– Két ember készít egy könyvet. Egyik az író, másik az olvasó – mutat rá az Anziksznak adott interjújában a Szatmár megyéből elszármazott Bódi Attila író. Lázadni veletek akartam című regényéről kérdeztük. Arról, hogy szembenéztünk-e már a múltunkkal. Október 27-én, pénteken mutatják be Nagykárolyban ezt a nekünk szóló könyvet.
– Miért éppen Budapesten él valaki, aki a Ceaușescu-éra utolsó korszakát dolgozza fel az első regényében?
– Csak futottam, futottam, és Budapestig jutottam. Picit még azon is túl, egy zsákfaluig, a pilisi erdő szélén. Hogy mitől eredtem futásnak, az már nehezebb kérdés. Nem Ceaușescu zavart el, de biztosan köze volt hozzá. Gondolom, ha nem üldözne most is, nem is írtam volna róla.
– Miért éppen ezt a korszakot dolgozza fel a könyvében? Ha máshol születik, pl. Pesten, akkor nem lenne „érdemes” vagy „érdekes” a téma? A Duna-parton nem kellett volna „regényesen” lázadni?
– Lázadni mindig és mindenkor kell. Az én gyermekkorom kulisszáit román kommunisták ácsolták, nekem, nekünk az a szürreális világ jutott osztályrészül. Egy élet nem elég, hogy rájöjjünk, mi a fene is történt akkor velünk. Azt sem tudom, hogy egyáltalán képesek vagyunk-e az objektív szembenézésre.
– Szép méltatásokat olvastam. De megjegyzik például, hogy maga már idős elsőkötetesnek. Olyan téma ez, amit kellett hagyni érlelődni? Avagy netán ez is egy lázadás? Elítéli az ilyen előítéleteket?
– Már gyermekkoromban elhatároztam, hogy író leszek. Az lettem, még ha kicsit soká is tartott, de végülis az lettem. Nem szabad a rossz kritikának bedőlni, az ember higgyen a belső sugallatának, ez az én kései íróvá válásom tanulsága. Amúgy meg a prózaírók későn érnek.
– Egyáltalán mit mond az a korszak a mának, hiszen ha másként nem is, de az idő jóvoltából végérvényesen mögöttünk van?
– Azt hiszi? Szerintem, az a korszak benne van minden akciónkban, reakciónkban. Ahogy egymással beszélünk, vagy egymásra gondolunk, ahogy szavazunk, vagy gyermeket nevelünk, számon kérünk, kioktatunk, vagy hagyjuk magunkat számon kérni, kioktatni. Ha a gyengélkedő demokráciánkkal baj van, ha úgy érezzük, hogy beteg a társadalom, az okokat abban a rendszerben kell keresni, ahol szocializálódtunk. Ma a mi generációnk van döntési helyzetben, és ez meg is látszik.
– Mennyire szatmári a könyve, mennyire szól inkább a károlyiakhoz, mintsem a pestiekhez?
– Ízig-vérig szatmári és nagykárolyi és nagyváradi, de biztosan nem budapesti történet. És ennek ellenére a budapestiek értik és szeretik. Számukra érdekes lehet belesni egy másik világba, amit a hírhedt szekuritáté rejtett el előlük. Az itthoni olvasó meg a fotelje kényelmes biztonságából élheti újra a régmúltat, még ha a történetek olykor fel is kavarják az érzéseit.
– Egyáltalán szembe lehet nézni a múlttal? A nem megfelelő – ha megengedi, embertelen – körülményekkel… Hogy valaki abban a korban kibújik önmagából, az nem bocsánatos bűn?
– A múltunkkal szembenézni soha nem könnyű, már csak azért sem, mert a (szelektív)emlékezet torzítja, alakítja azt. A regényben szerettem volna leszámolni a galád nomenklatúristákkal, szekusokkal, besúgókkal. Aztán minél jobban magába húzott a történet, a kép egyre árnyaltabbá vált. Most sem gondolom, hogy a bűnösöknek meg kell bocsájtani, de azt hiszem, hogy közelebb kell menni az egyes emberek történeteihez, látni, érezni az egyéni motivációt, félelmeket, kiszolgáltatottságot. Ez nem hiábavaló erőfeszítés, mert magunkat is jobban megismerhetjük általa.
– Az Önök kis közösségének sikerült szembenéznie?
– Ez a könyv erre tesz kísérletet.
– A mi nagyobb közösségünknek, a romániai magyarnak sikerült szembenéznie azzal a korszakkal?
– „…s rendezni végre közös dolgainkat, / ez a mi munkánk; és nem is kevés.”
– A gyógyír az irodalom lehet – mondják. Miben új, miben más az Ön regénye a korábbiaknál, amelyek szintén ezzel az időszakot kutatják?
– Több hangon beszél az irodalom erről a korszakról, és ez így van jól. Az irodalom gyógyít. Nem tudom, nem is akarom összevetni az én munkámat másokéval. Nekem az is elég, ha a visszajelzésekből érzem, hogy a hangom nem szól hamisan.
– Kiknek ajánlja a kötetet?
– A könyv lázadó kamaszokról mesél, és a belőlük lett felnőttekhez szól. Szól az egyén és hatalom viszonyáról, de keresi a választ arra is, hogy ki vagy mi felel a sorsunkért: mi magunk, esetleg a szüleink, az állam vagy Isten, az ország, ahol élünk, a történelmi kor, amibe beleszülettünk.
– Hogy lehet felkészülni egy bemutatóra? Ön mondta meg Rappert-Vencz Gábornak, hogy mit olvasson fel? Hát Kovács Eszternek, hogy mit ne kérdezzen?
– A szerkesztőm válogatott össze néhány részletet, amelyekből Gábor választott. Amúgy külön nem készülök, ami lehet, hogy hiba, de jól akarom érezni magam a könyvbemutatókon. Nem akarok úgy odamenni, mint egy vizsgára, nem akarok betanult szövegekkel érkezni. Egy kötetlen, fesztelen beszélgetés többet ér, még ha néha esetlenebb is, mint egy túlkoreografált találkozó. Eszter Szépvölgyi Péterről nem kérdezhetett Szatmárnémetiben, de hogy miért azt majd Nagykárolyban személyesen mondom el.
– Amúgy van a regényének erős, illetve kevésbé sikerült része?
– Két ember készít egy könyvet. Egyik az író, másik az olvasó. És annyiszor és annyiképpen készül el egy mű, ahányan azt elolvassák. Ezérthát, ha egy olvasó véleményezi a regényemet, mindig azt mondom neki, hogy mi ketten erre voltunk képesek, ilyen jó vagy kevésbé jó könyvet alkottunk meg.
