Kölcsey Ferenc hazaköltözött

Messziről is hívogató muzsikaszó köszöntötte szombat délelőtt Sződemeteren a zarándokokat. Kölcsey Ferenc szülőfaluja ugyanis immár irodalmi, művészettörténeti „búcsújáróhely”. Nemzeti imánk költőjét abban a kis istenházában keresztelték meg, amelyet sikerült felújítani, mi több, emlékházat és kulturális központot is létesítettek a templom udvarára. Az építmények megáldását, átadását ejtették meg szombaton, nagyszámú zarándok jelenlétében és illő ünnepség keretében.

Vékony kis harangszó köszöntötte a részvevőket. A telek szélén, a kis templom mellett színpadot állítottak fel a jeles alkalom tiszteletére. Hatalmas sátrat is emeltek, de persze sokkal többen érkeztek, nekik garmadájával hozták a padokat a szervezők. De így is sok állva maradtat hevítettek a szép gondolatokon túl a meglepően erős napsugarak. A házigazdák nevében Pakulár István tiszteletes üdvözölte a sokadalmat. Az alkalom alaphangját Kovács Zsombor temesvári evangélikus lelkész a Szózat elszavalásával adta meg.

Lokalitás és identitás

Ünnepi áhítat következett, melyet Magyarország miniszterelnöki biztosa, a „civilben” református lelkész Balog Zoltán tartott meg. Beszédét természetesen a Szentírásra alapozta. (1 Móz. 2,15 — „És vevé az Úr Isten az embert, és helyezteté őt az Éden kertjébe, hogy mívelje és őrizze azt.”; illetve: 1 Móz. 3,8—3,10 — „És meghallák az Úr Isten szavát, a ki hűvös alkonyatkor a kertben jár vala; és elrejtőzék az ember és az ő felesége az Úr Isten elől a kert fái között. / Szólítá ugyanis az Úr Isten az embert és monda néki: Hol vagy? / És monda: Szavadat hallám a kertben, és megfélemlém, mivelhogy mezítelen vagyok, és elrejtezém.”) Az ünneplő közösségnek, kedves testvéreinek igemagyarázatában a miniszterelnöki biztos kifejtette, hogy míg gyermekkorában, amikor a nagymamája megsimogatta a fejét — „akkor azt szokta volt mondani, hogy csak neked jobb legyen, kisfiam” — ezzel szemben: „amikor én ránézek az unokáimra, akkor azt szoktam mondani, csak nektek, mint nekem… Mert bizony az az optimista fejlődés, hogy előre megyünk, és mindig jobb dolgokat találunk, az bizony lassan elhagy bennünket… És nem ok nélkül!” — fogalmazott. A keresés jellemzi a leginkább az embert — mutatott rá: „Keresünk jobb életet, mint az elődeinké, keresünk hűséges társat, keresünk értelmes munkát, egyáltalán értelmet keresünk az életünknek, keresük a sikert, és miért ne keresnénk a szórakozást, és keresünk-keresünk nyugalmat, különösen már idősebb korban, és ahogyan Ádám meg Éva, keresük a tiltott gyümölcsöt. Aztán vagy találunk, vagy nem. És akkor néha ezekben a keresésekben felsejlik az az érzés, az a bizonyossággá váló sejtés, hogy mi keresgélünk itt és ott, de valójában minket keresnek, mi vagyunk azok, akiket