„Megigértem neki, hogy én visszajövök”

A nagykárolyi származású, Gui Angélával közölt terjedelmes interjút a reformatus.hu oldal. Gui Angéla számtalan karitatív célzatú programot vezet, jótékonysági aktivista, karitatív futó nagykövet, a Gottsegen György Országos Kardiológiai Intézet kommunikációért, civil és külkapcsolatokért felelős igazgatója.

Fotó: Sebestyén László

Jótékonysági aktivista, karitatív futó nagykövet, a Gottsegen György Országos Kardiológiai Intézet kommunikációért, civil és külkapcsolatokért felelős igazgatója. „Hazajár” a kárpátaljai Irgalmas Samaritánus Református Gyermekotthonba, amelynek lakóit folyamatosan segíti, szereti: két plusz hetvenkilenc gyermekes anyának tartja magát. „Nem »letudni« akarta a gyűjtést, hanem folyamatosan segíteni akar” – fogalmazott róla Katona Viktória lelkész-igazgató, amikor a Reformátusok Lapjával tavaly tavasszal az intézményben jártunk, hogy a Magyar Református Egység napjára készülő ünnepi lapszámunkban bemutassuk őket. Gui Angélával beszélgettünk.

Honnan a futás iránti szeretet?

A Partiumban nőttem fel, ahol gyermekkoromban nem volt lehetőség szervezett sportolásra, így a sport kimaradt az életemből. Harminckilenc éves koromban egy rejtélyes betegséggel jártam végig a magyar egészségügyet. Talán a huszonhatodik orvos mondta, hogy fogalma sincs, mi lehet ez, de kezdjek el futni, attól biztosan jobb lesz. Természetesen elsőre azt gondoltam, ez butaság. Az orvos ráadásul ultrafutó volt, úgyhogy nem győzött meg. De aztán úgy voltam vele, hogy már annyi mindent megpróbáltam – mit veszíthetek? És ha nem is a gyógyulással, de a futás megváltoztatta az életemet. Nemcsak a sport iránti szeretetemet találtam meg, hanem motivációt, lelkesedést és segítő szándékot tudtam vele összekötni. Akkor még kicsik voltak a gyerekeim, félig külföldön éltünk, és nehéz munkakörben, az Emberi Erőforrások Minisztériuma egészségügyért felelős államtitkárságának kommunikációs vezetőjeként dolgoztam. Nehezen jött egyik kilométer a másik után. Volt, hogy az összes futófelszerelésemet kidobtam a kukába. Aztán a következő napon újra elővettem, és ismét nekimentem a feladatnak – küzdelmes út volt, de nem vagyok feladó típus. Ahogy egyre hosszabb távokat tettem meg, meditációvá lett a futás. A magánéleti és munkahelyi stressz hatása alatt úgy éreztem, hogy ez az az idő, amikor magamra tudok figyelni, és amikor a legközelebb vagyok ahhoz, aki teremtett. Az volt az én elvonulásom. 2015-ben pedig megszerveztem az első jótékonysági futásomat Böjte Csaba gyermekeiért.

Hogyan lesz az egészségmegőrző hobbiból országokon átívelő karitatív tevékenység? Ez kissé nagy ugrásnak tűnik.

Futás közben „őrült” ötletek szoktak eszembe jutni. „Sajnos” ilyenkor néha el-elküldök egy-egy SMS-t valakinek azzal, hogy „na, akkor megcsináljuk?” Ha pedig a válasz igen, akkor már nehéz lenne kihátrálni. Az első, Dévára szervezett út ötletét annak az orvosnak küldtem el így, aki a futást javasolta gyógymódként nekem. Önmagában már a szervezés is jó dolog. Hihetetlen, hogy milyen kapcsolatokkal és mennyi szeretettel találkozunk ilyenkor. Amikor először voltunk Déván ismerkedni, terepszemlét tartani, odajött egy kislány, és adott egy rajzot. A címe az volt, hogy Emília tökéletes világa. Az életét ábrázolta a gyermekotthonban, amely számára a tökéletes világ volt. Mi gyakran azt hisszük, hogy nekünk a legrosszabb, és sajnálkozunk, hogy miért nem jobb, könnyebb az élet. Amikor azzal szembesülünk, hogy egy gyermekotthonban élő kilencéves kislány azt gondolja, neki az a tökéletes, amit ő ebben az intézményben megkap, más kontextusba kerül a saját sorsunk.

