“A Kölcsey-szobor nem mások ellen, vagy mások meggyőződéséért, hanem nemzeti fennmaradásunkért, az ittlétünknek a megerősítéséért lett létrehozva. (…) Ne hagyjuk, hogy beteg lelkületű, különböző frusztrációktól szenvedő, zavart emberek éket verjenek közösségünk tagjai közé.”
A nagykárolyi közösség egészének ünnepén voltak hivatottak részt venni mindazok, akik kilátogattak április 12-én a városközpontba kihelyezett, Kölcsey Ferencet mintázó szobor leleplezésének ceremóniájára.
Mint az közismert, az ünnepi rendezvényen részt vett Magyarország köztársasági elnöke, Novák Katalin és Románia miniszterelnök-helyettese, Kelemen Hunor is, több más, egyházi és világi meghívott mellett.
Népes számban — több ezren — jelen voltak a nagykárolyi és környékbeli községek lakói is, akik szerettek volna részesei lenni annak a történelmi eseménynek, amikor ismét kikerül Nagykároly közterére a város egykori jegyzőjének, a Himnusz költőjének ülőszobra.
Ezt az ünnepet zavarták meg, mocskolták be azok az importált nacionalista hőbörgők, akik hangos bekiabálásokkal, kolompokkal felszerelve, nyomdafestéket nem tűrő kifejezéseket használva ordítottak folyamatosan, amikor a felszólalók mikrofon elé kerültek.
Az ünnepség óta eltelt egy hétben számtalan megközelítést kapott mindaz, ami április 12-én Nagykárolyban történt. A román sajtó nacionalista vonala — élén az egyik helyi román nyelvű internetes oldal működtetőivel — folyamatosan arra próbálja kihegyezni a városban lezajlottakat, mintha azok nem a provokátorok előre kitervelt kezdeményezésére, hanem a magyar elnök gesztusai miatt robbantak volna ki.
Novák Katalin ugyanis, a hivatalos programot követően, szelfizett a jelenlévőkkel, majd nem kis meglepetésre, odalépett a magukból kikelt őrjöngőkhöz, s kezet nyújtva, kellemes ünnepet kívánt nekik a közelgő húsvét okán. A gesztus először meglepetést és elhalkulást váltott ki a hétpróbás provokátorokból, de sajnos a pillanat gyorsan elillant, s folytatódott az üvöltözés. Ekkor történt az az ominózus, a csapatnak büszkeségre okot cseppet sem adó jelenet, amikor az egyik „vendég” mindent elkövetett, hogy leköpje Novák Katalint. (Hogy az önmagáért beszélő, az importált csapatot minősítő gesztustól, s úgy önmagából az egész közjátéktól egy hét alatt a román média hogyan jutott odáig, hogy a történtekért az elnökasszonyt terheli felelősség, az már egy másik történet…)
Az eseményen részt vevő helybelieket valósággal sokkolta, hogy a korábban csak a tévéképernyők előtt, vagy az internetes híradásokban látott nacionalista csőcselék immár szeretett városukba is betolakodott, nem titkoltan azzal a céllal, hogy az itt élőknek képletesen az arcába köpve megmutassák: ez itt Románia.
Tették mindezt úgy, hogy senki nem állította ennek az ellenkezőjét, mindössze a nagykárolyiak eddig abban a nyugalomban éltek, hogy egy-két szélsőséges helybeli uszítót kivéve, ez a város a békés együttélés színtere.
Nos, ennek az illúzióját akarta ízekre szedni a Nagykárolyba szállított, az ország több pontjáról összegyűjtögetett provokátorok csoportja, akik hatalmas transzparensekkel, zászlókkal, határjelző festett bójákkal, őrjöngéssel, „Ki a magyarokkal az országból!” felkiáltásokkal igyekeztek konfrontációt kirobbantani.
Sikertelenül.
Kevés volt ehhez az idebuszoztatott mintegy negyven ember. Kevés volt a importált szabotőrök hőbörgése és a kolompolás. A nagykárolyiak a primitívség, az emberi ostobaság és az iskolázatlanság ezen szintjének megnyilvánulása okán megdöbbenten ugyan, de méltóságteljesen álltak és vártak a szobor leleplezésére. Miközben vártak, többször is énekelték a „Tavaszi szél vizet áraszt” már óvodából ismert sorait, mit sem törődve azokkal, akik tönkre akarták tenni az ünnepüket.