keresnek.” Az Isten folytonosan keres bennünket — vezette rá a hallgatóságát. Érzése szerint különösen fontos az Úr Isten „Hol vagy?” kérdése. „Hol is vagyunk tulajdonképpen? A mai, a modern, meg posztmodern ember azt mondja, hogy hol itt vagyok, hol ott. Hát éppen ott vagyok, ahová a szél sodor, vagy, ahová menni akartam, ahová hívtak, vagy ahová nem is hívtak. De ez a kérdés nem véletlenül az első kérdés, a teremtés utáni legelső kérdés a Bibliában — hol vagy, ember? Ez a lényegre mutat, az életünk lényegére. Mert, amikor azt kérdezi tőlünk az Isten, hogy hol vagy, akkor tulajdonképpen azt kérdezi, hogy ki vagy. Tudod-e, hogy ki vagy? Mert ez a kérdés, hogy hol vagy?, úgy is mondhatnánk, hogy hol vagy otthon…” Mint nyomatékosította: „a lokalitás, meg az identitás, azok összetartoznak. Identitás nincs lokalitás nélkül, az hogy te ki vagy, azt akkor fogod tudni, ha meg tudod válaszolni a kérdést, hogy hol vagy otthon… Hol van az otthonod? Akkor fogod tudni, ahol otthon vagyok, ott tudom elmondani, hogy ki is vagyok én tulajdonképpen.” A lelkész így folytatta az igemagyarázatot: „az Úr Isten elhelyezte az első embert a kertben, meg van minden embernek a helye, ha megtalálnánk ezt a helyet, és megtalálnánk azt, akiért felelősséget vállalunk, akit Ő ránk bízott, akkor biztos, hogy kevesebb lenne az ellentét.” „Kit bízott rád, a gyermeked, a társad, a tanítványod, a híveidet, a magyar választókat, ránk bízta Európában a kereszténységnek az ügyét… (…) Segít nekünk a mi történelmünk. Hogy Kölcsey, hogy segít? Olyan boldog voltam, amikor rátaláltam ezekre a mondatokra, amiket mintha a 21. században írtak volna, pedig Kölcsey a 19-be írta. Ezt írja nekünk, ezt üzeni Kölcsey Ferenc: ‘szeretni az emberiséget, ez minden nemes szívnek elengedhetetlen feltétele… Sohasem tudtam megérteni: kik azok, kik magokat világpolgároknak nevezik? Az emberi tehetség parányi lámpa, mely egyszerre keskeny kört tölthet meg fényével; s ha egy helyről másra hurcoltatik, setétséget hagy maga után.’ Ha te elmész a lámpásoddal, akkor ott sötétség marad. És aztán így folytatja: ‘Bizonyos helyhez kell azért kapcsoltatnunk, hogy azt jótékony világítással állandóul boldogíthassuk. Minden, ami szerfeletti sok részre osztatik, önkicsinységében enyészik el. Így a szeretet. Hol az ember, ki magát a föld minden országainak szentelni akarván, forró szenvedelmet hordozhatna irántok keblében? Leonidás csak egy Spártáért, Regulus csak egy Rómáért, Zrínyi csak egy Magyarországért halhatott meg. Nem kell erre hosszú bizonyítás; tekints szívedbe, s ott leled a természettől vett tudományt, mely szerelmedet egy háznéphez s ennek körén túl egy hazához láncolja.’” — idézte Kölcsey Ferenc Parainesis és egyéb szónoki művek, Kölcsey Kálmánhoz című passzusait.

