Kell hagyni az embereket jót tenni!

Kürti-Bokor Judit piarista nővérrel beszélgettünk. Sok témát felvetettünk, és mindahányra tanulságos választ kaptunk. Hagyni kell az embereket jót tenni, továbbá az ima sohasem hull a porba. A nővérek szeretnek itt, Nagykárolyban lenni. Arra buzdítanak bennünket, hogy mi is szeressük ezt a békés városkát.

– Engedelmével nem kertelek: egy városbeli mendemonda szerint különféle hatóságok ellenőrzik Önöket. Igaz?

– Én is hallottam ilyesmiről, viszont semmit sem tapasztaltam. A pályázattal kapcsolatos ellenőrzéseken kívül nem kerestek meg bennünket. Igen, voltak már olyanok, akik kérdezősködtek, természetesen kicsit aggódva, viszont én mindenkinek csak azt tudom mondani, hogy a lelkiismeretünk szerint dolgozunk, úgyhogy mindenkinek jó legyen és nem csinálunk soha semmi olyasmit, ami törvénytelen, legalábbis szándékosan biztos, hogy nem. Hibák mindenhol előfordulhatnak, viszont én nem tudok ilyesmiről. Sem arról, hogy valamilyen szinten ne legyenek rendben a dolgaink, vagy a hivatalos papírjaink. És a lelkiismeretünk is tiszta.

– Sikerült beköltözniük?

– Igen, hála Istennek! Bár, mikor egyik ismerősünk mondta, hogy biztos kell egy év, amíg helyre kerül minden, akkor azt hittem, hogy mi ennél ügyesebbek leszünk. Viszont be kell látnom, hogy még mindig keressük a helyét dolgoknak. De nagyon-nagyon szeretünk itt, és a gyerekek pedig különösen rajonganak a hátsó területért, az udvarért, itt elől, a lekövezett részért, ahol biciklizni tudnak. Nagyon jól érezzük magunkat!

– Hányan vannak?

– Huszonnégy gyerekünk van, ők bentlakók a gyermekotthonban, négy nővér és egy jelölt. Mi állandóan itt lakunk, aztán vannak napközis gyerekeink, ők naponta 35-en járnak hozzánk.

– Egy átlagos hétköznap, hogy néz ki? Hova mennek a gyerekek iskolába?

– Az óvodásaink természetesen óvodába mennek, ők négyen vannak, és a közeli, a 6-os óvodába járnak, magyar tagozatosak. Az iskolások a Kalazanciba, míg az egyetemista lányaink pedig különböző egyetemi központokba járnak. Öt egyetemistánk van: a legnagyobb lányunk most mesterizik Kolozsváron, aztán van egy lányunk, aki tájépítészetet tanul Marosvásárhelyen, gyógypedagógiát tanul egy másik lányunk, ápolónőnek készül a következő és van egy lányunk (majdnem azt mondtam, hogy kislány, de hát már felnőttek), ő a tanító-óvónőképzőbe jár.

– Gondolom, mindez ugyanúgy történik, mint minden egyetemista esetében, bentlakásban laknak Kolozsváron vagy Marosvásárhelyen, és hétvégenként ide jönnek haza, a családjukhoz…

– Persze. Jönnek, hazajárnak, minden nap vagy minden második nap telefonálnak, elmondják, hogy milyen volt a napjuk, és hogy már nagyon jönnének haza.

– Régóta tervezem, hogy megkérdezem, de nem tudom lehet-e ilyet. Nos, nemrégiben alakult Nagykárolyban egy karitatív társaság, egy baráti kör. Önöknek mi a véleménye arról, hogy civilek szerepet vállalnak a segítségnyújtásban, ugye ezzel – főleg a civilek – adott esetben visszaélhetnek?

