Kötelességünk ápolni anyanyelvünket

Hám Ildikó immár 22 éve dolgozik pedagógusként. Az évek során több generáció került ki kezei alól, ősszel pedig ő lesz a nagykárolyi 2-es számú, a Vasile Lucaciu Általános Iskola magyar tagozatos előkészítő osztályosainak tanítónője. Vele beszélgettünk.

– Néhány életrajzi adatban kérnék egy kis bemutatkozást. Hol születtél, van-e családod, hol végeztél, mióta tevékenykedsz pedagógusként?

– Nagykárolyban születtem, férjem s egy 14 éves fiam van, Kaplonyban lakunk.

Szatmárnémetiben 5 éves tanító-óvóképzőt végeztem, utána sikeres véglegesítő vizsgát tettem, majd később a Vasile Goldiș Egyetem tanító és óvóképző szakán is lediplomáztam. Közben megszereztem a II. és az I. fokozatot is a Babeș-Bolyai Tudományegyetem égisze alatt.

21 év régiséggel rendelkezem, 22. éve oktatok mint tanító.

Rengeteg szakmai továbbképzésen részt vettem, hogy minél hatékonyabban tudjak dolgozni.

– Milyen motivációid voltak, amikor a tanügyi pályát választottad? A pedagógusként eltöltött időszak mennyire változtatta meg a kezdeti ideológiáidat? Miután megláttad a szakma árnyoldalait, akár gondoltál-e arra, hogy átképzed magad?

– Mindig azt tartottam szem előtt, hogy ne csak információkat adjak át, hanem az oktatás mellett elsősorban neveljek, jó embereket neveljek a gyerekekből, hogy emberek maradjanak bármilyen körülmények között, becsületes emberek. Amikor találkoztam a szakma árnyoldalaival, bevallom, őszintén megfordult a fejemben, hogy átképzem magam, elhagyom a pedagógusi pályát, de ezt nem tudom megtenni, mert a gyerekek szeretete, csillogó szeme, az együtt elért sikereink újra erőt adnak ahhoz, hogy folytatnom kell ezt a pályát. Látván őket újra erőt kapok a mindennapi munkához és megerősítenek abban, hogy jól csinálom, amit csinálok, és folytatnom kell.

– Az évek során mit tapasztalsz, miben különböznek egymástól az x-, y-, z-, vagy akár az alpha-típusú gyermekek? Szabad-e egyáltalán ilyen, vagy bármilyen módon kategorizálni őket?

– Nem tudom, hogy szabad-e így kategorizálni őket, de óriási különbségek vannak a generációk között. Persze vannak kivételek, mindenkit nem lehet beskatulyázni generációja alapján.

Ha visszaemlékszem a pályám elején levő generációkra és a mostaniakra, óriási a különbség. A régebbi generációk nyugodtabbak, megfontoltabbak, tisztelettudóbbak, felelősségteljesebbek voltak. A mostaniak pörgősebbek, türelmetlenebbek, hirtelenek, felvilágosultabbak, nehezebb lekötni őket, mert ők sokkal többet érintkeznek a virtuális, felgyorsult világgal, ezért kreatívabb foglalkoztatást igényelnek.

– Manapság sok esetben nagy létszámú osztályok jönnek létre. Mennyire biztosít teret az egyén nevelésére, fejlesztésére a túlterhelt tanmenet? Odafigyelnek-e ma még, van-e idő egyáltalán arra, hogy a gyermek személyiségével foglalkozzon egy pedagógus?

– Nagy létszámú osztály esetén nehezebb, de mindenképpen oda kell figyeljen és kell legyen ideje a pedagógusnak arra, hogy neveljen és a gyermek személyiségével foglalkozzon. Ez nagyon fontos, nem szabad elhanyagolni.

– Pedagógusként miben érzed magad erősnek? Egykori diákjaid visszajelzései mit mutatnak, milyen emlékeket őriznek veled kapcsolatban?

– Remélem, nem őriznek rossz emlékeket velem kapcsolatban, ha találkozom volt tanítványaimmal, úgy érzem, hogy szeretnek és a kellő tiszteletet is mindig megkapom tőlük.

Azt érzem, hogy minden gyermekből megpróbálom és megpróbáltam régen is kihozni a maximumot, odafigyelek arra, hogy az illető gyermek miben tehetséges és bátorítom, hogy abban, amiben ő tehetséges sikerélménye legyen, hogy az iskola ne csak nyűg, hanem sikerélmények sora legyen a számára, hogy szívesen jöjjön iskolába.