A miniszterelnöki biztos áhítata, eszmefuttatása végén azért imádkozott, hogy itthon lehessünk, felebarátunkért felelősséget tudjunk vállalni,

„Isten szereti Sződemetert”

Ünnepi beszéddel szolgált Csűry István, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület püspöke. Szokásához híven a bibliaolvasó kalauz aznapi igéjére alapozta eszmefuttatását. Mint fogalmazott: „különösen azért, mert egy olyan szituációt látunk magunk előtt, mely abban a korban annak az embernek az életét jobbította, mert Krisztussal találkozott, de ugyanakkor időszerűsítve a mai gondolatokra, a mai életérzésre, egyértelműen hallgató Istennek az a tanácsa, vegyük úgy, hogy parancsa, ha az életünket meg akarjuk jobbítani, márpedig remélem, minden becsületes embernek ez a szándéka, akkor igenis oda kell menni Jézushoz.” Beszélt arról, hogy „a lelkét oda tudja tárni azért, hogy erővel megtelve a másik emberhez is odaforduljon. És mi, ennek a központnak a létrehozásánál éreztük máris ennek az odaforduló segítségnek a közelségét. (…) Megköszönöm a magyar kormánynak, akkori miniszterének, Balog Zoltánnak, hogy érezte és tudta, miért van szükségünk arra, hogy itt, Sződemeteren megépüljön ez a lelkünket gyógyító központ. És köszönöm a kormány hivatalainak, és azoknak, akik támogattak bennünket. És köszönöm a magyar egyházaknak, különösen a református egyházaknak, hogy idefordultak hozzánk, imádsággal és anyagi támogatással. De köszönöm azoknak is, akik itt, a bukaresti parlamentben, akár képviselőként vagy szenátorként meg tudták mutatni, ők is átérzik azt, hogy miért kell itt, ezen a helyen, ahol már félmaréknyian vagyunk megerősíteni helyzetünket. Mert éppen egy ilyen megerősített központból, megerősített kicsiny szórvány állapotból tudunk olyan példát demonstrálni, amelyek nagyon-nagyon fontosak a nagyobbaknak, azoknak, akik még nem gondolják, hogy a gyengülés közel van. És reméljük, hogy azt távolítani is lehet, és megoldani. De ehhez a léleknek gyógyulnia kell, erős lélekkel kell élni, azzal az erővel, amit onnan, felülről kapunk ilyen helyen. Mert az Isten szereti Sződemetert. Isten nem csak Kölcseyn keresztül szereti, hanem most ebben a közösségben, ebben, akik itt vagyunk, együtt. Nem maradt hátra, mint örömmel és boldogsággal elmondani, a jövőre bizalommal tekinteni: Isten, áldd meg a magyart! A jövendőben is.”

A Tasnádi Református Egyházközség szervezésében létrejövő alkalmon a gyülekezet lelkipásztora, Pakulár István kiemelten is köszönetet mondott a püspökének, aki „kezdettől fogva szívében és gondolataiban hordozta a sződemeteri emlékhely sorsát, és az ‘Isten, áldd meg a magyart’ program részévé téve valósulhatott meg mindaz, ami itt látható”.

Mindannyian akarták

Ünnepi gondolatokkal szolgált Fekete Károly, a Tiszántúli református egyházkerület püspöke. Kölcsey Ferenc életútjához kötődő településeket emelt ki: „Debrecen, Álmosd, Szatmárcseke. Nem lehetnénk itt, hogyha nem lenne Sződemeter, meg a bölcső. Együtt örülünk veletek, és adunk hálát azért a megújulásért, amelyik gyönyörködteti a szemünket. A templom és a Kölcsey-központ olyan jelkép, amelyik azt mutatja, hogy Kölcsey életműve fontos számunkra, és éltet bennünket.” Zárásként ekként fogalmazott: „…a szomorú múltat is megaranyozza, és jövendőt épít mindannyiunk számára.”

Brendus Réka, a Miniszterelnökség Nemzetpolitikai Államtitkársága Erdélyi Osztályának főosztályvezető helyettese annak idején, 2016. január 22-én az emlékház alapkövének elhelyezésekor jelen volt. Ez alkalommal is eljött. Elmondta, mindazokért kellett létrehozni az emlékházat, „akiknek fontos megélhetővé, megérinthetővé tenni nemzeti kultúránkat. És mindazokért, akik majd hűségből zarándokhelyé teszik ezt az emlékházat.”