Miért épp a gyermekotthonokra esett a választása? Hiszen segíteni sokféle területen lehet.

Alig múltam tizennyolc éves, amikor Nagykárolyban elmentem a gyermekotthonba, és onnan vasárnaponként hazavittem egy kislányt. Sanyarú körülmények között nőttek ott a gyermekek. Soha nem fogom elfelejteni, hogy ez a kislány, amikor a vasárnapi húslevest ettük, bepisilt örömében. Nekem is van két lányom, akik most már nagyok, tizennyolc és tizenhat évesek. Sokáig azt hittem, hogy a szüleimtől tanultam a legtöbbet, de rájöttem, hogy a lányaimtól legalább annyit – ha nem többet – tanulok. A tisztaság, az ártatlanság, a jó minden gyermekben ott van. Elő lehet szeretni belőlük a jót. Szomorú, ha ezekből a gyerekekből a körülményeik miatt lesznek más felnőttek.

Szavaiból fel-felsejlik a határon túli lét. Idén, a trianoni emlékévben is nagyszabású futással emlékeztetett a nemzet egységére. A koronavírus azonban sok tervet meghiúsított. Hogyan sikerült ezt a programot kivitelezni?

Huszonhat éves koromban költöztem át Magyarországra. Őszintén megvallom, azelőtt már három alkalommal próbálkoztam a költözéssel. De mindig visszamentem, úgyhogy én egyelőre többet éltem a határon túli Magyarországon. A gyökereket nem lehet elfelejteni. Jó érzés, hogy most cselekvő szeretettel viszonozhatom azt, amit a szülőföldemtől kaptam. Az idei jótékonysági esemény eredeti terve szerint a délvidéki Emmausz fiúkollégiumba futottunk volna azokkal a határon túli gyermekkel együtt, akikhez valaha elfutottunk. A Felvidékről, Erdélyből, Horvátországból is jöttek volna gyermekek. Nyár közepén azonban be kellett látnunk, hogy ez ebben a formában nem fog megvalósulni. Így csak a röszkei határig mentünk. Az utolsó ötszáz méteren bekapcsoltuk az Ismerős Arcok együttes Nélküled című számát, hiszen egy vérből vagyunk – ez a neve az alapítványunknak és a jótékonysági eseményünknek is. Megható volt, hogy a négyszáz kilométeres futás végén még énekeltünk is. Arra gondoltunk, hogy ugyan most megállunk a határnál, de ha száz éve a határmódosítás nem tudott minket elválasztani, ez a vírus sem tud: meg fognak nyílni a határok, és akkor majd célba érkezünk.

Fotó: Bach Máté

Végül kiknek a társaságában futott el a magyar–szerb határig?

Egy jótékonysági futáson mindig van egy „kemény mag”, amelynek a tagjai vállalják, hogy váltóban teljesítik az adott távot. Hozzájuk lehet meghatározott csatlakozási pontokon beállni. Az utolsó, Szegedről induló szakaszra végül néhány kollégista fiú is átjöhetett a határon, mellettük pedig szegedi futók, gyermekorvosok és Potápi Árpád János nemzetpolitikáért felelős államtitkár csatlakozott hozzánk.

A reformáció emlékévét mozgással és jótékonysággal ünnepelte a Bethesda Gyermekkórház. Az akció résztvevői, köztük Gui Angéla, hat nap alatt futottak el Kárpátaljára, ahol a kórház orvosai szűrővizsgálatokat végeztek az ott élő gyermekeken.

Sokfelé futott már, sokaknak segített. Egy interjúban mégis úgy fogalmazott, hogy a nagydobronyi Irgalmas Samaritánus Református Gyermekotthonba már szinte hazajár, szobája is van ott. Honnan a kapcsolat, és miért épp a dobronyi református otthonban „ragadt ott”?

