„Meg kell próbálni emberit mutatni”

Az új év kezdetén arra kértük Szolomájer Tímeát, a Nagykárolyi Művelődési Központ keretén belül működő színjátszó szakkör vezetőjét, hogy kicsit foglalja össze az elmúlt évet, és meséljen az idei tervekről.

– Milyen évet zártatok a színjátszókör csapataival?

– Az évkezdet és -zárás egy kicsit mindig az iskolai év körül alakul, hisz az én munkám és a diákok elfoglaltságai ezen időbeosztás körül körvonalazódnak, így inkább azt mondanám, folyamatban vagyunk. A folyamatnak pedig mindig vannak hullámhegyei és völgyei. Mindenképp csúcsként említeném azt, hogy a döMIk színjátszócsoporttal másfél hónap leforgása alatt – szeptembertől október közepéig – olyan darabot hoztunk össze, amely merész stílusválasztás, nagy álom és nagy szembesülés volt. Mind a kétszer, amikor is módunkban állt előadni, maradandó élmény volt, mind a csapat, mind a nézők, mind pedig a zsűri számára. A nagy kihívásra derekas helytállással válaszoltak a helyi fesztiválunk – Fiatalok Színházi Fesztiválja – szervezése és lebonyolítása alatt a Szivárlányok és a 2 skac 2019 novemberében.

– Hogyan alakul az évkezdés, milyen tervek vannak idénre?

– Az évkezdéssel végérvényesen lezártuk a döMIk korszakot, mert elfoglaltságaik és egyéb személyes okokból kirepültek a tagok. Így jelen pillanatban két korosztállyal, bár inkább tevékenység céllal működő két csoporttal folytatom tovább. A kisebbekkel, ők zömében I–V. osztályosok, játékokon keresztül ízlelgetjük a színházat és benne az embert. A Szivárlányok és a 2 skac – mert, közben lett két fiú csapattag is – már álltak színpadon és nagyon várják, hogy ismét ott állhassanak, aminek jelen pillanatban én vagyok a kerékkötője, mert nem találom a hozzájuk illő és közlésre érdemes témát, amiben meg tudnánk mutatni igazán magunkat és megérinthetnénk a közönséget. Úgy érzem, túl sok téma van, amiről érdemes lenne szólni, és egyre magányosabb az ember. És itt most nem a kultúra vagy a személyem megítélésére gondolok, hanem arra tényre, hogy elszigetelődünk, és észre sem vesszük, mit veszítünk ezzel a közvetlen környezetünkben, és a dominó elv alapján globálisan. Remélem, a Szivárlányok és a 2 skac ki bírja várni velem, amíg megvilágosodik előttem a cél és hangot, képet, formát ölt bennünk, általuk.

– Több korosztállyal dolgozol, mennyire kell másképp foglalkozni velük, hogyan lehet őket megszólítani, aktívvá tenni?

– A „korosztályonként másképp”-en kívül azt hiszem talán fontosabb egy csapat belső dinamikája. Hiába képzelem – mint Móricka a szakállas viccben –, hogy mi érdekli őket és ezt hogyan juttatom el hozzájuk, ha nem figyelem folyamatosan a jeleket, amiket adnak és nem reagálok azokra, rájuk. Folyamatos, élő és megismételhetetlen jelen minden foglalkozás. Ha nem érzem feltétlenül sikeresnek, azért hasznos, mert további keresésre és kapcsolódásra sarkall, ha sikeres, akkor erőt ad és lelkesedést a következő találkozóhoz. Nincs egyértelmű, egyívű módszerem. Finom vegyesen használom a dráma- és élménypedagógia, valamint meseterápiás elemeket a tánc és vezetett meditáció-szerű elemekkel.

– Mindenhol az olvasható, hogy folyamatosan változnak a fiatalok, te ezt mennyire tapasztalod, másképp lehet rájuk hatni, mint 5–10 évvel ezelőtt?