Az Isten, áldd meg a magyart program keretében megújulhatott az a templom is, amelyet 1760-ban Kölcsey Ferenc rokonai építtettek. A felújításhoz szükséges támogatást az RMDSZ szövetségi elnökének, Kelemen Hunornak a közbenjárásával nyerhették el — mondta el Pakulár tiszteletes. A Szövetség elnöke egyéb teendői miatt nem lehetett jelen, így Erdei D. István parlamenti képviselőre hárult a feladat, hogy három tiszteletes után szóljon a hallgatósághoz. „Nunquam retro! Nem hátrálunk meg! — mondom én is Wesselényivel., és egy legendát hívok segítségül, vállalván annak a kockázatát, amit minden legenda rejthet magában, hogy tudniillik nem mindig a teljes igazságot tartalmazza, de biztosan van némi valóságalapja. Kölcsey Ferenc, mint tudjuk, hamar árvaságra jutott. Előbb apját, majd az anyját veszíti el. Még alig hat éves, és a debreceni kollégium deákja. Az érzékeny lelkületű fiú nem igazán érzi jól magát a rideg hangulatú kollégiumban a szilaj diáktársai körében. A kollégiumi éveknek egyetlen örömteli időszakai azok a vakációk, amelyeket Álmosdon, illetve itt, Sződemeteren, a tőlünk nem messze lévő kúriában töltött. Ilyenkor, azaz ilyenkor is az ifjú Kölcsey beletemetkezett az olvasmányaiba, főleg a görög hősökről írt történeteket kedvelte. Eddig a valóság. A gyermekkel gyakran megesett, hogy homokból várat épített, ami képzeletében egy volt az Akropolisszal, és e fölött mondott dicsőítő szónoklatot kedvenc görög hőseiről. Ez a legenda. Pár évvel ezelőtt néhány férfi elhatározta, újra felépíti a sződemeteri akropoliszt. A hely adott volt: a cinterem. Piciny dombocska, rajta a fehérre meszelt apró templom, Kölcsey Ferenc keresztelő helye. Csupán a sződemeteri Parthenón hiányzott. De felépült az is! Felépült a Kölcsey-központ. Az álom valósággá vált, felépült, kőből és téglából, fából és erős akaratból. Tanúi vagyunk!” — mondta el a Szatmár megyei képviselő. Pakulár tiszteletes neki is köszönetet mondott, amiért „mindig szívén viselte Sződemeter sorsát”.

2013-ban hívták meg a sződemeteri Kölcsey-emlékhely képviselőit először a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeumba. Ennek köszönhetően létrejött egy olyan szakmai együttműködés — mondta el a házigazda lelkész, Pakulár István —, amely az emlékházban otthonra lelt emlékkiállításban csúcsosodott ki. Demeter Szilárd, az irodalmi múzeum főigazgatója mondott beszédet. „Mi a Petőfi Irodalmi Múzeumból, vagy, ahogy itt elhangzott, a PIM-ből megyünk, ha hívnak, vagy megyünk, ha nem is hívnak. Ha dolog van, akkor felkeressük az irodalmi végvárainkat. Azért vagyunk, azért dolgozunk, hogy a magyar kultúra ne válhassék ‘fehér halott emberek termékévé’. Egy, Amerikából indult mozgalom szerint ugyanis az, amit nyugati kultúrának neveznek, vagyis ami, innen, a Kárpát-medencéből nézve keresztény, nemzeti és európai kultúra, tehát mindez a mozgalom tagjai szerint halott fehér emberek termékeiként szemétdombra való. Szerintünk meg nem. De ha hagyjuk, odakerülhet. Ha a sződemeteri lelkész és élete párja, ha a Királyhágómelléki Református Egyházkerület, ha az egyházak, a Petőfi Irodalmi Múzeum nem akarja a Kölcsey-emlékházat, az már egy lépés afelé, hogy a zavaros ideológiájú futóbolondok megnyerjék identitáspolitikai őrületet. Ám Pakulár Istvánék akarták. Akartuk mindannyian. És ez a sok akarat összeadódott. Ám, ami talán a legfontosabb, akarta a Jóisten is, azért vagyunk ma itt. Tisztelt hölgyeim és uraim, Minden ilyen irodalmi végvár otthonná teszi a szülőföldet. Jöjjön bárki magyar ide, ebben a házban otthon van. Azért van otthon, mert itt született Kölcsey, a Himnusz, vagyis a magyar nemzeti ima szerzője. Kölcsey nem véletlenül nem az egész világ, vagy az emberiség számára írt himnuszt. Idézem a Mohács című írásából:Kölcsey erről így ír: ‘Minden állat keres magának fekhelyet, minden madár fészket, hova nappali vergődése után nyúgodni visszatér: egyedül az emberen feküdnék-e a sors legterhesebb átka: vándornak lenni az egész bujdosó csillagon keresztül, s mindenütt lenni, hogy mindenütt idegen maradjon?… Isten egy szívnek egy lelket teremtett: így az embernek egy hazát. Semmisem lehet erős, semmisem nagy és következéseiben tiszteletreméltó, ami cél és határ nélkül szétfolyt, aminek nincs pontja, melybe összevonuljon, honnan elágazzék. Azért kell minden egyes embernek saját hazájáért munkálkodni, azért kell szerelme egész erejét hazájára függeszteni, azért kellett a legszebb, legrendkívülibb tetteknek csak ily szerelem kútfejéből származhatni. Egész világért, egész emberiségért halni: Azt isten teheté; ember meghal háznépéért, ember meghal hazájáért, halandó szív többet meg nem bír.’ (Mohács (1826)) Tisztelt hölgyeim és uraim, ha ezek az intelmek megfeleltek Kossuthtól Deákig nagyjából mindenkinek nemzetünk nagyjai közük, akkor nem látom okát annak, hogy ma másféle iránytűhöz nyúljunk. A Kölcsey-emlékház legyen tehát olyan lámpás, sőt; egyenesen világítótorony, ami bevilágítja az egész Kárpát-medencét. Az se baj, ha pislákoló fényként Nyugatra is világlik” — mondta Demeter Szilárd, a PIM főigazgatója.

