Diósi Árpáddal, a vajdasági Magyar Szó napilap szerkesztőjével beszélgettünk. Értelemszerűen arról faggattuk a fiatalembert, hogy milyen az élet a Vajdaságban, hogy vannak ők, az ottani magyarok.
– Hogy vagytok vajdasági magyarok?
– Köszönjük, jól. Éldegélünk, kapaszkodunk, próbálunk előre jutni, ugyebár politikailag, ha úgy nézzük, elég sok mindent elértünk, szokták is mondani, hogy a vajdasági magyarság az egyetlen, amelyik elérte ezt a kulturális autonómiát. Próbáljuk megtartani, szerveződni, bár a közösségben folyamatosan vannak szakadások, tehát a legerősebb párt ellen, ami jelenleg benne van a szerb kormányban is, államtitkárokat ad. Próbálják úgy alakítgatni a törvényeket, hogy a vajdaságnak jó legyen, mert ha a vajdaságnak jó, akkor az a vajdasági magyarságnak is jó. Na most itt is vannak szakadások, törések. Etnikailag ugyebár annyira nem feszült a helyzet, bár a szerbek igen is nacionalisták, de hogyha feszültségekről beszélünk, akkor általában a fiatalok keresik a nézeteltéréseket. Olyan nincs, hogy magyarverés vagy hasonló.
– Olykor pedig hallani ilyesmit…
– Néha előfordul, igen. De ezek a történések nagyon sokszor túl vannak fújva, és mostanában nem jellemzők. A ’90-es években igenis azok voltak, én is kaptam, méghozzá velem egykorúaktól. Ők szerbek voltak, az A osztályba jártak, mi magyarok a B osztályba. De az az eset tulajdonképpen virtusoskodás volt, régen a szomszéd falubeliekkel verekedtek a legények, akkor pedig egymást gyepáltuk. Most is létezik egyfajta feszültség. Rendszerint azok a szerbek a legkevésbé béketűrők, akik Horvátországból, Boszniából, Koszovóból telepedtek le mifelénk. Őket egyébként a szerb kormány szándékosan telepíttette le Vajdaságba. Közöttük vannak szélsőségesen nacionalisták. Összességében azonban mindez nem jellemző Szabadkára, most már nem, tehát az őslakosság a régi szerbekkel jóban él, mindig együtt főztük a pálinkát, még a 90-es években sem fordultak egymással szembe a szomszédok. Tehát gazdaságilag csak ott vagyunk, az uniós csatlakozás kezdetén, az előszobájában.
– Lesz addig EU, míg ti csatlakoztok?
– Ez egy jó kérdés! Mi mindig azzal viccelődünk, hogy mire belépünk az Európai Unióba, széthullik, és most a migráns válságot nézve, nagyon is úgy néz ki.
– Milyen az, ha körülbelül 10 ezer ember megy át a falvaitokon, városaitokon?
