Megragadja a szerelmet

A Héja-nász az avaron című költemény a 21. századi biológus szemével. Ady Endre szerelemverse kapcsán kérdeztük a héjákról dr. Sike Tamás biológust, a Szatmár Megyei Múzeum szakemberét.

– Kérem, pár mondatban ismertesse a héjákat. Élnek még mifelénk? Ha igen, akkor hogyan alkalmazkodtak a 21. századhoz? Sokkal kevesebben vannak, mint Ady idejében?
– A héja (tudományos nevén: Accipiter gentilis) nagyobb termetű ragadozómadarunk. Jellegzetes a felnőtt madarak keresztsávos hasoldali mintázata. A tojók jelentősen nagyobbak a hímeknél. Rövid és széles, lekerekített végű szárnya, hosszú farktollai teszik lehetővé a dinamikus, a sűrű növényzetben is jól manőverező röptét. Áldozatait levegőben, fészekben, lombozatban vagy a földön kapja el. Elsősorban madarakat ejt el, de nagy mennyiségben fogyaszt rágcsálókat, a kifejlett nőstények akár réce vagy nyúl méretű zsákmányt is képesek elejteni. Áldozatukat hosszú és éles, apró tőrökhöz hasonló karmaikkal ölik meg. Igazi erdei ragadozó, gyors és éles fordulásaival változatos terepi adottságok mellett is sikeresen tud zsákmányolni.

A héja ma sem tartozik a ritka fajok közé, állománya stabil. Az öreg állományú erdők eltűnésével az alföld kisebb erdőfoltjaiban, fasoraiban, fiatalos akácosaiban, nyarasaiban is fészkel. Nem idegenkedik tehát a települések közelségétől sem. Mivel nem állnak rendelkezésre a maiakkal összehasonlítható adatok a faj korabeli elterjedéséről, nehéz pontosan megmondani, hogyan alakult a héja állománya a múlt századhoz képest. Mindenesetre elmondható, hogy a vers megírása óta eltelt több mint száz évben tovább zsugorodtak a természetes élőhelyek. A vidéki települések szerkezetének átalakulása pedig magával vonta olyan hagyományos menedékek megszűnését is, ahol Ady idejében még megfelelő költőhelyet találtak a héják. Véleményem szerint a társadalmi változások is hozzájárultak ahhoz, hogy ma ritkábban találkozik az ember és a héja: egyszerűen kevesebbet vagyunk a természetben, mint Ady korának embere.

– A héja mint jelkép jelenik meg Ady Endre költeményében. A vad, a betörhetetlen ember szimbóluma. A költő a madár útra kelését úgy írja le, hogy az „vijjogva, sírva, kergetőzve” történik, a „Két lankadt szárnyú héja-madár” pedig „fölborzolt tollal” áll meg… Milyen ehhez képest a valóság? Mi a jellemző viselkedése ennek a ragadozó madárnak?
– A ragadozómadarak mindig is kedvelt szimbólumok voltak. Persze általában harci jelképekként jelennek meg, Ady pedig talán egy szenvedélyes (és nem szokványos) szerelem féktelenségét kívánta hangsúlyozni vele. A héja kiváló vadász, gyors, ügyes, dinamikus röptű. A versben használt sok ige visszaadja azt a mozgalmasságot, ami a valóságban is jellemző egy zsákmányát üldöző héjára. És persze egy ragadozóról beszélünk: a természet – ha emberi szemszögből nézzük – néha igen kegyetlennek tűnik, mert közömbös a szenvedéssel szemben. Az evolúció úgy alakította ki ezeket a gyilkológépeket, hogy amit egyszer megfognak, az menthetetlenül a táplálékává válik. Felemészti, részévé teszi, ha úgy tetszik, hiszen anyagait lebontja, hogy energiát nyerjen vagy beépíti saját testébe. Hasonlót élhetünk át emberként egy szenvedélyes szerelemmel kapcsolatban. A régiek tudták, ha a héja megfogott valamit, azt hiába is szabadítod ki: a hosszú, éles karmok már átjárták a létfontosságú szerveket, nincs menekvés.
Egy madarat az ember önkéntelenül a szabadsággal asszociál, egy ragadozóban pedig ott a vadság, az uralkodás. Még akkor is, ha a legtöbb ragadozómadarat használják megszelídítve a solymászatban. A héja igen népszerű vadászmadár, mivel minden terepen alkalmazható, és minden vadászható apróvadra eredményesen röptethető. Könnyen és gyorsan idomítható, de a solymászok szerint meglehetősen labilis idegrendszerrel és hangulattal rendelkezik. Aki ezen túl tudja magát tenni, sok örömét leli a vele való vadászatban. Mivel kimondottan kötődik a személyhez, más gazdához kerülve új idomítást és szelídítést igényel.
A héja a Kárpát-medencében állandó madár, vagyis nem vonul és úgy gondolom, ezt Adynak is tudnia kellett. Csak a fiatalok kóborolnak el nagyobb távolságra születési helyüktől, az ivarérett párok a telet is a fészek közelében töltik. Ezért úgy vélem a versben megjelenő útra kelést inkább időben kell értelmeznünk, nem pedig térben. És hát azt is írja, hogy „Vijjogva, sírva, kergetőzve” (csupa szenvedély, kétség, ellentmondás lehet ez a szerelem, ha ilyen szavakkal jellemzi) „Megyünk az Őszbe”, ami egyfajta elmúlást sugall (talán a szerelemét?), ahol már lankadt a két héja-madár szárnya.