– Tamás, most nem tudom egész pontosan, hogy mire gondol. Nekem csak jó tapasztalataim vannak, nagyon sokan ismernek minket, nagyon sokan szeretnek bennünket. Nem tapasztaltunk semmi olyat, ami bármilyen értelemben is gyanúra adna okot. Kizárólag jószándékú emberekkel találkozom. Ha van is valami, ami nem úgy sikerül, ahogy szerették volna, vagy ahogy szeretnék, azt én csak annak tudom be, hogy nagyon sok a körülmény, ami befolyásolja döntéseinket. Nekünk is nagyon sok kapcsolatunk van civil szervezetekkel, akik valamilyen szinten segítik például a rekreációs tevékenységeinket,

és mi ennek nagyon örülünk, mert kell hagyni az embereket jót tenni,

hogyha akarnak, hogyha tudnak, és ha van rá módjuk, és nem is tudom, hogy fogalmazzam meg, de mi örülünk minden jószándékú embernek. Nem tudom azt mondani, hogy találkoztunk valaha is Károly szinten olyan emberekkel, akik visszaéltek a karitatív tevékenységgel vagy ennek a nevében valami olyasmit csináltak, amit nem kellett volna. Előfordulhat, de én nem tudok ilyesmiről.

– Bízzunk benne, hogy így is van. Nyilván a munkájukban nagyon fontos a visszajelzés. Pár történetet, ha lenne kedves, mesélni nekünk. Milyen visszajelzésekkel találkoznak? Megesik az, hogy az utcán megállítja egy nénike, aki elmondja, hogy jaj de jó, hogy…

– Nagyon sok ilyennel találkozzunk. Mi bő 11 éve már, hogy Nagykárolyban vagyunk, és a pozitív visszajelzések, azok elsősorban a mindennapokban, a lányoktól érkeznek. Az, hogy látjuk a munkánk eredményét, az nagyon fontos, és amiért nagyon hálásak vagyunk a Jóistennek. Mert így érezzük azt, hogy nem hiába éltünk itt 11 évet. Tehát elsősorban ez az, ami nagyon pozitív az életünkben. Mindig azt mondom, hogy ha egy valakit adok magam helyett, olyanokat, akik másoknak nem kellettek, akkor már nem hiába éltem. Egy már bizonyára megvan, de én nagyon remélem, hogy több is. A másik pedig, hogy nagyon sokan kérnek tőlünk imát, hogy imádkozzunk ezért vagy azért, különböző szándékokra. Az nagyon jól esik, amikor visszajönnek, és megköszönik. Tehát azt mondja, hogy köszönöm szépen az imát, mert biztos vagyok benne, hogy egy olyan helyzettől menekültem meg, amelyhez szemmel látható vagy kézzel fogható fenti segítség érkezett. Ez a másik olyan dolog, amit nagyon szeretünk, jó érzéssel tölt el mindannyiunkat. Ezek apró dolgok, de nagyon szívesen imádkozzunk együtt a gyerekekkel bármikor, bárhol. Még annak idején gyermekkoromban tanultam azt, hogy az ima porba nem hull. Én ebben nagyon hiszek, és tudom, hogy ez így van. Nagyon sokszor mondom azt, hogy Isten fizesse százszorosan, és ezt tényleg komolyan gondolom, utolsó betűig, utolsó hangjáig, hogy a Jóisten fizesse meg százszorosan.

És többen visszajöttek már, és mondták, hogy nővér: megfizette.

– Nemrégiben egy baráti beszélgetés során – pszichológusok voltak a társaságban – nagy döbbenetemre azt mondták, hogy az antiszociális hajlam nem csak a környezeten múlik, hanem örökölhető is. Ugye olyan gyerekekkel foglalkoznak önök is, akiknél bizonyára előfordul… Ezzel kapcsolatban mi a véleménye? Önök is találkoznak ilyennel?

– Igen. Találkozunk, természetesen. Mindegyikünk magával hozza a DNS-eiben a múltját, a család múltját. Ez sajnos így van! Viszont nem ez kell az legyen, ami vezérel bennünket, hisz mindannyiunk egy egyedi teremtménye a Jóistennek, mindegyikünket el lehet fogadni, úgy ahogy vagyunk. Sajnos tényleg létezik, de a neveléssel nagyon sokszor és hatékonyan meg lehet fordítani – vagy egy kicsit csillapítani – a hajlamot. Ez egy bebizonyított tény, és sajnos az is, hogy az alkohol milyen hatással van a gyerekekre, már akkor, és hogy mennyi minden történik a gyerekkel már születése előtt.

– Tetszett említeni, hogy az ima soha nem hull a porba. Nagy bajunk ez itt nekünk, Nagykárolyban és környékén, hogy észre sem vesszük, milyen jó körülmények között élünk, ahhoz képest, hogy mi van a nagyvilágban, Nagykároly egy nagyon kis békés hely, ám a mindennapokban ezt nem vesszük észre.