Én magam katolikus vagyok – a Jóisten nem a vallásokban és a templomokban, hanem az emberekben lakik. Mindegy, hogy milyen vallású, bőrszínű, származású valaki – ha bajban van, segíteni kell rajta. Sok gyermekotthonban jártam határon túl és innen is. Sok helyre nem lennék képes visszamenni: bántalmazó, rendkívül nehéz körülmények között élnek ott a gyerekek – ehhez nem vagyok elég erős. Talán a nagydobronyi otthon volt az első, ahol azt éreztem, hogy ezek a gyermekek nem akarnak velem hazajönni, ők ott jól vannak. Most már négy éve, hogy tényleg hazajárok oda – és a gyermekeim meg a szüleim is. Eleinte nem értettem, hogy miért ilyen jó hely ez az otthon. Nincs olyan gyermek a – jelenleg – hetvenkilenc közül, aki ne élt volna át olyan traumát, amely egy országnak is elég lenne, nemhogy egy picike, törékeny léleknek. Valaki úgy fogalmazott: ennek a gyerekotthonnak gyógyító ereje van. Nem a traumákat, hanem azt kell látni, hogy hogyan gyógyulnak belőlük a gyerekek. Ez csodaszámba megy. Hittel és szeretettel fordulnak egymáshoz – és a szüleikhez is, akik lemondtak róluk, akik adott esetben bántalmazták őket. Ezen a helyen valami olyat tudnak, valami olyan van jelen, amit sem én, sem sokan mások nem tudnak. Hálás vagyok a sorsnak, a gyerekeknek és Katona Viktória lelkésznek, aki a lelke ennek a gyerekotthonnak, hogy ilyen csodálatos helyet működtetnek. Megtiszteltetés, hogy mehetek hozzájuk.

Hogyan került kapcsolatba az otthonnal?

Egy egészségügyi delegációval mentem 2017-ben Ungvárra, egy tárgyalásra. Azért mentem, mert tudtam, hogy meg fognak állni egy gyermekotthonnál is. Amikor megérkeztünk, a gyerekek műsorral vártak. Amikor a hivatalos rész véget ért, észrevettem, hogy a sarokban van egy síró, fogyatékkal élő nagylány, Erikának hívják. Odamentem hozzá, és kiderült, hogy nem énekelhette el nekünk a dalt, amellyel készült. Megígértem neki, hogy én visszajövök majd, és nekem elénekelheti a dalt. Ha pedig egy gyermeknek ígérünk valamit, akkor azt megtartjuk. Hazatérve azon gondolkodtam, miért ne jöhetnék vissza futva? Ez épp a reformáció emlékévében volt. Kiszámoltam, hogy Budapesttől a Vereckei hágó – Nagydobronyt útba ejtve – pontosan ötszáz kilométerre van. Jó kapcsolatot ápoltam Velkey Györggyel, a Bethesda Gyermekkórház főigazgatójával, így megkérdeztem, velem tartanak-e, hogy megvizsgálják a gyerekeket. Ők pedig csatlakoztak, futottak is. Valahogy így hozza mindig egyik gondolat a másikat, és végül kialakul a jó koncepció.

Ha valaki megnézi a közösségi oldalát, nemcsak az aktuális kampányaival, hanem arcokkal, nevekkel, sorsokkal is találkozik – legutóbb például Dásáéval, az otthon legújabb lakójáéval. Ez segít a gyűjtésben?

Segít, hogy kommunikáció a szakmám. Vadidegen emberek bíznak meg bennem, és a világ minden részéről utalnak az alapítványomnak. Ez valószínűleg azért van, mert amire gyűjtök, azt utána felmutatom, gyorsan visszajelzek róla. Ha adományt akarunk gyűjteni, fontos, hogy lényegretörően fogalmazzunk, és a lélekre hassunk. Jó, ha látjuk, kin segítünk. Az lenne a legjobb, ha mindenki legalább két megsegített embert ismerne személyesen, akinek nyomon követheti az életét, mert akkor látná, honnan hová jut el az által, hogy kézen fogta. Erre sokaknak nincs lehetősége, ezért fontos, hogy látják a gyermekek fényképét, és beszámolok róluk, mert ismerem őket. Persze sok dolgot nem mondhatok el. Nehéz terhek ezek, amelyekkel meg kell tanulnom együtt futni. Olyanoknak gyűjtök, akiket szeretek.

