A zene védőszentjének, Szent Cecília napjának apropóján beszélgettünk a kaplonyi római katolikus gyülekezet fiatal kántorával, Baumgártner Márkkal. Zenéről, lelki táplálékról és hivatástudatról mesélt nekünk.
– Mesélj kicsit magadról, ki ismertette, szerettette meg veled a zenét, és mikor kezdtél el ezzel foglalkozni?
– Baumgártner Márk vagyok, 26 éves, Kaplonyban lakom. Már egészen kicsi gyerekkorom óta érdekel a zenélés. Olyan hét-nyolc éves lehettem amikor először odamentem nagyapámhoz, hogy tanítson meg orgonálni. Azt tudni kell, hogy nálunk már-már családi hagyomány a kántorság, hiszen a nagyapám is kántor volt, közel 50 éven át. Mindig csodálattal néztem ahogy orgonált, ahogy ütemesen járt a keze és a lába, aminek segítségével csodálatos hangokat szólaltatott meg. Sokszor mentem fel hozzá az orgonához. Talán ebből a csodálatból indult el bennem az a gondolat, hogy én is ezzel szeretnék foglalkozni. Elmondása szerint, nagyon örült, hogy a nyomdokába szeretnék lépni, de azt is őszintén elmondta, hogy igazából túl sok reményt nem fűzött hozzá, hogy valaha én is kántor leszek. Ezt meg is értem, hisz egy gyerek sok mindent mond, hogy mi szeretne majd lenni ha nagy lesz, aztán meggondolja magát rengetegszer.
Nagyapám mégis elkezdett tanítani. Nagyon nehezen ment az elején, sokszor fel akartam adni, de ő mindig bátorított. Jól emlékszem, hogy mindig azt mondogattam neki: „Tata, csak egyszer tudnék úgy játszani az orgonán, mint te!” Sok évvel később erre visszautalva azt mondta, hogy eljött az az idő, amikor nem csak, hogy az ő szintjén vagyok, hanem már meg is haladtam. Számomra ez volt a legnagyobb elismerés.
Idén márciusban hunyt el. Tudod, ez olyan furcsa, hogy eddig mindig volt kihez fordulnom szakmai tanácsért, rengeteget kérdeztem tőle, hogy mit hogyan kell csinálni. Sajnos ezt ma már nem tehetem meg, de mostmár onnan fentről vigyáz rám és segít nekem mindenben.
Hetedikes koromban Jónucz Alfonz tanár úr segítségével belekóstoltam a könnyűzenébe is, illetve magasabb szinten a zeneelméletbe. Neki is rengeteget köszönhetek.
Tízedik osztályos voltam, amikor megkért a szomszéd falu, Kálmánd, kántora, hogy helyettesítsem egy szentmise erejéig. Elmondhatatlanul izgultam. Végül mégis sikerült leorgonálni a szentmisét. Ez ösztönzött arra, hogy még többet gyakoroljak az orgonán, hogy még jobb kántor legyen belőlem. A motiváltságom akkora volt, hogy közben elkezdtem járni a szatmárnémeti kántorképző kurzusaira is.
2012 nyarán aztán lehetőséget kaptam, hogy a nyári szünetben Balatonkeresztúron kántorkodjak két teljes hónapig. El lehet képzelni, hogy alig 17 évesen elkerültem 500 km-re otthonról, teljesen egyedül egy idegen helyre. Kemény időszak volt az a két hónap, de a szakmai fejlődésem szempontjból elengedhetetlen.
2012 decemberétől nagyapámmal ketten, elvállaltuk a kántori szolgálatot Kaplonyban. Így ment ez két évig, aztán amikor befejeztem a középiskolát, 2014 júliusától már egyedül vagyok a kaplonyi gyülekezet kántora. Immár ennek hét éve.
– Lelkileg mit ad neked ez a szakma?
– Szokták mondani, hogy ha azt csinálod amit szeretsz, akkor az nem is munka, hanem hobbi, szórakozás. Ezzel így vagy én is. Lelkileg nagyon fel tud tölteni. Az amikor leülök miséken orgonálni, és hallom, hogy a hívek zengik az énekeket, az valami csodálatos. A szentmiséken is nagy lelki élményeket kapok, hiszen tudom azt, hogy Isten dicsőségére teszem a dolgom, ezzel akár az embereket is közelebb emelve Hozzá. Ugyanakkor hazudnék, ha azt mondanám, hogy mindig ugyanolyan lelkesedéssel tudok orgonálni, de akkor is próbalom úgy csinálni, hogy ebből a hívek semmit ne érezzenek.
– Nagyon fiatalon lettél egy nagy és lelkes gyülekezet kántora. Mennyire nagy felelősség ez?
– Amikor kántor lettem, még az elődöm, Jónucz Alfonz maradt a karnagy két évig. Úgy érzem ez az idő kellett ahhoz, hogy belerázódjak ebbe a közegbe. Majd 2016-tól vezetem én a Páter Szabó Dömjén Vegyekeskart. Amikor szólt a plébanosom, Asztrik atya, hogy ideje átvenni az énekkar vezetését kettős érzés volt bennem. Egyrészt örültem nagyon, hogy na végre karnagy leszek és vezethetem a kórust, másrészt pedig ott volt bennem a feszültség, hogy a kórustagok nagy részének a gyereke, sőt az unokája lehetnék, hogy fogom én őket vezetni, és hogy fognak ők hallgatni rám. Hála Istennek nagyon jól tudunk együtt dolgozni. Több fellépésünk is volt már ezalatt az öt év alatt, és természetesen minden nagyobb egyházi ünnepen éneklünk a szentmiséken.
