Sem Kaplonyt, sem a mellette lévő Kubát nem feledi soha egy fiatalember. E két nevezetes helyen is gyerekeskedett, és ezekről mesélt a Maradj talpon! című vetélkedőben. Frigy Zoltánnal beszélgettünk, hiszen neki köszönhetően (is) van igazi kubai olvasónk.
– Kaplonynak vannak szebb, nevezetesebb részei, mint az egykori téesz, a Kuba. Miért pont a kubai kerékpározásairól beszélt? A kolostorba is mehettek a gyerekkorában – gondolom… 🙂 Arra vagyok lényegében kíváncsi, hogy amolyan kedvenc anekdotája ez a kubai bicajozás?
– Gyerekként természetesen a kolostorban is megfordultam, hiszen testvéreimmel együtt rendszeresen ministráltunk. Akkori fejjel még nem fogtuk fel, hogy milyen értékeket őrző falak között mozgunk. Ez sokkal inkább azoknak volt érdekes, akiknek ez a lehetőség nem adatott meg. A Kubával kapcsolatos dolgok is valahogy ilyenek. Akik rendszeresen megfordulnak Kubában, a környéken, azok számára ez természetes dolog, azoknak viszont, akik nem ismerik a helyet, kuriózum. Nagyon sok olyan mókás település, településrész van, melynek a neve megmosolyogtatja a nem ott élőket. Azt gondolom, a kaplonyi Kuba is ilyen. Nem szoktam ezzel a poénnal turnézni a baráti körben, de egy-egy jó hangulatú társaságban, ha úgy fordul a szó, el szoktam mesélni. És ugye nem az a lényeg, hogy kerékpárral volt az ember Kubában, mert szekérrel is el lehetne menni, hanem egyáltalán maga a tény. Néha azért látom a tekintetekben a hitetlenkedésből származó lesajnálást is, hogy azért ilyen átlátszó hazugsággal nem kéne előállni, de ezt oldani szokta, amikor a földrajzi elhelyezkedését pontosítom. 🙂
– Az Anzikszot Önnek köszönhetően olvassák Kubából is.
– Örülök, hogy az Anziksz nemzetközi ismertségéhez én is hozzá tudtam tenni valamit. 🙂 A magyarázat is nagyon egyszerű: van egy kedves ismerősöm, aki egyébként a játék nagy kedvelője, jelenleg missziós munkája miatt Kubában él.
– Kérem, meséljen magáról. Magyarországon él, és a nagyszülei éltek Kaplonyban – ezt elmondta a műsorban. Amúgy jól van? Sajnálja, hogy nem rendeznek Pesten olimpiát? Hogy van?
– Szatmáron születtem, anyai nagymamámnál, Kaplonyban töltöttem gyerekkorom egy részét, ott jártam óvodába és később, vakációk alkalmával is sok időt töltöttem a faluban. Kisgyerekkori barátaim legnagyobb része oda köt, a közös csibészkedések, játékok ma is szép emlékként élnek bennem. Középiskolába a Hám Jánosba jártam, majd 4 évet töltöttem a gyulafehérvári szemináriumban, és 2006-ban a budapesti Sapientián végeztem teológus-hittanár-nevelőként. 2010 óta a jezsuiták Manréza lelkigyakorlatos házában dolgozom Dobogókőn.
Feleségemmel és kislányunkkal Kerepesen élünk. Amúgy jól vagyok. 🙂
Jelen állás szerint Budapest valóban nem lesz a közeljövőben olimpiai helyszín, és ezt a lehetőséget nem egy kiélezett versenyben veszítettük el, hanem véleményem szerint politikai érdekek kereszttüzében vérzett el. Jó lehetőség lett volna arra, hogy a nagyvilág figyelmének középpontjában legyünk. Amíg bármelyik politikai oldalnak, mozgalomnak sikerül a témát átpolitizálni, addig nem lesz az a közös kiállás, ami egy ilyen horderejű vállalást elvinne a hátán. Ehhez persze az is kellene, hogy a közvélemény folyamatos tájékoztatása mellett átlátható, a költségekkel pontosan számoló reális elképzelések mentén készüljön a pályázat, ne legyen ködösítés, és senki ne arra használja a lehetőséget, hogy a szavazótáborát növelje. Sajnos ez is egy jó példája annak, hogy hiányzik valami, amit úgy is hívhatunk, hogy nemzeti minimum. Valami, ami mögé bárki segítő, jobbító szándékkal odaállhat, és hosszabb, 10-15 éves távlatokban is közös célként lehet rá tekinteni. Igyekszem a közéletben zajló eseményeket figyelemmel kísérni, de nem érzem azt, hogy egyértelműen, felelősségteljesen igent, vagy nemet tudnék mondani az ügyre. Nem szabad érzelmi, és presztízs kérdést csinálni az Olimpiából. Ne azért legyen olimpia, mert szeretnénk, hanem azért, mert a lelkesedésünk mellett meg is tudjuk csinálni úgy, hogy utána ne jussunk a görögök sorsára.
– Miért jelentkezett erre a vetélkedőre?
– Természetesen a főnyeremény miatt – első felindulásból. De nem csak. Kedvelem a műsort, szórakoztat anélkül, hogy majmot csinálna a játékosokból. Ezt nagy értékének tartom. Kalandként fogtam föl, hála Istennek, nem volt rajtam az a teher, hogy most feltétlenül nyerni kell. Nem volt görcs, csak egészséges izgalom, így minden percét élvezni tudtam. Izgalmas volt belesni a kulisszák mögé, hogy a nézők szórakoztatásán hány ember dolgozik, és látni azt, hogy mennyi munka van egy ilyen műsorral. A játékos társak közül is volt néhány nagyon kedves ember, akiket a műsor nélkül nem ismerhettem volna meg. Sajnálom, hogy nem nyertem, de nem bánkódom rajta.
– Rossz az, amikor leesik? Amikor nem marad talpon… A tévénézők azt nem élhetik át.
– A játéknak két nagyon jó része van: az egyik, amikor nyersz, a másik, amikor lepottyansz. A kettő közül valamelyiket biztosan megtapasztalod. A nyereményt nem lengi be akkora mítosz, mint a zuhanást, s egy beszélgetésben az első három kérdések egyike, hogy milyen leesni. Igazából szerintem semmivel sem másabb, mint leesni egy létráról, vagy egy fáról. A különbség talán ott van, hogy a játékban erre lehet számítani a sikertelen válasz után, nem éri váratlanul az embert. És ha a stáb instrukcióit szem előtt tartja, sokkal jobb vége lehet, mint egy létrás kalandnak.
– Kaplonyba milyen időközönként jár? Változott valamit a falu, van valami mondandója vele kapcsolatban?
– Lassan 10 éve nem voltam Kaplonyban, bár még élnek rokonok, akikre ma is nagy szeretettel gondolok. Legutóbb nagymamám temetésére érkeztem a faluba. Sajnos haza, Szatmárra is nagyon ritkán járok, kevesebbszer, mint szeretnék.
kérdések: Megyeri T.; előzmény

