„Ne féljünk odaadni mindent Krisztusért!”

Kiskirbájt ünnepeltek ma Kaplonyban. Az emberi lét, a keresztényi lét feladatairól szólt szentbeszédében az új ferences testvér, P. Marek Bernardin OFM.

Sokféle kincsünk lehet, azonban, amikor az igazira akadunk, okafogyottá válik a kincskeresés folytatása — mutatott rá a tegnap megtartott porciunkulai búcsús szentbeszédében a kaplonyi római katolikus közösség nemrégiben kinevezett segédlelkésze, P. Marek Bernardin OFM.

A porciunkula-búcsú a ferencesek bölcsőjét jelentő assisi Porciunkula-kápolna fölszentelésének emléknapja, melyet az egyház augusztus 2-án, illetve a hozzá közel eső vasárnap ünnepel. Miután Ferenc helyreállította a romos kápolnát, ezen a napon szentelték fel újra.

P. Marek Bernardin OFM búcsús elmélkedésében hangoztatta, nagyon lényeges, „hogy együtt ünnepeljük a legnagyobb kincset, amit kaptunk az Úr Jézustól, az Ő oltári szentségi jelenlétét.” A korábban Désen szolgáló P. Marek Ferenc, aki fr. Bernardin OFM néven tagja a Ferenc-rendnek felelevenítette a templom kertjének hűsében ülőknek: „1216-ban Szent Ferenc atyánk szóbeli engedélyt kapott Honoriusz pápától, III. Honoriusz pápától, melyet a többi pápák megerősítettek, hogy abban a pici, kicsi kápolnában, amit ő saját kezével, Szent Ferenc atyánk felépített Angyalos Boldogasszony — Szűz Máriát meglátogatja az angyal, az Angyali Üdvözlet, ez a fő festmény —, szóval abban a kicsiny kápolnában teljes búcsú nyerhető mindenki számára. A pápák ezt a búcsúengedélyt kiterjesztették aztán minden templomra. Ebből lett az úgymond porciunkula-búcsú — porciunkula, a kicsi részecske. Persze a kicsi kápolna fölé hatalmas bazilika épült az Angyalos Boldogasszony tiszteletére… Szent Ferenc atyánk nagyon szerette ezt a kápolnát, a legbuzgóbb testvéreket tette oda, hogy szolgáljanak ott, és ő maga is néhány méterre a kápolnától végezte el a tranzitusát, vagyis hogy adta át a lelkét a Teremtőjének.”

A kiskirbáji misét egyébként idén is a Szent Antal-templom udvarán felállított oltárnál tartották meg. A szertartásban a plébániai közösség kórusa, a Páter Szabó Dömjén Vegyeskar, illetőleg a nagy múlttal rendelkező fúvószenekar is zene-, illetve énekszóval működött közre. Beszédében a szónok kifejtette: „a mai elmélkedésünkben azt a gondolatmenetet vetettem fel — elsősorban önmagamnak, hiszen elmélkedéseimet magam számára írom, elsősorban —, hogy mindannyian kincskeresők vagyunk.” Hozzátette Páter Kerekesre hivatkozva: „persze, ahol nincs, ott ne keresd!” Rámutatott, hogy „sokan keressük a kincseket az anyagi biztonságban — teljesen normális ez egy szintig!; sokan az egészségünkért aggódunk, és végül az lesz a kincsünk, hogy aggódunk, az egészségünk lesz a legféltettebb kincsünk; van, akinek a szépsége, van, akinek az emberi jó kapcsolatai… De ennél nagyobb kincset mutat nekünk ma az Úr. Szent Ferenc atyánk is talált egy kincset. Assisi második leggazdagabb emberének volt a fia, posztókereskedőnek, de a Krisztust kezdte követni, és értünk szegénnyé lett, noha gazdag volt. Szent Ferenc egy egyszerű szőrcsuhában elindult, mert a lelke mélyén meghallotta Isten szavát: ‘Ferenc, mit használ neked? Kit jobb szolgálni: a szolgát vagy az urat? — Hát az urat! — Akkor miért a szolgát szolgálod? Kövesd az urat!’ — szabadon idézem. Szent Ferenc felismerte, hogy Jézus-Krisztus az Úr, a megfeszített és föltámadott, és őneki van egy édesanyja, és az az édesanya anyai szeretettel szereti őt. Szent Ferenc eladta mindenét, és társakkal követte Krisztust” — fogalmazott.

Elmélkedése végén összegzett: „mindannyian arra vagyunk meghívva, hogy Istent dicsőítsük. Elsősorban tetteinkkel, énekünkkel, aztán, ha kell, szavainkkal… Mindig késznek kell állnunk arra, hogy megfeleljünk azoknak, akik kérdik: mi az alapja a ti örömötöknek, optimizmusotoknak? Mi azt mondjuk, hogy Isten országát keressük és építjük. És igen is, úgy keressük, hogy már megtaláltuk. Velünk van az Úrjézus Krisztus, aki megígérte — Én veletek vagyok mindennap a világ végéig.” Érzése szerint az emberi lét feladta ez: „úgy szeressük embertársainkat, ahogy ő tanított minket. A szeretetnek nem az a lényege, hogy mi szeretjük Istent, ahogy mi elképzeljük, úgy szeretjük. Hanem követjük Jézus Krisztust, aki engedelmes lett a Mennyei Atyának mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig. Az apostolok is mind kincskeresők voltak, de sokáig csak azt hitték, hogy az ő kincsük a csodatévő mester, aki vízen jár, aki betegeket gyógyít, halottakat támaszt fel” Rámutatott azonban, hogy ebbéli hitükben csalatkoztak. Viszont nyomatékosította: „senkinek nincs nagyobb szeretete annál, mint aki életét adja azért, akit szeret. Az Úrjézus erre hívott meg minket: hogy ne féljünk! (…) Ne féljünk odaadni mindent Krisztusért!”