– Nagy nehézségekkel szembesülnek manapság egy-egy magyar tannyelvű előkészítő osztály indítása esetében az iskolák. Nem csak a gyermeklétszám csökkenése, de az is elég riasztó, hogy sok magyar szülő, elvileg a könnyebb boldogulás érdekében, román tagozatos osztályba irányítja a gyermekét. Előkészítő osztállyal indulsz ősszel, te mivel tudnád megszólítani, esetleg meggyőzni azokat a szülőket, akik a magyar helyett a román iskolába íratnák gyermeküket?

– Azt szokták mondani, hogy román tagozatra íratják a gyermeket, mert kicsi korban könnyebben megtanulja a nyelvet. Az lehet, hogy megtanulja a nyelvet, csak amíg eljut oda, hogy megtanulja a számára idegen nyelvet, egy csomó más információt elszalaszt, mivel nem érti, mit mondanak neki, s a gyermek fejében sokkal lassabban alakul ki logikus gondolkodás, nem tud lépést tartani úgy az anyaggal, mint aki az anyanyelvén azonnal megérti az információkat és az összefüggéseket. A gyermek fejében egy káosz alakulhat ki. S a szülő nem érti miért nem szeret iskolába járni, és eddig értelmes gyermeke, miért marad el román anyanyelvű társaitól.

Igen, a ciklus végére (VIII. osztály) talán jobban beszél románul, mint a magyar tagozatos társa, de semmi mást nem tud, nem szeret semmilyen tantárgyat, román tagozaton nem tudja felvenni a versenyt (legtöbben) a vele egykorú román anyanyelvű társaival, nem is látja, hogy tovább tanulva milyen irányba induljon. Magyar osztályba pedig már késő lenne átmenni, mert kimaradt neki a 8 év magyar nyelv és irodalom anyaga, ilyenkor aztán rájön a szülő és a gyerek is, hogy zsákutcában van, de már késő.

– Számodra mennyire fontos a magyar identitástudat? Hogyan éled meg ezt a mindennapokban? Túl azon, hogy magyar osztályban tanuló kisdiákokat oktatsz, a gyermekek magyarságtudatának megőrzéséhez és erősítéséhez hogyan járulsz hozzá?

– Számomra nagyon fontos az identitástudat. Szerintem nagyon fontos és szép az, ha valaki, legyen bármilyen nemzetiségű, ápolja identitását, amit az őseitől örökölt.

Irodalomórákon, történelemórákon vagy akár más órákon is, ha a téma megengedi, beszélünk a nemzetiségünkről, a nemzetünk „nagyjairól”, híres költőinkről, íróinkról, hazafiainkról, azon emberekről, akik naggyá tették a mi nemzetünket. Megismerkedünk magyar mondókákkal, népdalokkal, népmesékkel, népszokásokkal, amelyeket kötelességünk ápolni és továbbadni, hogy amit őseink megőriztek számunkra, azok a kincsek, ne merüljenek feledésbe.

Mesemondó versenyekre, népdaléneklő versenyre, versmondó, vers- és meseíró versenyekre járunk, így tanulunk meg minél több „kincset”, és formáljuk, bővítjük szókincsünket, hogy ennek a csodálatosan szép anyanyelvnek érezzük az ízét, a zamatát. (Na, erről is lemarad az a gyermek, aki nem az anyanyelvén tanul.)

– Milyen eredményeket értél el a gyermekekkel az eddigi pályafutásod során? Mi az a pedagógiai elv, amit mindig szem előtt tartva dolgozol az osztállyal?

– Jelenlegi és korábbi generációmmal is az iskolában nagyon jó eredményeket értünk el, több megyei rangú versenyen elsők, másodikok, harmadikok lettünk vagy dicséretben részesültünk, többször eljutottunk országos versenyre is, ahonnan dobogós eredményekkel, dicsérettel vagy különdíjjal tértünk haza.

Nagyon örülök annak, hogy azok a gyerekek, akiket pályám elején tanítottam, megtalálták helyüket és feltalálták magukat az életben, nagyon sokan leérettségiztek és többük egyetemet is végzett. A nevelési alapelvek közül nagyon fontosnak tartom a motiváció, a felelősség és a következetesség elvét, amelyeket mindig megpróbálok betartani. A didaktikai alapelvek közül pedig a komplexitás, a fokozatosság és a rendszeresség elvét tartom nagyon fontosnak a munkám során.

T. T.