Minden- és ünnepnapok Mindszenten

Egyaránt kicsengetnek lassacskán a határ innenső és túlsó oldalán, ez pedig a látogatói szezon lezárását jelenti az érmindszenti Ady Endre-emlékház számára. Mint Szilágyi Enikő gondnoktól megtudtuk, ezen a héten még két autóbusznyi diák kereste fel a költő szülőházának helyén kialakított, és határon átívelő pályázat révén két esztendeje felújított, illetőleg átalakított emlékmúzeumot.

Szatmár csak egy fotó

Viszont az a baj ezekkel a látogatásokkal – magyarázta érdeklődésünkre Enikő asszony –, hogy szimbolikusak. Jönnek, fotózkodnak egyet a fiatalok, és elmennek. Egyszerűen nincs idejük némileg megismerkedni Adyval, a művészetével, az életével, netán azzal, hogy miért írta azt, amit, miért látta meg a századfordulós monarchiában a pusztulásra ítéltetett magyar ugart…

– A magyarországi tanulók számára kiírt, Határtalan elnevezésű program már április elején elkezdődött, és a tanév évégig tart. A héten tehát két csoport volt, a magyarországiak éppencsak kiszálltak, körülnéztek, és siettek tovább, estére, ha jól emlékszem, Kolozsváron kellett lenniük. Szilágyságiak voltak tegnapelőtt, ők kisebbek, 1-4. osztályosok voltak, ők már némileg több időt töltöttek el itt, nálunk. Amúgy – tudja meg – a kicsik jobban odafigyelnek arra, amit mondunk és mutatunk nekik, a nagyobbakat nem nagyon érdekli. Hetedik osztályosoknak szól ez a magyarországi program, ők ellenben még nem tanulnak Adyról, és hát keveset tudnak róla. Megaztán nagyon zsúfolt a programjuk, mint az idegenvezetőikkel való beszélgetésekből kiderült, számos helyre el kell menniük. Például elindulnak Budapestről, akkor már Nyírbátorban három helyre el kell látogatni, majd jön Nagyvárad, Nagykároly, Kaplony, Érmindszent stb. Gyakorlatilag nincs idejük arra, hogy körülnézzenek, megpihenjenek. Még aznap el kell jutniuk vagy Máramarosba, vagy Kolozsvárra. Ez egy pályázat számukra. Amire kaptak támogatást, azt dokumentálniuk kell, hogy jártak ott. Ennek eredményeként Szatmárnémeti mindössze annyira maradhat meg a gyerekek emlékeiben, hogy az a hely, ahol megálltak a busszal pár percre a nagy körforgalomban, és készítettek egy fotót a székesegyház, vagy a püspöki palota, a Láncos templom előtt – szemléltette az elkeserítő valóságot. Mint hozzátette, voltak olyanok is, akik csak este hétre értek oda, már nem is mentek be az emlékházba, csak kívülről fotózták le…

Többet maradjanak

– Szerintem a szülőket is bele kellene vonni ebbe a programba, abba, hogy eljönnek Érmindszentre. Azt tapasztalom, hogy annyira liberalizálták az oktatást, hogy a tanár a diákokra se mer szólni. Viszont amikor a szüleik társaságában jönnek, másként viselkednek. Pénteken nyíregyháziak voltak itt. Eleinte nem is értettem, hogy miért viselkednek jól. Utána vettem észre, hogy több anyuka, apuka is velük jött. Ha csak ők vannak magukban, ha két-három osztályt összevonnak, akkor mindig a rosszak lesznek a hangadók. Gyakran előfordul az is, hogy az osztályfőnök kíséretében jönnek, aki ugye sok esetben nem irodalom szakos.

– Erre jobban oda kellene figyelni. Ők nem csak azért utaznak ide, hogy bejárják a Partiumot, Erdélyt. Hanem, hogy felfogják, megérezzék, hogy Magyarországon kívül is élnek magyarok. Ráadásul sokuk gyökerei erre nyúlnak vissza. Meg kell velük éreztetni azt, hogy milyen jó dolguk van, hogy nekik sohasem kellett azzal megküzdeniük, hogy magyarok, az nem jelentett nekik adott esetben hátrányt. Ezt pedig öt perc, vagy egy fél óra alatt nem lehet megérezni.

Annak idején nem szerette Ady verseit

– Nem is tudom megmondani, hogy mióta dolgozom itt. 2002 vagy 2004? Ott körül. A kisfiú már iskolás volt… Nem is tudom, na! A Szatmár Megyei Múzeum alkalmazottja vagyok. Hát beleszülettem ebbe. A nagymamám volt Katica néni, aki Ady Endre édesanyjának volt a szolgálója. 1917-ben került az Ady család szolgálatába. ’37-ig cselédje maradt Adynénak. Mindenes volt a háznál. ’57-ben nyitották meg a múzeumot, ő lett a gondnok, utána az édesanyám, aztán az édesapám, és végül én.