Gyűjtött már az otthonnak kazánra, matracokat is cserélt, sportcipőket szerzett, véradást szervezett, és sportszoba kialakításában is segédkezett. Úgy tűnik, az adakozók lelkesedése nem csügged, bíznak önben. Ez nagy felelősség. Hogyan lehet ezzel jól együtt élni?

Hosszú út volt, míg ebben megtaláltam magamat – és még nem vagyok az út végén. A legnehezebb az volt, hogy a saját gyermekeimet ne büntessem akaratlanul azért, mert ők nem éheznek, vagy mert két sportcipőjük van, nem pedig csak egy. Mindezt pedig tegyem úgy, hogy ne csak elfogadják, hogy anya ezt csinálja, hanem őket is bevonjam. Hiszen ha csak én örülök, a gyermekeim pedig a saját önző kis világukban élnek, akkor valójában semmire sem mentem. Úgy érzem, jó irányba haladunk. A felelősség nehéz. Segít, hogy futok – ez feltölt. Mert legyünk őszinték: nem csak jó szándékú emberek vannak. Sok bántó, sőt fenyegető, zsaroló üzenetet is kaptam már. Néha nagyon elfáradok, és jön a kérdés, hogy rajtam ki segít? Ekkor viszont mindig jön valahonnan, egy idegen embertől egy üzenet, például arról, hogy szeretné, ha a gyermeke felnőve olyan lenne, mint én. Ilyenkor elszégyellem magam, és tudom, hogy nem hagyhatom abba.

Egy vérből vagyunk alapítvány

Gui Angélához és társaihoz ön is csatlakozhat: futással, adományozással vagy véradással segíthet a hazai és a határon túli rászorulóknak. Az alapítvány céljairól, az adakozás mikéntjéről és az aktuális kampányokról az egyverbol.hu oldalon tájékozódhat.

Az aktuális, adventi kampányában ismét a nagydobronyi otthonnak gyűjt, hogy ajándékokat vehessen. Minek örülnének idén karácsonykor a lányok?

Amikor kértem, hogy mind a dobronyi, mind a ráti otthonban (Ráti Szent Mihály Gyermekotthon – a szerk.) kérdezzék meg a gyermekeket, mit kérnek karácsonyra, azt mondták, hogy semmit, csak menjek… Ez most nem valósulhat meg. Sokan bluetooth fülhallgatót vagy kis zenedobozt kértek. Két gyermeknek óriási plüsst küldök, mert arra vágynak. Van, aki horgolótűt, van, aki meleg zoknit kér. Vannak, akik pizsamát, gördeszkát, focilabdát, sportcipőt, meleg cipőt, ágyneműt, körmöcske kötőkészletet kérnek. Jó érzés, hogy mindenki meg fogja kapni, amire vágyik.

A koronavírus miatt rendkívül megterheltek az egészségügyi intézmények, úgy sejtjük, nem kivétel ez alól az ön munkahelye sem. Hogyan készül ön ebben az időszakban a karácsonyra?

Erősnek kell lenni. Nem szabad félni, mert a félelem megölheti bennünk az ünnep melegét. Tavaly december 24-én még bejöttem a munkahelyemre, egy kántálócsapattal végigjártuk a kórtermeket, együtt énekeltük a betegekkel a Mennyből az angyalt – idén ezt nem tudjuk megvalósítani. Negyvenhat éves vagyok, és mind a negyvenhat szentestét együtt tölthettük a szüleimmel. Ez a karácsony más, mint a többi, és tartani kell a lelket idős szüleinkben, családtagjainkban. Fontos, hogy az is főzze meg a karácsonyi vacsorát és öltözzön ünneplőbe, aki egyedül marad. Azt tervezem, hogy a világ minden részére szakadt családomat karácsonykor összehozom az online térben: szenteste így együtt fogunk ünnepelni az erdélyi, németországi, spanyolországi rokonokkal.

Mit tervez a következő esztendőre?

Olyasmit, amit még soha senki nem csinált: Budapestről Tusnádfürdőig szeretnénk futni, a magyarkürtösi református gyermekotthon javára gyűjtenénk. Csíksomlyón keresztül a Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktáborban érkeznénk célba. Ez kilencszáz kilométeres jótékonysági futás lesz legalább tízezer méteres szintemelkedéssel. Hosszú, magas és nagyon szép futás lesz.

Forrás: reformatus.hu