Az utóbbi hetekben olyan interjúk sokasága jelent meg az Anzikszon, amelyeket az Elméleti Líceum tizenegyedikes diákjai készítettek – erről, valamint az online képeslap jelenségéről beszélgettünk az ötlet megalkotójával, Megyeri Tamás Róberttel.
– Az Anziksz talán az eddigi legaktívabb időszakát éli. Hogyan, mi alapján kerül közzétételre egy adott bejegyzés?
– Teljesen szubjektív módon. A szerkesztő, jelen esetben én igyekszem eldönteni, hogy az adott írás számot tart-e a közérdeklődésre, vagy sem. De persze ezen belül is vannak szempontok. Félig-meddig tudatosan törekszem például arra, hogy zömében ne negatív jellegű cikkek jelenjenek meg. Egyszerűen azért, mert bár csúf és gonosz a nagyvilág, így Nagykároly és vidéke is, ám azért (egyelőre) túl lehet élni. Immár elmondhatom, hogy benne vagyok a korban. Azt tapasztaltam meg eddig, hogy tudatosan kell élni. Törekedni kell bizonyos dolgokra, és azokat vagy eléred, vagy nem, de már önmagában az is siker, hogy hozzákezdtél a megvalósításhoz. Nos, ennek a jegyében igyekszem az élet szebb részéről szóló képeslapokat megjeleníteni. Eleve: ki látott már csak csúnya, csak rendőrségi közleményekkel operáló anzikszot?
A másik. Nem szeretnélek benneteket lelombozni, de szerencsére korántsem éri „eddigi legaktívabb időszakát” az Anziksz. Például novemberben több olvasója volt, mint most, februárban. De ez, az olvasottság, az aktivitás sokrétű dolog, és abban is szerencsés vagyok, hogy egyelőre nem az a legfontosabb szempont. Igen, vannak olyan napok, amikor esetleg nem az Anziksz a leginkább látogatott nagykárolyi honlap, de remélem, hogy akkor is a leginkább olvasóbarát. Az külön öröm, hogy rendszerint mindkét elvárásnak valamilyen szinten megfelel.
Noha az Anziksz egy blog – bizonyos értelemben –, ám törekszik arra, hogy ne csak egy személy, azaz az én szemléletemet tükrözze. Nos, ennek „köszönhetően” kerültök ti a képbe. A kezdetektől – azért szerintem is fura ilyet írni egy két éve megjelenő valamiről – mások is besegítettek. A teljesség igénye nélkül: Fülöp Csaba, Kovács Péter Zoltán, Berei Csenge Bernadett, Bikfalvi Zsolt stb.
– A látogatottsággal elégedettek lehetünk. Ezen kívül milyen visszajelzések érkeznek még?
– Igen, a Buletin de Carei nevű internetes förmedvényen rendszeresen kritizálnak. Sajtóper is zajlott közöttünk. Amit szerencsére megnyertem. Jelenleg éppen végrehajtás zajlik a megjelentető kft. ellen. Nos, ami a kritikát érinti, ha jót írnának rólam, kétségbe esnék. Ha szidnak, ha hozzák a formájukat, az azt jelenti, hogy valamit jól, vagy legalábbis tűrhetően csinálok.
– Elsősorban kik segítenek munkádban, milyen a hangulat a szerkesztők között?
– A felsoroltakon kívül sokan segítenek. Elmondhatatlanul jó érzés az, ha egy-egy rendezvényre meghívnak, ha a riportert emberszámba veszik. Főleg a kistelepüléseken fordul az elő, hogy valamely kisfőnök az újságíróval szemben igyekszik érzékeltetni azt, hogy immár az urak között tudja magát. Például előfordult, hogy az egyik településünk polgármestere veréssel fenyegetett meg. Illetve egész pontosan azzal, hogy megveret. Mi tagadás, nem örültem neki. De szerencsémre eddig nem váltotta be az ígéretét. Mindenesetre, amikor ilyen történik, akkor rossz a hangulat. Máskor meg jó. Például az este, amikor hazafele tartottam a sportgáláról. Jó érzés az, ha az emberek java részét ismerem, ha írtam is már róluk, ha látszik rajtuk, hogy ismernek, és talán becsülnek is – valamilyen szinten.
– Az utóbbi hetekre jellemzőek voltak az elméletis diákok által készített interjúk. Hogyan indult ez a kapcsolat az iskolával?
– Mint már említettem szeretném, ha az Anziksz nem csak rólam szólna. Ennek jegyében törekszem arra, hogy másoknak is lehetőséget adjak. Mint ahogy téged is felkerestelek azzal az ötlettel, hogy írj sportos cikkeket. Hogy most úgy adódott, hogy többen írtok, az bizonyos szempontból jó. Több ember, még érdekesebb, még változatosabb képeslapokat eredményez(het).