Igen éles kontraszt rajzolódott ki a hatalmas tömeget nézve: kétoldalt az ünneplő, fegyelmezett helybeliek, középen az eltorzult arcú, magukból kikelt provokátorok. A látvány önmagáért beszélt, mint ahogy az is, hogy a nagyfokú honféltésbe beleizzadt nacionalisták jelentős része — vélhetően szövegismereti hiányosságok miatt — nem énekelte a román himnuszt, amely az esemény kezdetén éppúgy felhangzott, mint a magyarok nemzeti imája.
S ha már a kontrasztoknál tartunk: nincs nagykárolyi vonatkozása ugyan, de érdemes felemlegetni egy 2023. január 16-i eseményt, amikor is a magyarországi Gyula városában, Mihai Eminescu tiszteletére emléktáblát állított az ott élő román közösség. Érdekesség: nem volt sem hőzöngés, sem köpködés és senki sem akart elzavarni senkit. Kultúrált rendezvény volt.
Az eseményről a magyarországi beol.hu nevű oldalon megjelent tudósításban eképpen számoltak be:
„‘A költő (Mihai Eminescu) 173 éve, 1850 január 15-én született’ — mondta Kozma György, a Magyarországi Románok Országos Önkormányzatának elnöke. Kiemelte, Gyulán lépten-nyomon szembejön az emberekkel a történelem és a kultúra, hiszen sok köz- és magánépület falán láthatóak emléktáblák, amelyek történelmi eseményekre, neves szerzőkre, művészekre, a valaha volt idők jeles személyiségeire emlékeztetnek.
‘Hétfőn, Mihai Eminescu, a legnagyobb román költő emléktábláját avattuk fel az országos román önkormányzat székházának falán, az Eminescu utcában’ – fogalmazott. Az utca a történelmi Románváros elején található, és így helyileg is a románok lakta városrészen helyezkedik el. Mindez kifejezi, hogy az önkormányzat része a közösségnek, értük és velük dolgozik.
Beszédében a felszólaló kifejtette, ha a román vers szóba kerül, nincs ember, akinek rögtön ne Mihai Eminescu jutna az eszébe. (…)
‘Emlékezzünk a magányos költőre, és alkalmanként vegyük elő egy-egy versét. Képezzen az emléktábla hidat régmúlt és jelen, román és magyar között’ – hangsúlyozta Kozma György. Mondandóját követően Czeglédiné dr. Gurzó Mária, a gyulai Nicolae Bălcescu Román iskola igazgatója a költő életét és munkásságát mutatta be, majd leleplezték az emléktáblát, amit Siluan püspök atya szentelt meg. Ezután irodalmi műsor következett” — olvasható az eseményről írt beszámolóban.
Lehetne ezzel a mentalitással élni Nagykárolyban is. Hiszen a Kölcsey-szobor nem mások ellen, vagy mások meggyőződéséért, hanem nemzeti fennmaradásunkért, az ittlétünknek a megerősítéséért lett létrehozva. Ez is erősíti a magyar nemzeten belüli kapcsolatunkat, ugyanúgy mint a Nagykárolyban együtt élő, de különböző nemzetiségek közötti kapcsolatokat is. Ne hagyjuk, hogy beteg lelkületű, különböző frusztrációktól szenvedő, zavart emberek éket verjenek a közösség tagjai közé. Hiszen mint ahogy az idézett cikkből is kitűnik: minden csak rajtunk múlik. Mutassunk példát a mindennapokban éppúgy, ahogy a szoboravatáson tettük! Ne hagyjuk, hogy a nacionalizmus mocska bepiszkítsa a mindennapjainkat! S azt se hagyjuk, hogy az önös érdektől vezetett, előre eltervezett, hergelésre épített politikai tőkekovácsolás egymásnak uszítson bennünket!
Azoknak pedig, akik meghívásra érkezve azt követelték tőlünk, hogy hagyjuk el szülőföldünket, csak ennyit üzenünk: Maradunk.
Tőtős Tímea
You must be logged in to post a comment.