– Milyen a héjanász? „Egymás husába beletépünk” írja Ady, ez költői kép, avagy ténylegesen viharos ennek a madárnak a párzása?
– A héját a szakirodalom monogám fajnak tartja, csak az elhullott tojó helyett választ a hím új párt, és viszont. Természetesen ez az újabb adatok tükrében még változhat, mint ahogy nagyon sok fajról kiderült már, hogy a fenntartott monogám kapcsolat mellett igyekszik szaporodási sikerét minél több félrelépéssel növelni. A március végi tojásrakást a héják látványos nászrepülése előzi meg. A násztáncot a tojó kezdi, felszáll, majd siklórepüléssel leereszkedik a fák fölé. A hím követi párját, körberepülik territóriumukat, különböző akrobatikus mutatványokat mutatnak be. Közben a farok fedőtollait jellegzetesen felborzolva tartják („Fölborzolt tollal, szerelmesen”). Magasba emelkednek, majd vándorsólyom módjára zuhannak forgások közepette, lenyűgöző, rendkívüli látvány. Nem tépnek egymás húsába, ez a kép inkább Ady és Léda kapcsolatának természetéből fakadhat, a megannyi ellentmondás egyike, ami olyan erős szenvedélyt sugároz. Egyébként a héja saját fajtársaival szemben igen agresszív. Ezért a sólymoktól eltérően még a jól idomított héják sem röptethetők együtt vadászatokon.

– Hogyan jelenik meg a héja a magyar gondolatvilágban? Minek a madara? Egyéb irodalmi alkotásokban feltűnik, és ha igen, milyen szerepben, mely tulajdonságait emelik ki?
– Erre a kérdésre nem igazán tudok válaszolni, nem vagyok sem néprajzos, sem irodalmár. Nem hallottam kifejezetten a héjához köthető legendát vagy hiedelmet, népszokást és más irodalmi mű sem jut eszembe, amiben a héja szerepel (leszámítva mondjuk Fekete István Killi nevű héjáját). Lónévként gyakori, mint ahogy más ragadozómadarak nevei is (pl. a Ráró, ami kányát jelent). Hermann Ottó Arany, Tompa, Petőfi és a népköltés madárvilága című könyvében ez áll: „… a héjával a költők is úgy vannak, mint a nép: hol a tyúkászó, hol a verebésző alakra alkalmazzák; amaz nagyobb, emez kisebb (…), s a hím, kifejlődve hasa felől keresztbefutó sötét csíkokat mutat; A költők nem szólnak a nagyságról, de érintik a prédát, s ez megengedi a fajnak legalább megközelítő meghatározását. Arany széles szárnyú héjának mondja, melynek csirkét rabolni célja; azt is mondja: galambját űzi, mint az ölyv; a Tompa ölyve is galambot tép össze” vagyis nem mindig határozható meg, pontosan milyen fajról is van szó egy irodalmi műben.

– Ön szerint miért pont a héját emelte irodalmi rangra Ady? Miért pont ez a madárfaj szerepel az egyik legszebb magyar szerelmi vallomásban? Miért pont ez a madár a szerelmesek jelképe?
– Nehéz kérdés, mert nem tudom, hogyan gondolkodott Ady erről a madárról, mit is jelentett pontosan neki. Ma a héja védett faj, a múlt század elején kártevőként üldözték („űzve szállunk”), mert a háziszárnyasokat rendszeresen tizedelte. Ugyanakkor a solymászok megbecsült vadászmadara volt („a sólyom a solymász lelkét gyönyörködteti, a héja pedig a tarisznyáját tölti”), melyet nagy számban exportáltak is (pl. a Brit-szigetekre, ahol korábban kiirtották). Az akkori természettudományi ismeretek jelentősen felszínesebbek voltak a maiaknál, részben el is avultak, mert nem volt olyan szigorú követelmény a tárgyilagosság, az egzaktság. Sok korai mű, ami akkoriban fontos halmazát jelentette az ismereteknek, ma inkább tudománytörténeti jelentőségű és a mai kutató számára mókás irodalmi kalandnak tűnik beléjük olvasni. Elképzelhető, hogy beleképzelték a héják násztáncába egymás marcangolását is, ami beleillett abba, amit Ady megélt Lédával való viszonyában. Az elég nyilvánvaló, hogy Léda és Ady szerelme nem egy galambturbékolós, Barbie-rózsaszín kapcsolat volt, az adott körülmények közt nem is lehetett az. De tele volt szenvedéllyel, szerelemmel, fölemelő pillanatokkal és szenvedéssel is, olyan pillanatokkal, amikor talán „káromkodásból állítottak katedrálist” (Nagy Lászlót parafrazálva). Ezt a kettősséget, diszharmóniát nagyon jól visszaadja Ady választása, hiszen egy ragadozómadarat nem a szerelemhez szoktunk kötni.

Kérdezett: Megyeri Tamás Róbert