A Nagykároly és Vidéke Kulturális Egyesület hagyományosan minden évben díjat ad át egy, a város és vidéke kulturális tevékenységeiben aktív szerepet játszó személynek. Az idei jelöltek: Cheresteșiu Ildikó, Bikfalvi Zsolt és Sróth Ödön. Háromrészes sorozatban mutatjuk be a jelölteket. Elsőként, Cheresteșiu Ildikót.
Cheresteșiu Ildikó: „Nekem személyes küldetéstudatom, hogy közel hozzuk az emberekhez azt a hangzást, ami akkor megszólalhatott.”
– Mesélj kicsit magadról, mi terelt a zene felé, és hogyan vált életed meghatározó részévé?
– Igen, nagyon hangsúlyos szerepe van az életemben a zenének, és ez kislány korom óta így van. Először népdalokat tanultam meg, énekeltem mindenféle versenyen. De az igazi áttörés, amikor a régizene műfajával megismerkedtem, az akkor volt mikor Endrével megismerkedtem a 80-as évek legelején. Tulajdonképpen akkor kezdődött. És ahogy vele együtt játszottunk, az felért egy kemény iskolával, zenei iskolával is és szakosodással is a régizene terén.
Az biztosan fontos, hogy mindenkinek legyenek mesterei, nekem az egyik zenei mesterem ő volt. Ő volt az, aki bevezetett a régizene világába, ahogy szinte mindnyájunkat az együttesből. Az első fellépés mindössze néhány próba után egy festménykiállítás megnyitója volt itt Nagykárolyban. És azóta, az 1980-as évektől minden szerdám a régizenéléssel telik. Emlékszem annak idején a Collegium együttessel ez egy hagyomány volt, szerdánként próbált, és bár immár 14 éve, hogy elvesztettük Endrét, ez megmaradt. Úgyhogy ez a folyamatosság beépült az életünkbe.
Mikor Endrét elvesztettük, akkor kicsit átalakult az együttesünk, nevet váltottunk, és egy picit a profilja is tágult. Egyfolytában jelen van, nemcsak a szerdai próbák alkalmával, hanem a gondolatainkban, az életmódunkban is szerepe van a zenének, mindegyikünknek.
A kezdetekkor „még csak” furulyáink voltak, ezeknek is nagyon örültünk, hiszen bár nagy nehézséggel, de be lehetett szerezni egy hangszercsaládot. Négy darab furulyánk volt: szoprán, tenor, alt, basszus. Ezzel már elő lehetett állítani azt a 4 szólamú hangzást, amire szükségünk volt. Endre, mikor már többen lettünk mint a 4 alapember, vállalhatta azt a luxust, hogy kísérje a 4 szólamú zenét lanttal, ami összefogja az egésznek a hangzását. Később, mikor elvesztettük Endrét nagyon éreztem ennek a hiányát, és mivel tőlem távol áll a lant, ezért jött be a képbe a hárfa, és lett része a hangzásnak.
– Szakmai szempontból mi a legfontosabb számodra?
– Ha a régizenéről beszélünk az egy nagyon különleges hangzás, és tulajdonképpen egy rétegzene. Nekem valahol személyes küldetéstudatom, ha lehet ilyet mondani, és az együttesnek is, hogy közel hozzuk az emberekhez azt a hangzást, ami akkor megszólalhatott. Ennek utána kell nézni, olvasni kell, tanulni kell, informálódni kell, hogy megtudjuk, hogy az hogyan is hangozhatott, milyen hangszereken szólalt meg. Nekünk immár hangszerkópiáink vannak, hiszen azokból a korokból maradtak fenn hangszerek, amelyeket ügyes mesterek lemásoltak. Elsődleges célunk tehát, hogy ezt a hangzást közel hozzuk a mostani hallgatósághoz. Hiszen ez a zene gyönyörű. Egyfajta hidat teremtünk így a régi és az új között.
Elsősorban XIV.-XVII. század között zenét játszunk, ez áll hozzánk a legközelebb. Mindegyiknek van lebontva évtizedekre is szabályrendszere. Az Endre-féle mesterképzés az ezeknek a szabályrendszereknek az elsajátítása volt. És természetesen azóta is folyamatosan olvasunk és tanulunk. Hiszen a kotta csak egy néma papír, amit meg kell tölteni hangzással, élettel. Ez pedig egy hosszabb folyamat eredménye.
Fontosnak tartjuk, hogy minden fellépéskor az adott eseményhez, helyszínhez igazítsuk a repertoárt, és lehetőleg ne ismételjük magunkat. Nagyon nagy anyagunk van, akár napokat tudnánk egyvégtében játszani. Szerencsére nagyon változatos a felkérések helyszíne, jellege, nagyon sok helyen jártunk, sokszor zenélünk csodálatos kastélyokban, templomokban.
A régizene mellett igazi kuriózum talán, hogy 1990-ben, Helmut Berner – aki az innen kitelepülő svábokat fogta össze Németországban – felkérésére egy népdalgyűjteményt dolgoztunk fel, az akkori Collegium együttessel készítettünk egy lemezt. Ez a lemez annyira újdonság volt, és annyira fontos volt, hogy azóta is nagyon gyakran szól sváb rendezvényeken.
– Mit jelent számodra Nagykároly, milyen érzés nagykárolyinak lenni?
– Nekem a világ közepe, de hát ezt biztosan minden nagykárolyi lakos így érzi. Én nem tudnám máshol elképzelni az életemet, nem tudnék elmenni Károlyból. Biztos lett volna az élet folyamán több lehetőség, de fel sem merült, hogy elmenjek. És ebben bizony például a régizene együttesnek is szerepe volt, nemcsak a családnak.
–Mit üzennél a következő generációnak?
– Hogy találják meg azt a műfajt, hobbit, vagy területet, amelyen keresztül fel tudják tenni a világ térképére Nagykárolyt, hogy továbbvigyék városunk hírét.
****
A Nagykároly és Vidéke Kulturális Egyesület hagyományosan minden évben díjat ad át egy, a város és vidéke kulturális tevékenységeiben aktív szerepet játszó személynek.
A szavazólapokat a Nagykároly és Vidéke hetilap soron következő lapszámaiban találják majd. Szavazzanak, döntsenek arról, ki legyen az idei év kitüntetettje!
Folytatjuk…
You must be logged in to post a comment.