeretetében, addig Oroszlányban egy messziről jött ember vagyok, rokonok, ismerősök és barátok nélkül. Így azért kicsit nehezebb az élet, de nem panaszkodom, mert tudom, hogy itt is kedvelnek páran, csak, néha olyan jó volna elmenni, meginni egy bambit (mint tettük azt együtt is, míg otthon voltam) és elbeszélgetni a napi dolgokról. Bármerre indultam is el otthon, mindig találkoztam valakivel, akivel beülhettem egy jóleső traccsra. Itt ez másképp működik. Itt más a tempó. Gyorsabb.
– De komolyra fordítva a szót, meghatódtál a színpadon, a károlyi közönség előtt. Nos, ki vele: jó érzés volt?
– Nagyon! Leírhatatlan! Tudod, én abban a színházban voltam utoljára, amelyikben még hullott a vakolat, és hideg volt és félő, hogy ránk szakad a zsinórpadlás. Ezzel szemben most egy kis ékszerdoboz fogadott, meg aztán az a rengeteg emlék, ami azokhoz a deszkákhoz kötődik, mind felszínre tört, így aztán alig kaptam levegőt, mikor mikrofon elé kerültem, sok év után először otthon. Tudod, ha akkor és ott szabadjára engedem a könnyeket, akkor a Bányász zenekar még most is arra várna, hogy megfújhassa a rezet. 🙂
– Kevesen voltak. Erre utalsz a beszámolódban is. Miért?
– Valóban kevesen voltak, meg is lepődtem, bár, ha belegondolok, hogy Nagykárolyból ide Oroszlányba eljönne fellépni, mondjuk egy tánccsoport vagy az egyesített fúvósok, akkor itt sem biztos, hogy megtelne a színházterem. Szerintem az a legnagyobb baj, hogy az otthoniak még nem hallottak igazán jó és igényes fúvószenét, ezért nem tudhatták, hogy mit hagynak ki, mikor nem jöttek el az Oroszlányi Bányász Koncert Fesztivál Fúvószenekar koncertjére. Míg nem hallottam őket, addig én is a múltban éltem e tekintetben, merthogy gyermekkoromban hallottam utoljára fúvósokat, azok pedig nem Abba-feldolgozást fújtak, hanem temetési menetet kísértek. Szóval, ez lehetett a probléma, de remélem, lesz még alkalom arra, hogy a „Bányász” visszatérjen Nagykárolyba.
– És jöjjön a várva várt buta kérdés: Oroszlány vagy Nagykároly?
– Na de Tamás! Ez egy övön aluli kérdés. Olyan újságírós! 🙂 Persze, hogy Nagykároly. Ott születtem, ott élnek a rokonaim és az ottani temetőben nyugszik mind a két szülőm (eddig sikerült nem elérzékenyülni, de most rezeg a léc). Ez mind-mind olyan kötelék, amit nem múlhat fölül semmi. Ugyanakkor, választottam magam mellé egy társat és vele együtt kaptam egy új várost, sőt, egy új országot, új emberekkel, új kihívásokkal. Nagyon sok pozitív hozadéka van annak, hogy itt élek, ahol, és ezt, bármennyire is dolgozik bennem a lokálpatriotizmus, nem fogom letagadni. Nagyobb biztonságban érzem magam a jövőt illetően és ez a nem mindegy. Talán, ha azt mondom neked, hogy élni itt szeretnék Oroszlányon, de végleg megpihenni csak Nagykárolyban fogok tudni, akkor megérted, hogy pontosan mire gondolok.
– Hogy vagy?
– Köszönöm, jól vagyok, és a legjobbakat kívánom minden nagykárolyinak és persze minden oroszlányinak is.
(megyeri)
Kis magyarázat azoknak, akik nincsenek „képben”. Pénteken Nagykárolyban vendégszerepelt az oroszlányi fúvószenekar. A konferálás feladatát a velük utazó, hazalátogató nagykárolyi Kiss Zita látta el. Bizony fura volt hallani őt, amint ismét a nagykárolyiakhoz szól.
Ide kattintva tekintheti meg Zita az oroszlányiak számára készített beszámolóját.
