Kecskék nélkül nem is lehet szép az élet!

Talán még blokkban is szívesebben lakna, mintsem kertes házban kecske nélkül. A börvelyi Szántó Gergőnél, illetve a kecskéinél jártunk minap. Gyerekkora óta imádja ezeket az igen barátságos, jóravaló kérődzőket.

Nem a támogatásért tartja a kecskéit a börvelyi Szántó Gergő — mondja is, hogy még utána se járt igazán, járna-e, és ha igen, milyen feltételek mentén… Egyáltalán megérné-e kérvényezni. Délután van, ragyog a napsütés, és az árnyékban beszélünk. Nemrég jött haza a munkahelyéről, és bizony ma neki kellett megfejnie az állatokat, mert éppen vacakol a fejőgép. Nos, úgy elfáradt, hogy csak na! Úgy érzi, mintha leszakadt volna a karja.

— Jó lenne a támogatás, persze, hogy jó lenne — tér vissza a szófonálhoz. Hallott ugyan egy beszédet, hogy magánházban talán nem is szabadna ennyi kecskét tartani. Farmon azoknak a helye — mondják. Talán még meg is büntetnék, ha támogatásért folyamodna. Igaz ugyan, hogy azt bajosan tennék, hiszen ha kell, hát az állatok felét átviheti az apjáékhoz… Van tehát megoldás… — zárja le az elmélkedést.

Ha rajta múlna, akkor még több kecskéje lenne. „Én azért tartom őket, merthogy szeretem a kecskéket. Nem azért, hogy nekem pénzt csináljanak, vagy gazdaggá tegyenek. Egyáltalán nem! Én csak szeretem őket. Ha hátramegyek, vagy reggel felkelek, és odamegyek hozzájuk, hát a kerítésen áll mind” — magyarázza. Az érezhető szeretetük a fejéskor is megjelenik: „székre sincs szükség, hiszen felborítanák. Egész egyszerűen leguggolok hozzájuk, és közben ráteszik a nyakukat a fejemre, rám támaszkodnak…” Amúgy nem sokkal később kiderül, hogy a fényképezőgép is felettébb érdekes szerkentyű a kecskék szemében. Az egyikük meg is kóstolná, nyalná, közben egy másik bizony a fotós hátára próbál felállni. Mint Gergő is hangoztatja, nagyon szelíd, barátságos teremtmények ezek.

Kivéve egyiküket, „az igazi bitang”. Ám nem akárkikkel szemben, hanem kizárólag a női nem tagjaira haragszik. „A nőket nagyon utálja, az képes felöklelni, ha úgy adódik” — tudjuk meg. „Picit golyós természetű” — s mindez visszavezethető a volt gazdájára, aki nem is nagyon foglalkozott vele. „Nekem eredetileg ezek a kecskék úgy jöttek, hogy meg-meghívtak. Szóltak, hogy nem-e tudnám elvinni a bakot. Hát elmentem bakolni, és ha úgy adódott, hát megsajnáltam az lévő kecskét. Hogy is mondjam? Látszik azon, hogy van tartva. Hát megsajnáltam ezt is, megkérdeztem a gazdáját, eladó-e. Így megvettem.” Amúgy egy kecske 2–300 lej. Húsvétkor a gidákat kilogrammja 10–12 lej volt. Amúgy a bakokat adja el, hiszen a jerkék maradhatnak, a bakból viszont nem lehet sok.

A kecske korántsem igénytelen állat — például válogatós. A lucernát alapjáraton nagyon szereti — van is Gergőéknek több mint egy hektárnyi —, de máskor csak a széna esik jól nekik — így, kint a határon van egy kéthektáros kaszálójuk ebből a célból…

„Mama például nem szerette a kecskéket, merthogy sok volt, sok nyűggel is járnak. Most meg ott állunk, hogy jöttek minap is venni egyet, és mama közben súgta: ‘hát csak ne ad már oda…’ Így aztán nem is adtam oda” — derül ki, hogy bizony ragályos a kecskét szeretete. Sok „kontósuk van”, azaz többen rendszeresen járnak hozzájuk kecsketejért, illetve édes vagy sós túróért. Főként gyerekeknek viszik a kecsketejet, vagy nagybetegeknek, de olyan is akad, aki erre esküszik. A kecsketejnek köszöni a jó egészségét. A cukorbetegséggel együtt élők viszik még rendszeresen… „Apa legalább három embernek visz a gyárba, ő a Continentalnál dolgozik. Én és a testvérem a Polipolnál, mi is sokaknak viszünk” — avat be a kereskedés részleteibe. Nos, a sok gida viszont elissza a tejet, így nem marad a kuncsaftoknak. Ennek okán adna el párat… Jelenleg 14 kecskét fej — fejésenként legkevesebb 25 liter tejet adnak, de van olyan kecskéje is, amelyik egymaga ad olykor 5 litert. Ez igen szép mennyiség — amikor eldugul a fejőgép, nos, a fejő karja bizony majd leszakad, mire végez a munkával.

Szórványosan idehallatszik a mekegés — hívják a gazdájukat a kecskék. Gergő közben arról beszél, hogy a legutóbbi kirándulásán is azt nézte, más vidékeken miként tartják ezeket az állatokat. „Látszik rajtuk, hogy boldogok, amikor kiengedik őket a gazdag mezőre” — eleveníti fel. Jó lenne hasonló gazdaságot működtetni Börvelyben is — egy igazi csordát. Persze ahhoz már logisztika kellene, egy igazi nagy gazdaság… Na, de majd lesz ő nagyember — felvetésünkre, miszerint, ha a lottón nyerne, kecskéket venne-e, nagyban bólogatja, hogy bizony, mégpedig sokat.

Annak idején nyolc fejőstehenük volt. Gergő már kisgyermekként megtanulta fejni őket, és bizony meg is utalta a nagyobb testű, lomhább, kevésbé barátságos kérődzőket. Elmondása szerint azóta „nagy nehezen rászedte” az édesapját, hogy az utolsó tehenüket is adja el — így immár kizárólag kecskéik vannak. Mellesleg sokkalta igénytelenebbek, és összességében sokkal hálásabbak a kecskék, vagy ahogy annak idején mondták: a szegény ember tehenei, de a takarmány és a tej közötti összefüggés tekintetében is jobb mutatóik vannak, mint a marháknak. A témát Gergő ekként zárja le: „én nem tudnám elképzelni, hogy ne legyen kecském, még egy se. Annál nincs is szebb, mint mikor hátramegyek nézelődni. Ténylegesen lehet bennük gyönyörködni. Szépek, na! Hát akkor már inkább blokkba megyek lakni!”

Annak idején testvérének volt kecskéje, és persze a kis öcskös, Gergő is akart magának. Végül a születésnapjára, talán tíz éve már, nos, akkor kapta meg az elsőt. Jelenleg az udvaron huszonöt felnőtt egyed mekeg, kíváncsiskodik, közben persze kérődzik, no meg 18 kicsi. Utóbbiakból több is volt, de húsvétra sokat elvittek. Persze a bakokat adja el, a jerkéket megtartja.