– Hát azt hiszem, mint mindenki, most mindannyiunk szomorúan keressük az értelmét annak, ami a nagyvilágban történik, ugye ez most mindenhol téma, mindenkinél. Valóban szerencsés helyzetben vagyunk, ha arra gondolok, hogy nővértársaim, hogy élnek szerte a világban, gondolok itt Kongóra, ahol nap mint nap dúl a harc, ahol minden nap szembesülniük kell azzal, hogy gyerekek egyik percről a másikra halnak meg, vagy Brazíliában, ahol a legszegényebbek között vagyunk, Nicaraguában, ahol mérgezett az ivóvíz is. Nos, azt kell mondanom, hogy valóban néha kicsinyességnek tartom, hogy olyan dolgokon „vitatkozzunk” városi szinten, ami nevetséges ahhoz képest, hogy mi történik a nagyvilágban. De visszatérve oda, hogy az ima nem hull porba, azt gondolom, hogy mindennek értelme van, de nem szabad mindent a Jóistenre hárítani.

Nekünk szabad akaratunk van, és a szabad akaratunkkal választhatunk a jó és a rossz között.

Sőt, mondhatnám azt, hogy mi keresztények választhatunk a jó és a jobb között. Tehát erre hív meg minket Isten. Én erre próbálom tanítani a lányaimat. Úgyhogy ezt kellene mindenki igazából a szeme előtt tartsa. Hogy nekünk mindenképpen a jót és azon belül is, a még jobbat kellene választanunk.

– Internetes újság esetében megbocsájtható a következő téma: XXI. század, kereszténység, apácalét, Facebook… Önök is jelen vannak a világhálón?

– Az egyházmegye honlapján rendszeresen jelennek meg cikkeink, sőt most készülünk arra is, hogy egy saját honlapot nyissunk. Matematika-fizika szakos vagyok, tehát nem áll tőlem távol ez az egész internetes világ, de idő hiányában nincs rá lehetőség, alkalom. Személyes Facebookja a nővéreknek van, nekem nincs, mert nincs rá időm. Szívesen tudok az ismerősökről, szeretettel olvasnám az életüket, szóval a Facebook erre ad igazán alkalmat, hogy az emberek tartsák egymással a kapcsolatot. Igaz ugyanakkor, hogy én ennél jobban szeretem a személyes találkozást, vagy akár egy telefonhívást, úgyhogy nem vagyok Facebook-rajongó, és azt hiszem, hogy nem is lesz ilyen típusú megosztásom a világgal. Talán inkább annak vagyok a híve, hogyha tudom a reggeli zsolozsmámat, vagy ha ma Károly-nap van, vagy Imre-nap, akkor felveszem a telefonomat és azt mondom, az ismerősömnek, hogy az Isten éltesse sokáig. Számomra nagyon fontos, hogy ha nem is látod, de halljad azt a másik embert. Ugye most mindenszentek és egy nappal később halottak napja volt, én ezzel kapcsolatban csak azt tudom mondani, hogy ilyenkor nagyon sok mindenki jut az eszünkbe, akit szerettünk, és virágot viszünk a sírjára, ami természetes és nagyon is jó. Én ennél kicsit továbblépnék,

adjunk egy szél virágot vagy akár egy virtuális világból származó virágot azoknak, akik most vannak velünk, hogy kicsit szebbé tegyük az életüket.

Ezért látom jobbnak a személyes találkozást. Viszont azzal is tisztában vagyunk, hogy ez ma már kell, ez egy követelmény. Meg az is jó, hogy a közösséggel ilyen formán tartjuk a kapcsolatot, tehát tudjanak az emberek arról, mi történik itt. Semmi olyat nem csinálunk, ami titok lenne.

– Mikor lehet önöket meglátogatni? Közeledik az adventi vásár.

– Idén nem lesz. Már nagyon sokan kérdezték, de egyszerűen nincs most erre időnk. Nagyon sok olyan alakom volt az idén, amikor meg lehetett minket látogatni, de ezt most kihagyjuk, fájó szívvel, de egyszerűen nem tudjuk ezt most bevállalni.