Gheorghe Marian, Sződemeter község polgármestere mondott a továbbiakban köszönetet a település nevében az emlékház létrejöttéért minden kezdeményezőnek, támogatónak. Az elöljáró beszélt arról is, hogy a román–magyar együttélésben olykor mutatkozó súrlódásokat úgy lehet megoldani, hogy az érdekeltek jöjjenek el Sződemeterre, maradjon ott egy-két-három hónapot, tanuljon tőlük, a helybeliektől, és bizonyos abban, hogy ebben az esetben a gondok megoldódnak.

Kölcsey Ferenc — egyenes ági leszármazottja nem lévén — könyvtárát és kéziratait félárva unokaöccsére, Kölcsey Kálmánra hagyta, aki 1838-ban, a költő halálakor még kiskorú volt, ezért a hagyaték ügyében édesanyja, özv. Kölcsey Ádámné Szuhányi Josephine járt el. A következő évtizedekben az értékes hagyaték több részre szakadt, a Magyar Tudományos Akadémia és az Országos Széchényi Könyvtár tulajdonába is kerültek dokumentumok, de több kézirat, köztük a nemzeti imánké is a család tulajdonában maradt, egy nagy levelesládában őrizték. 1944 nyarán a háború pusztításaitól félve összeült a család, hogy közösen döntsenek a Kölcsey-hagyaték sorsáról: a többi értékes dokumentumot maguk rejtették el, a Hymnus kéziratát viszont Fáy Péter nagymamája, László Magda letétként helyezte el az Országos Széchényi Könyvtárban. Ez a szerződés újult meg nemrégiben — és így meghatározatlan időre az intézményben marad a kézirat, amelyet rendszerint évente egyszer, a magyar kultúra napján állítanak ki. A szombati eseményre Nagykárolyból Sződemeterre hozták azt az egyházi anyakönyvet, amelybe 1790. augusztus 9-én bevezették Kölcsey Ferenc megkeresztelését. Fáy Péter egyenesági leszármazott arról szólt, hogy a költő lelki örökségét, a szellemiségét kell követni.

Szellemi fellegvár és gyógyulóhely

„Egyszer egy pálinkásan jókedvű látogató, évekkel ezelőtt, azt mondta nekem: ’tiszteletes úr, itt semmi sem olyan kölcseys’. Akkor nem igazán értettem, vagy talán nem akartam érteni, nem tudom, de ha én most ezen az udvaron szétnézek, akkor minden olyan kölcseys. Miért? Mert Kölcsey Ferenc hazaérkezett, végre itthon van, végre visszatért oda, ahonnan elindult. És ha már itthon van, akkor megszenteli ezt a helyet. Bár nyughelye nem itt van, koporsója nem itt nyugszik a földben, bölcsőjét itt is ringatták, itt is ringathatták, a templom, amiben keresztelték itt díszeleg teljes pompájában. És őt hirdeti az a kiállítás is, amit a felépült emlékház alsó szintjén, a földszinten láthatunk majd. Sződemeter zarándokhely, de most már szellemi fellegvár is” — fogalmazott Pakulár István tiszteletes. Hozzátette: „…Itt nem csak a kulturális emlékezet kap helyet, hanem a szellemi gyógyulás is. Nem csak a szellemi gyógyulás, hanem az áldások sokasága, és nem csak az áldás, hanem a boldogulás is. Ide bátran lehet jönni gyógyulni, áldást kérni, és boldogulni, boldoggá válni.”