– Mi a véleményed a felkért diákokról? Jó érzés látni, hogy vannak elszánt fiatalok a szakmában?
– Ezzel, hogy most többen vagytok, és nem egyedül, mint annak idején Kovács Peti vagy Berei Csenge, az a baj, hogy kevéssé ismerhetlek ki benneteket. És ha én sem, akkor talán az Olvasók sem. Hogy mégis válaszoljak: idegesít, hogy pont te faggatsz engem. Jobban szeretem a lányokat, azok kedvesek. 🙂 Amúgy az első „éles helyzetem” alkalmával egy sport témájú cikket kellett megírnom. Még az előző évezredben, amikor is Dávid Kornél a Chicago Bullshoz igazolták. Legalább egy fél napot „szerkesztettem” azt a pár soros MTI-hírt. A szokásos hibákat követtem el: mindent bele akartam írni egy hírbe, jelezni akartam a kosaras cikkben, hogy én korábban olvastam még a Volga-menti bogarakról is. Nos, végül a „munkámat” megköszönték a szerkesztők, és természetesen lehozták az eredeti rövidhírt. Szóval időbe tellett, amíg rájöttem, hogy felesleges a mellébeszélés, azt kell kínálni az Olvasónak, amit elvár. Az Anziksztól képeslapokat várnak, hát azt kapják.
– Kaptak-e valamilyen jellegű jutalmat munkájukért?
– Igen, kaptok. 🙂 Összesen 400 lejt tudtam erre a célra felajánlani. Mármint nem én, hanem megkerestem egy személyt, aki elkötelezett Nagykároly irányába. Ő ajánlotta fel a pénzt. Én meg odaadom nektek. De a többi esetben is így történt, vagy hasonlóan. Ez a mostani személy nem kívánja megnevezni magát, de a köszönetet megérdemli. Homályosan még emlékszem arra, hogy jól esik, ha némi pénzt, ha némi elismerést is kap az ember a munkájáért.
– Ha sok az interjú, akkor sok az interjúalany is, akikre a nagykárolyiak büszkék lehetnek. Továbbra is várhatóak hasonló jellegű írások?
– Igen. Rajtatok áll. Én a továbbiakban is szívesen veszek bármilyen írást. És még az is lehet, hogy publikálom 🙂 Ha rendszeres, akkor még némi – jelképes – bérezésről is egyeztethetünk. A többi között azért is éri ez meg nekem, mert vélhetően a te írásaidat mások is elolvassák, ha másért nem, hát azért mert téged vagy imádnak, vagy utálnak.
– Másfél évvel ezelőtt úgy fogalmaztál, hogy a Nagykárolyi Anziksz egy hetilap a napilapok között. Mostanság viszont nagyon felkészült és naprakész az oldal, van ennek valami különös magyarázata?
– Nincs. Gyakran mondok blődségeket. De néha igazam van.
– Vannak magasabb céljai az Anziksznak, lehet még fejlődni?
– Nincs semmiféle magasabb cél. Továbbra is világhálós képeslap kíván maradni, amely alkalomadtán kellemes perceket okoz pár nagykárolyinak (ebbe a meghatározásba nyilván a vidékbeli települések lakóit is beleértem). Persze jó lenne, ha idővel intézményesedne, de ennek a kötetlen formának is nagyon sok előnye van. A fejlődést a hozzáállásban várnám el magamtól, illetve másoktól, illetőleg a technikai kivitelezettségben. Még egy vlog-bejegyzés sem született, noha azt is szeretnék. Eleve kevés a videó, pedig lenne rá igény. Szóval ilyen tekintetben kellene fejlődni, ilyen tekintetben van hova.
– Zárásképp kíváncsi lennék az újságírásról alkotott véleményedre. Téged mi ösztönzött erre, mit üzennél esetleg a diákoknak?
– Kérlek, engedd meg, hogy teljesen személyes legyek. Ha minden igaz, akkor gólyalátogatás előtt állok a kis családommal. Persze ennek megfelelően tervezgetni is kezdek. Ez amolyan ösztön, nem tehetek róla. Továbbá összegezni is próbálkozok. Az eddigi életemben gyakran hagytam magamat sodorni, de talán jobb az, ha néha legalább megpróbálom befolyásolni az árt. Nos, valami ilyesmi az újságírás is – számomra. Alkalmam van a suttyók mellett olyanokkal is beszélgetni, akiktől csak tanulhatok. Akik a sok rosszban is meglátják a jót. Talán ez az üzenetem: keressék az ilyen embereket, akiktől lehet tanulni. Hogy őket esetleg az újságírás, vagy más szakma révén ismerik meg, az már részletkérdés. Ja, még azt is üzenném: jobb, ha hivatásod van, mint ha jól menő melód.
Rock Péter
Elméleti Líceum