– Nem kellemes! Nagyon érdekes dolog. Mondtam is az imént, nagyon furcsa kimozdulni Szabadkáról, úgy hogy más városokban nem látok migránst. Voltam Verbászon, az ugye a Vajdaság legdélibb része, ott a román határnál, nem láttam migránsokat, és csodálkoztam, hogy ilyen van. Ugyebár nem mindenki érintett ebben, nem mindenki látja, hogy mi történik mifelénk. Szabadka egyébként már 4 éve érintett a problémában. Több mint 4 éve jelentek meg először a migránsok. Eleinte alig lehetett észrevenni őket, csak hallomásból jutott el a fülünkbe, hogy egyáltalán vannak. Szabadka szeméttelepénél gyülekeztek, és a szemétből, fóliából építettek maguknak sátortábort, ott gyülekeztek, és oda jöttek az embercsempészek is. Olykor mi is kilátogattunk, riportot készíteni. Beszéltünk velük, már akkor voltak szírek és afgánok. Akkoriban még nem voltak sokan, legtöbb 300-an. A szerb rendőrök néha megjelentek, gúzsba kötötték őket, elvitték a börtönbe, majd szabadon engedték, az is előfordult, hogy elvitték őket a menekülttáborokba, de onnan is visszajöttek. A városban igazából nem szembesültünk velük, nem láttuk őket, a polgárság is úgy volt velük, hogy nem is léteznek. A külvárosban élők kerültek velük kapcsolatba, és kezdtek el félni tőlük. Ugyanis elkezdtek követelőzni, hogy segítsenek nekik, előfordult, hogy lelopták a gyümölcsöt a fákról, hiszen éhesek voltak. Nagyon rossz körülmények között életek, mocsaras vizekben fürödtek. Pár évig így ment ez. A börtön a központban van Szabadkán. Egy idő után, úgy két és fél évvel ezelőtt kezdtünk felfigyelni a börtön előtti hamburgeresnél rájuk. Hétfőnként, keddenként 10-20 fős csoportokba verődve étkeztek a gyorskajáldába. Valószínűleg azok az emberek voltak, akiket begyűjtöttek a rendőrök, majd 24 vagy 48 óra után szabadon engedték. Sokat nevettünk azon, hogy bármit megettek, sertéshúst is. Gondolom, az eladók nem szóltak nekik… Az is előfordult, hogy amolyan előőrsként páran albérletekre tettek szert. Egyszer az egyik riportalany azt mondta, hogy igenis ott szeretne maradni Szerbiában, hogy segítsen azokon, akik majd utána jönnek. De olyan hihetetlennek tűnt ez még akkoriban. Múlt év decemberében a koszovói albánok is megindultak új hazát keresni, holott egész jól élnek ott lent… A fene sem tudja, hogy miért, ezt is ugye politikai okokkal lehetne magyarázni. A lényeg, hogy akkor nagyon sokan próbáltak átszökni, és jó üzlet lett az embercsempészet. Volt olyan taxis, aki panaszkodott, hogy odajött egy fekete autó, kiszállt belőle egy kétszer kétméteres kopasz, aranynyakláncos úr, és azt mondta: na most viszed a migránsokat, de nekünk ennyit meg ennyit fizetsz, másképp bajod lesz. Ekkor kezdődött a szerb kormány azon magatartása, hogy nagyon szívesen kölcsönzött buszokat a migránsok szállítására. S ekkor ezzel a koszovói-albán menekültáradattal jöttek még erőteljesebben a szírek. Néhány hónappal ezelőtt, tavasszal már nagyon megindultak. Napról napra azt láttuk, hogy egyre többen vannak. Már jelen voltak a belvárosban is. Nyáron odáig jutottunk, hogy a vasútállomás kertjében sátoroztak. Megjött a belgrádi járat, leszálltak, sátort bontottak és ott pihentek, a gyerekek is ott játszottak. Az elején a külvárosban loptak ugyan, letarolták a kukoricát, de lényegében nagyobb atrocitás nem alakult ki. Szabadkán van muzulmán hitközség, van dzsámi is, és beszélgettem is a hitközség elnökével, és ő mondta is, hogy némelyiktől valósággal fél.
Fél, hogy itt fognak maradni.