– Hogy az én gyerekeim? Mikor kicsik voltak, akkor nagyon ígérték, de most mással vannak elfoglalva. Egyébként nem, nem tudják kívülről az Ady-életművet. Én sem tudtam annak idején, sőt, igazából nem is szerettem. Mi itt nőttünk fel, mamának ez olyan volt, mint a szülői ház. Nagyon szeretett itt lenni. Úgy szerette Ady Lőrincnét, mint a saját édesanyját. A saját anyukája nagyon korán meghalt, szinte nem is ismerte, érthető tehát a nagy kötődés. Nagyon rosszul esett neki, ha rosszat mondtak Ady Endréről, vagy az Ady családról. Tehát itt nevelkedtünk, és hát tulajdonképpen kötelező volt Ady-verseket tudni. Én voltam a nagyobb, az öcsémnek kevésbé. Persze, hogy nem szerettem! Amikor valaki jött, akkor nekem, Enikőnek fel kellett állnom a kisszékre, és szavalnom. Mamának valósággal ez volt a hobbija.

– Talán négy-öt évvel ezelőtt döbbentem rá, hogy bizony volt annak értelme, haszna. Egy konferencia zajlott, ha jól emlékszem, Kolozsváron. A résztvevők eljöttek hozzánk is. A professzorok között egy finn Ady-kutató is volt. Az az úr magyarázta, hogy már korábban járt itt, és életre szóló hatással volt rá egy copfos kislány, aki Adyt szavalt. Nos, az a kislány én lehettem, én szavaltam, hogy a hepehupás vén Szilágyban…

Ritkán büszkék Adyra

– A nagykárolyi Németi János dr., tudományos kutató, aki irányította a ’70-es évek végén az emlékmúzeum kialakítását írta az egyik tanulmányában, hogy a mindszenti emberek fel-felsóhajtottak néha, miszerint valamit csak tett a szülőfalujáért Ady Endre, ha már a születésének 100. évfordulója alkalmából eljuttatja az aszfaltutat hozzájuk. A mai mindszentiek miként viszonyulnak a nagy elődhöz?

– Talán úgy, mint annak idején. A mindennapokban nincs jelen. Nem különösebben foglalkoznak vele. A megemlékező ünnepségekre már nem nagyon jönnek el. Nem igazán törődnek vele. Eleinte még csak-csak kinéztek, de mostanában szinte egyáltalán nem. Talán a református egyházközségben szerepet vállalók a kivételek, ott ugye évente van megemlékező istentisztelet, majd vendégfogadás. A ’90-es évek elején még volt vonzereje, valósággal várták az emberek az ünnepségeket, de mára ez elmúlt. Például mióta megújult az emlékház senki sem jött el megnézni a helyiek közül. Esetleg akkor néznek be, ha vendégük érkezik, akkor elhozzák, megmutatják, dicsekednek vele. Azért mégiscsak a mi büszkeségünk Ady Endre.

„Vegyenek egy házat!”

– Óvoda talán volt egy-két évig, 2000 óta viszont iskola sincs Mindszenten. A román gyerekek Kávásra járnak, a magyarok pedig Gencsre. Utána pedig Nagykárolyba. Összevissza 12 gyerekről van szó. Közülük ketten Gencsen tanulnak, ketten Káváson, a kisbusz jön minden nap értük. A többiek pedig Károlyba járnak, az elméletibe vagy a Kalazanciba. Ketten most érettségiznek.

– Költő a mindszentiek közül nem nagyon lett. Művészettel is talán „csak” a félig itteni származású tasnádi Vass Csaba foglalkozik.

– Nem is tudom megmondani, hogy mire lenne szükség itt. Idősek az emberek itt, ezért vélhetően leginkább arra, hogy kijárjon az orvos. Én mondtam már a politikus uraknak és irodalmároknak is: az a megoldás, hogy vegyenek itt egy házat. Azt rendbe kellene tenni, és fogadni a vendégeket. Idővel el lehetne indítani egy úgynevezett kulcsos ház-programot. A katolikus parókia például egy hatalmas épület, talán azt lenne érdemes rendbe tenni, ebédlőt, konyhát lehetne ott kialakítani. Igen, olcsók itt a házak. Talán két éve adtak el egy új építésűt, ha jól emlékszem, egy hektár telekkel 13 ezer lejért. Innen a harmadik házat most teszik rendbe, állítólag azt 5 ezer euróért adnák el.

Megyeri Tamás Róbert