Az ünnepi beszédeket követően a mezőtelegdi Sebes-Körös menti Pacsirták Néptánccsoport lépett színpadra, és dél-alföldi, majd pedig szatmári táncokat adtak elő. Kölcsey Ferenc Zrínyi második éneke című költeményét elszavalta Gál Gyula, a Harag György Színtársulat színművésze. Balázs Árpád Bodzavirág, valamint Gyulai István Örökségünk című dalát előadták a tasnádi általános diákjaiból álló kórus tagjai, azaz Dohi Csenge, Gliguta Zsófia, Pecz Edina, Pecz Izabella, Bendel Hanna, Pakulár István, Kabai-Kovács Benjámin, Katona Péter, Katona Máté. Hangszeren kísérte őket: Czumbil Bernadett, Hatvani Gizella, Dohi Hunor. A kórust felkészítette: dr. Czumbil Bernadett.

Orosz Edit kántor zeneszolgálata vezette fel a továbbiakban az alkalom talán legmeghittebb mozzanatát, amikor is a jelenlévők fennhangon énekelték el a Hymnus, a’ Magyar nép zivataros századaibólt, azaz nemzeti imánkat. A továbbiakban a püspökök megáldották a felújított istenházát, majd megejtették az emlékház átadását jelképező ünnepi szalag átvágását is. Megható pillanatok voltak. Egy helybeli kislány koszorúzott mindenki nevében, és meg lehetett tekinteni a tárlatot. Persze egyszerre nem tehette mindenki, de az emberek szépen, türelmesen várták, hogy sorra kerüljenek.

Pakulár István érdeklődésünkre elmondta, hogy a szándék előzetes jelzése után bármikor meglátogatható az emlékház, és értelemszerűen megtekinthető benne a PIM által összeállított emlékkiállítás. Demeter Szilárd szintén az érdeklődésünkre reagálva elmondta, hogy a feltételek adottak, immár csak élettel kell megtölteni az emlékhelyet. Azért érezte fontosnak jelen lenni az avatási alkalmon, „mert végre megszületett. Az, ami a legfájóbban hiányzott a magyar emlékezetpolitikából, a nemzeti imánk szerzőjének nem volt egy olyan emlékháza azon a helyen, ahol ő született, vagy legalábbis abban a faluban, mert ugye nem ebben a házban született… Tehát már nagyon-nagyon megérdemelte azt, hogy a nemzeti iránytűnk megszületési helye kapjon egy olyan helyet, egy olyan ingatlant, amelyben az ő emlékét méltó módon tudjuk ápolni. De nem egy lezárt helyen, a múlt részeként, hanem egy olyan kiállítás installálásával, ami ma is hat, meg irányt mutat a jövőbe.” A PIM főigazgatója szerint akkor van létjogosultsága ennek az emlékhelynek, ha meg tudják tölteni élettel. „Vagyis ha ide tudjuk ‘ráncigálni’ a magyarokat, hogy zarándokoljanak el ide. Vagyis egy zarándokhely kell hogy legyen, annak kell lennie a későbbiekben. Mi most a Petőfi Irodalmi Múzeumban nagyon dolgozunk egy kormányprogramon, ami 2020-tól kezdődően a Kárpát-medencei irodalmi emlékházakat és emlékhelyeket újítja fel, illetve helyezi vissza a térképre. És keressük azokat a szinergiákat, amelyeken keresztül élettel tudjuk őket megtölteni, például a Határtalanul kirándulások szervezőivel már egyeztetjük, hogy a külhoni, illetve anyaországi magyar középiskolások, akik kirándulgatnak, azok egy ilyen litera-túrán vegyenek részt, tehát igenis vigyük el az ifjainkat ezekre a helyekre, hogy szívják magukba azt a szellemiséget, ami által mi azok vagyunk, akik.”

A szép gondolatokat ízletes falatok követték — a szervezők szeretetvendégségről is gondoskodtak. Mindenkit szeretettel várnak Kölcsey Ferenc szülőfalujába, az új zarándokhelyünkre.