– Húsz éve dolgozom tanítóként és öt éve amatőr színjátszócsoport-vezetőként, így van némi rálátásom erre a változásra. Az utóbbi öt évet tíz évként érzékelem a bőrömön. Olyan szintű állandó „hálózatban” levésnek van kitéve a társadalmunk, ami megállíthatatlan. A technika által megteremtett szabadság és kapcsolódási illúzió a valóságban a magányos szigetek tömegét hozta létre. Ennek legjobban a gyerekek vannak kitéve, akik sok esetben szűretlenül és minimális korlátozással folynak bele a játékok és közösségi média platformok izgalmas világába, ahol mindenki önteremtő, kicsit isteni lehet. Ezzel nem lehet versenyezni. Viszont meg kell próbálni olyat mutatni, amit ez cybervilág mégsem adhat. Emberit. Ezzel próbálkozom.

– Ugyanilyen szemszögből van-e különbség az iskola és a színjátszókör között, más eszközökre van szükség a két helyen?

– Különbség van, hiszen másak az arányok a fejlesztendő kompetenciák terén, hogy pedagógiai jelleggel fogalmazzak, viszont sok bennük a közös. Az alapvető kognitív és szociális képességek nélkül, mint például figyelem, koncentráció, memória, kommunikációs készség, elfogadás, együttműködés, csapatmunka nem működik az oktatás sem. Illetve nem túl hatékonyan.

– Rendhagyó eseményre vártad a diákokat a kultúra napja alkalmából. Hogyan körvonalazódott az ötlet és hogyan reagáltak a diákok?

– A felkérés után, hogy legyen valami verselgetős dolog a magyar kultúra napjának alkalmából, fiatalokkal, egyértelmű volt számomra, hogy mi nem működik: hogy én verseket vagy prózát olvasok, s a jelenlévők érdeklődéssel hallgatják, mert ma már szinte senki nem tölt el egy órát a telefonja pittyegtetése nélkül, hacsak nem tiltják vagy alszik. Tiltani nem akartam, aludni kényelmetlen a széken, így elkezdtem azon agyalni, hogy miben élnek a mai diákok, és mi az ami egy nap alatt vírusként terjed el köztük. S az nem vers, próza, dráma, népdal, néptánc felvétel, hanem a könnyen emészthető agymenések. Így lett szópárbaj, drámai „Erdő titka” szavalat, mémvetítések, de énekeltünk – és tényleg nem csak én egyedül – erdős népdalt, hallgatták általam Szabó T. Anna Cím nélkül-ét, amit leállíthattak közben, ha elunták volna, s néztük együtt a kivetítőn Berecz András egy meséjét. Maradandó pillanat volt, amikor az egyik osztály közölte, hogy vissza kell mennie az iskolába, én pedig közben elindítottam Elek Ágota 2019-es nyertes versklipjét, azzal a kéréssel, hogy csendben távozzanak és ezeket a képsorokat vigyék magukkal. Megálltak az öltözködésben és végignézték.

– Az is érdekelne a te szemszögedből hogyan alakult az esemény, hogy érezted magad?

– Féltem, hogy unalmas lesz az előadásom, és próbáltam belenyugodni abba a ténybe, hogy vagy nem kommunikálnak velem vagy csak bekiabálós heccelődés lesz. Mindkettőből voltak apró momentumok, de összességében azt éreztem, hogy van bennük kíváncsiság és jó szándék. Ezt jó volt megtapasztalni! S azt is, hogy a közönség soraiban ülő két nyugdíjas is megérzett és értett a mai fiatalságból valami kézzelfoghatót s ezt jelezték számomra.

– Lesz-e még hasonló rendezvény a közeljövőben?

– Nem ígérek semmit és azt be is tartom. Bízom benne, hogy lesz. Amikor a szándék, a motiváció és a bátorság összetalálkozik bennem, megteremtődik hozzá az alkalom is.

Bagossy Andrea

Megjelent a Nagykároly és Vidéke térségi hetilap 2020. február 6-ai számában