Visszatérve a kérdésedre nagyon nagy felelősség ilyen fiatalon egy ilyen szép számú és nagy múltú énekkart vezetni. Vigyázni kell a rendre, a minőségre, tudva és belátva azt, hogy amatőr kórus vagyunk. Csodálom a kórus tagjait, hogy ilyen minimális kottaismerettel milyen szép éneklésre képesek.
– Össze kellett szokjatok…
– Így van…Ahogy az előbb említettem, ez volt a legnagyobb gondom mielőtt elvállaltam, hogy a fiatal korom okoz-e majd nehézséget vagy sem. Mielőtt karnagy lettem, én már benne voltam az énekkarban több éve. Ezért is volt furcsa, hogy aki eddig a tenorban (férfi felső szólam) énekelt, az most a kórus élén, karnagyként van jelen az énekkar életében. Ezek ellenére én nem gondolom, hogy a fiatal korom hátrányt vagy nehézséget okozott volna. Nagyon szeretek velük dolgozni. Igazán csodás emberek.
– Milyen a kapcsolatod a hívekkel, a papokkal, az egyházközösséggel?
– Nagyon nagy szerencsém van. Soha nem volt még konfliktusom sem a papokkal, sem a hívekkel. Fantasztikus főnököm van, Asztrik atya. Mindnekinek ilyen viszonyt kívánok a felettesével. A többi ferences testvérrel is nagyon jó a kapcsolatom. Mindig nagyon megértőek, ha bármire legyen is szükségem, legyen az szabadnap, vagy bármi féle segítség.
– Voltak olyan pillanatok, amikor abba akartad hagyni ez azt egészet és valami más szakmán gondolkodtál, hiszen ez a szakma elég sok kötöttséggel jár egy fiatal fiú számára?
– Ha belegondolok, nyilván voltak nehézségek, de olyan szintű hogy az mondjam, hogy rendben van, akkor más szakma után nézek és ezt abbahagyom, olyan nem volt. Emelett még nagyon sok minden érdekel, amiket tudok is csinálni amikor szabadidőm van, például :mezőgazdaság, kertészkedés, könnyűzene stb.
– Mi ennek a szakmának a szépsége, és mik a nehézségei?
– Azt mondhatom, hogy sokkal több a szépsége, mint a nehézsége, de ez sem fenékig tejföl. Szépségeihez sorolnám az előbb felsorolt lelki élményeket, a szép szentmiséket, az emberek tiszteletét és még megannyi dolgot, amit megtapasztaltam az elmúlt közel egy évtizedben.
A nehézsége talán az a kántor szakmának, a korai kelés mellett, hogy viszonylag nagy a lekötöttség. Nekünk ünnepnapokon kell a legtöbbet “dolgozni”. Míg más pihen, a családjával van, addig nekünk napi több misén kell maximálisan teljesíteni, hiszen jellemzően ilyen idpszakokban járnak a legtöbben a templomba. Valamint különös lelki nehézséggel jár a temetéseken való résztvétel, amihez meg kell erősödni érzelmileg.
– A zene jótékony hatásáról könyvtárnyi irodalom született. Neked mit ad lelkileg egy-egy zenemű meghallgatása?
– Ahogy mondod, órákig lehetne sorolni a zene jótékony hatásait. Az az igazság, hogy otthon nagyon ritkán hallgatok komoly zenét, kivétel az, ha egy-egy darabot meg kell tanuljak, vagy ha az énekkar próbájára készülök. Nagyon szeretem a könnyűzenét, ezen belül is főleg azokat, amiknek van valami mondanivalójuk, vagy amelyek zeneileg felkeltik az érdeklődésemet. Engem kifejezetten fel tud tölteni a zene. Ez egyfajta függőség nálam.
Amikor az egész templomunk (ami ugye nem kicsi) zeng a szebbnél szebb egyházi énekektől, amiket a hívek és az énnekkat tiszta szívből énekelnek, akkor olyan energiák szabadulnak fel, amik elmondhatatlan élményt nyújtanak nekem.
– Mennyire érzed azt, hogy a kántorság is hivatás, úgy tervezed, hogy ennek a szakmának fogod szentelni az életedet?
– Abban teljesen biztos vagyok, hogy a kántorság hivatás. Nem egy olyan orgonistát hallottam játszani, aki nem tudta bele tenni a lelkét a játékába. Habár zeneileg tökéletesen lejátszotta a misét, mégsem volt igazi, mert ő orgonista és nem kántor. Hiszem azt, hogy a kántorság is egy hivatás, mert lehet, hogy zeneileg nem teljesen tökéletes az amit játszunk és művészileg, valamint ritmikailag nem hibátlan, mégis ez viszi közelebb a lelkünket Istenhez, és remélem a hívek lelkét is.
Arra a kérdésedre, hogy ezt fogom-e csinálni egész életembe, nem tudok pontos választ adni. Viszont azt tudom, hogy nagyon szeretem ezt csinálni. De sosem lehet sejteni mit hoz az élet. Az biztos, hogy életem nagyon szép szakasza ez, és mindig jó szívvel fogok visszaemlékezni ezekre az évekre, amiket kántorként töltök. Nem tudom megmondani ez hány évet foglal magában, remélem minél többet.
Lang Gyopárka
Megjelent a Nagykároly és Vidéke térségi hetilapban
You must be logged in to post a comment.