Mint magyarázta, ugyan vannak közöttük értelmiségiek, de nagyon sokan még dzsámit sem láttak korábban. Azok fogják az ő kis törülközőiket, imaszőnyegüket és kelet fele hajlonganak, de az életben nem léptek még be egy dzsámiba. Ő félt tőlük, hiszen az emberben felsejlik az is, hogy egy ilyen menekültáradattal akár terroristák is beléphetnek a mindennapjainkba. A nyáron olyan erős lett az áradat, hogy már egyáltalán nem igyekeztek megbújni, már nem érdekelte őket semmi… A szerb kormány odáig jutott, hogy fogta magát, és különjáratokat indított vasúton is, Presevóból Szabadkára rendes áron lehetett eljutni a migránsoknak, cirka 3000 dinárba, azaz 25 euróba került a jegy. Bejártak a boltokba, volt, hogy loptak is, a szállodák nem nagyon szerették őket, nem akarták befogadni, a tehetősebbek persze oda is bejutottak, és látszott, hogy mindez szervezetten zajlik. Minden kisebb közösségnek megvolt a főnöke. Az egyik boltban egy 18-20 éves fiú – egyébként nagyjából ez a korosztály, a 18 és 30 év közöttiek jönnek – nem tudott fizetni. Kis idő múlva jött egy nagydarab, jól öltözött férfi, érződött, hogy be van parfümözve, nem pacsulival, hanem drága illatokkal. Nos, a nagydarab aranynyakláncos tört szerbséggel beszélt, és kifizette a fiatal fiú számláját… A lopásokon túl a kulturális különbségek is mind zavaróbbakká váltak. Például kosarat sem használtak, csak kézben hordták az árut. Az is előfordult, hogy a négysávos úton, a kereszteződésben csak egyszerűen átmentek, és a beforduló busz majdnem elütötte őket. Nem ismerik a gyalogosátkelőket… Tehát van közöttük tehetős és van nagyon szegény, a társadalom minden része jelen van közöttük.
– A határzárról mi a véleményetek?
– Megoszlik, kinek ez, kinek az. Ahogy a migráns téma, ugyanúgy a határzár is megosztja az embereket. Van, aki helyesli, azt mondja, hogy jól teszi Magyarország, mert így megvédi a határait, mások meg megint sérelmezik, hogy megint elzárnak bennünket. Ugye a kisebbségi lét sajátossága az, hogy félünk az elzártságtól, attól, hogy magunkra hagynak bennünket. Nagyon sokan ingáznak például Szegedre, ők napokig nem tudtak hazajutni. Így a szülők az élelmet a határzáron átdobálták, hogy a hétvégén legyen mit enniük a gyerekeknek. Ezt a magyar határőrök szépen elfogadták, nem volt ellenükre. Viszont a most szerdai történés más… Már hétfőtől érezhető volt Horgoson, ahogy megépítették a határzárt, érezhető volt a feszültség, volt ott 1-2 főszónok a migránsok között, és szerdán eléggé nagy balhé kerekedett egy tévinformációból. Úgy tudták, hogy megnyitotta Magyarország a határt, és át lehet menni, holott erről szó sem volt. Ők megindultak, és át is törték a kerítést. Könnygázt meg vízágyút vetettek be a határőrök. Meg elég szépen elverték, velünk, újságírókkal együtt az első sort. Például egy szerb stábot jól megvertek, széttörték a kamerát a rendőrök, de kapott ott lengyel is, osztrák is, és börtönbe is jutottak pár napra. Tehát eléggé feszült volt a helyzet. Este én is kint voltam, ott a rendőrség meg is mutatta néha, hogy mennyire erős, ki is szorított minket a magyar térfélről, azonban elrontották a lépést, és jó másfél méterre bejöttek a szerb területre, és ott álltak sorfalat. Persze mi röhögtünk, észrevették, akkor csak úgy tapogtak már vissza. A migránsok közül többen fel akarták gyújtani magukat. Az egyikük azt üvöltötte, hogy a gyereke már a magyar oldalon van. Volt egy gyerek, aki azt állította, hogy a családja Magyarországon rekedt, mert néhány család a nagy összecsapásba mégis átjutott. És miközben építették az újabb határzárkapút, akkor végül is ott maradt, de nem találta a magyar hatóság a szüleit, ezután jelentkezett ez a férfi, aki fel akarta gyújtani magát, mert eltűnt a fia. Tehát ravaszak is, ha úgy van, ha átjutásról van szó. Saját embereikre hallgatnak, és azok néha tévinformációkat mondanak nekik. És inkább nekik hisznek, nem nekünk.
Azóta már „felszabadult” Szabadka, hiszen a migránsok Horvátország felé mennek. Nagy-nagy szemetet hagytak maguk után. Csak ne jöjjenek ismét!
Kérdezett: Megyeri Tamás Róbert
Diósi Árpád felvételei:
You must be logged in to post a comment.