Riport egy nagykárolyi fiatalemberről a Népszava című magyarországi újságban.
Nincs sok esélye annak, hogy az ember honfitársába botoljon mintegy ezernyolcszáz kilométerre az otthonától. Spanyolországban mégis sikerült. A Barcelona melletti Lloret de Mar tengerparti üdülőváros egyik benzinkútjánál – vacsorázóhelyet keresve – a Nueva Dolce Vita nevű pizzériát javasolták. A város szívében lévő étterem előtt pedig – a magyar szót hallva – egy jó kiállású férfi magyarul szólt hozzánk.
Utóbb kiderült, a véletlennek köszönhetően Róth Róbert, az étterem vezetője fogadott minket. Körülötte játszott két szép kisgyermeke, a konyhán dolgozó kubai feleségétől született ötéves Melissa és az év végén már hároméves Ryan, akik átlépve a lefekvési időt, még a kerthelyiségben rajzoltak. Időközben megkaptuk az étlapot, amelyen kéttucatnyi hangzatos nevű különlegesség kínálta magát. A sajátosságnak számító kézműves pizzák közül személyre szabottat választottam: a kötelező alapanyagok mellett hónapokig érlelt serrano sonka, jó sok mozzarella és hagymaszelet került a tésztára. A hagyományos tésztarecept és a friss alapanyagok hatásának köszönhetően a pizza-költemény az első harapástól kezdve az eredeti olasz pizza színvonalát juttatta eszembe.
Róth Róbert – vagyis ott, Katalóniában inkább Roberto – jó házigazdaként gondosan felszeletelte nekünk a méretes pizzát. Egy-egy szelet elfogyasztása közben pedig elmesélte cseppet sem unalmas életét. Roberto tekintélyes magasságával, széles vállával, gondozott hajával akár filmsztár is lehetne – persze, mondhatnám, a külsőhöz kalandos sors dukál. Lloret de Mar legjobb pizzériájának tulajdonosa Erdélyben, Nagykárolyban született harminckét évvel ezelőtt. Habozás nélkül vágom rá, 1846-ban ott, a nagykárolyi megyebálon ismerte meg egymást Petőfi Sándor és későbbi hitvese, Szendrey Júlia. Látom Robi szemein, pontosan értékeli, hogy tudom szülővárosa irodalmi jelentőségét. Amikor Roberto világra jött, még tartott a Ceausescu-éra, amelyre ha akarna, sem tudna igazán szépen emlékezni, mert az ország lemaradásra volt kárhoztatva. Szülei kisvállalkozással foglalkoztak, a rendszerváltás után is ebből élnek. Robi, egykeként, ebben a „zajos” kereskedelmi világban nőtt fel, így nem volt kérdéses, hogy maga is ezen a területen szeretne elhelyezkedni. Mégis, tíz évvel ezelőtt Kolozsváron a Babeș–Bolyai Tudományegyetemen testnevelés és sport karon államvizsgázott jeles eredménnyel. Alighogy megszerezte a papírt, elindult Spanyolországba vakációzni.
Hosszú nyaralás lett a kiruccanásból! A nagykárolyi fiú rögvest megszerette a büszke katalánokat, a területet, amely Barcelona-Aragónia perszonálunióként működő királyságának idején a Földközi-tenger nagyhatalma volt. Beszippantotta az ottani kényelmes élet, rabul ejtette a kulturális gazdagság, a Costa Brava tengerparti sávja, s nyilván a világszép spanyol lányok is szerepet játszhattak abban, hogy a „vad part” egyik legszebb helyén maradt.
Nem volt könnyű a kezdet: egy építkezésen segédmunkásként eltöltött évek rossz emlékek. Másfél évbe telt, míg bátorságot gyűjtött, hogy váltson, s a vendéglátásban helyezkedjen el. Előbb pincér, aztán pultos lett, négy évvel később már menedzser volt. Az éjszakai életben eltöltött idő érlelte meg benne a saját vállalkozás tervét.
A Nueva Dolce Vita épületéhez – amely korábban is pizzéria volt – hosszas keresés után jutott, de a lázas kutakodás megtérült. A helyet kipofozták, felturbózták. A falra felkerült ásó, gereblye, kapa, csakúgy, mint kerámiaedények sokasága. A konyhára pedig alkalmanként a kubai feleség, a pult mögé pedig legtöbbször maga Robi áll, aki robogójával gyakran pizzákat is kézbesít. Azt mondja, a legkézzelfoghatóbb eredmény, amit elért, az, hogy sokan nyüzsögnek pizzázójában, pedig csak este héttől éjfélig tart nyitva.
Miközben elfogyasztom az A-kategóriás pizzát, azon gondolkozom, mi lehet a dolog nyitja. Gyakran a minőség, a jó hír, egy nagy név is kevés ahhoz, hogy létrejöjjön a csoda. Robi válasz helyett körbevezet a tágas étteremben, megmutatja a hatalmas kemencét, ahol rengeteg pizza elfér, a konyhát, ahol minden házilag készül (néha gulyásleves is), bemutat az alkalmazottaknak, akik tényleg figyelnek a minőségre. Rögtönzött idegenvezetése végeztével barátságosan kijelenti, még gyerekcipőben jár a Dolce Vita, de nagyon bízik benne, hogy jól döntött. Mindenesetre, a katalánok befogadták, megszerették a Róth családot, a pizzázót sem csupán a turizmus működteti. Miközben karjaiba veszi kislányát és már nyúl a lábát ölelgető kisfiáért (akik nyaranta Erdélyben vakációznak), még megjegyez valamit igencsak megfontolandót. „Próbálom a helyiek szokását, kultúráját elfogadni és megérteni. Anélkül vakvágányon futnék” – mondja búcsúzóul a szenvedély, életerő és öröm hazájában lévő pizzériájának bejáratában.
Mészáros Márton