Kovács Péter Zoltánt, a Maturus egyik idei díjazottját kérdeztük. Sok mindenről, és különlegesen érdekes válaszokat kaptunk. 🙂
– Nyilván távol áll egy fiatalembertől arra a remélhetőleg nagyon távol lévő pillanatra gondolni, és azt se tudjuk, miként zajlik pontosan. Nos, annyit olvasni itt-ott, hogy nem az elmondott imák száma, nem is hasonlók számítanak, hanem az a bizonyos felhasználás. Ki miként használta fel a rá bízott tehetséget. Te hogy állsz ezzel?
– Tetszik, hogy felvetetted a tehetségeket, a talentumokat. Olyan biblia példa ez, aminek a tanítása korán megragadt bennem. Tudniillik hogy az ember kap valamennyi talentumot, s azokkal gazdálkodnia kell, szaporítania kell őket, ki kell hoznia belőlük a legtöbb hasznot. Hiszen el kell majd számolnia ezekkel. Hogy Isten előtt-e, vagy „csupán” embertársai előtt, ez jó kérdés, szerintem mindkettő. Bennem azonban egy másik kérdés is feltevődött. Igaz, hogy a példázatban a szolgák kézbe kapták a megfogható pénzérméket, de mi hogyan kapjuk a saját talentumainkat? Honnan tudjuk, mit kaptunk? Honnan tudjuk, mennyit kaptunk? Erre a kérdésre én már magamnak válaszoltam: az is felelőssége az embernek, hogy kiderítse, mit és mennyit kapott. Hogy kiderítse, miben tehetséges, és mennyire. Ez pedig munka. Miután erre a felismerésre jutottam, nekiálltam a lehető legtöbb dologban kipróbálni magam. Tehát az a tevékenységhalmaz, amit a Maturus 2017-es zsűrije nemrég díjazott, nem becsvágyból, nem nyereségvágyból született. Nem az ismertség, vagy a dicsőség volt a cél, és nem is a puszta kíváncsiság vagy elhivatottság. Hanem az előbb említett talentumkeresés. Hogy mi van bennem és mennyi.
– Gondolom, nemzetközi tantárgyversenyt nyerni, vagy a legérettebb végzősnek találtatni egy szakavatott zsűri előtt, az visszaigazolás.
– Természetesen az. Jóleső érzés, hogy öt teljesen idegen, és saját szakterületén igen jártas zsűritag engem választott ki egy pályázat keretén belül. Ám ez csak egyféle visszaigazolás. A nemzetközi (és más) tantárgyversenyeken szerzett helyezések más típusú, specifikusan szakmai visszaigazolások. De ezeken kívül is vannak még olyanok, amik adott esetben többet számítanak. Az egyik az, amikor a saját múltam nyújt visszaigazolást: mikor olyan problémával, vagy helyzettel találkozom, amire már valamikor kellett felelnem. Legtöbb ilyen eset nyilván a tanulmányaimhoz köthető. Az is jó érzés emellett, ha valakinek eszébe jutok ilyenformán: „Á, téged innen és innen ismerlek!” Vagy: „Á, te vagy az, aki ezzel meg ezzel foglalkoztál.” Megjegyzem, ezek melengetik leginkább a szívemet.
– Egy kortárs filozófus kérdezett rá egyszer, hogy vajon a gyereke milyennek tartja, tarthatja őt. Elégedett-e vele. Édesanyád számára milyen érzés lehetett az, hogy a neked megítélt elismerést ő vehette át? Nyilván büszke, szeret téged, de ezeken kívül szerinted annak idején, mikor azon tanakodott, milyen is lesz az a kis pocaklakó, hozzád hasonlíthatót képzelt el?
– Biztosan igen és biztosan nem. Igen, hiszen részben (és megjegyzem: a pszichológia mai állása szerint igen jelentős részben) ő, illetve ők neveltek olyanná, amilyen vagyok. A szüleim akartak értelmessé, intellektuálissá nevelni. Ők tanítottak meg idejekorán elég sok dologra, például olvasni és írni, és ők feleltek minden kérdésemre, amelyek a világ jobb megértését célozták meg. (Édesapám meséli rendszeresen, hogy elsős-másodikos koromban érdeklődtem a benzin- és dízelmotorok működése iránt. Ő akkor el is magyarázta nekem. Úgy mondja, akkor meg is értettem a karburátorok és bütykös tengelyek minden rejtelmét. Most viszont rendszeresen a szememre hányja, ha valamit nem tudok erről. „Bezzeg akkor tudtad!” Tíz éve…) Hogy mennyire sikerült nekik intelligens embert nevelniük belőlem, nem tudhatom eldönteni, mindenesetre tudom, hogy most már nekem is ez a célom: intelligens, értelmes, jó emberré válni, aki kihasználja az élet lehetőségeit.
Másrészt nem, mivel ő – édesanyám – reál beállítottságú. Jobban örült volna tehát, ha én is ilyesmi pályát választok (mert ugye „az eszed megvan hozzá, fiam”). Lassan törődött csak bele, hogy bölcsész leszek. De rendkívül hálás vagyok neki, hogy beletörődött. Valamennyire célom lett ezáltal az is, hogy megmutassam neki, ezen a pályán is lehet jó szakembernek lenni, ezen a pályán is van mit elérni. Akár anyagilag, akár szellemileg.
Hogy milyen érzés lehetett, mikor átvette helyettem a díjat? Büszke volt rám. Tudom, mert mondta. Ez nekem nagyon jólesik. És hálás is vagyok érte.