Ismét zenél a nagykárolyi Rigófütty zenekar. Holnap, azaz pénteken délután 7 órai kezdettel a vasasbolt melletti amfiteátrumban tartanak táncházat. Mindenkit, a népzene kedvelőit nagy szeretettel várják az alkalomra.
A szervezőt, Hevele Erikát kérdeztük. Megtudtuk, hogy immár a második ilyen rendezvény a mostani. Az előző héten is megtartották, és az az elképzelés, hogy ezután hetente sor kerüljön egy-egy ilyen táncházra.
A Rigófütty zenekart Loncsos és Béci bácsi alkotják – azaz Horváth Lajos és Fátyol Béla. „Olyan nagy dolog az a mai világban, hogy egy kisvárosnak van zenekara. Kevés település mondhatja el ezt magáról. A Rekettyének is van egy ilyen kezdeményezése, szeretne egy zenekart, de hát míg a kicsi gyermekek megtanulnak hegedülni, míg prímássá növik ki magukat, addig sokunk nyugdíjas lesz. Gondoltam, hogy addig is kell egy más megoldást találni. És szerencsére Lajos bácsiék hajlandók voltak felkarolni az ötletet. Megpróbáltuk őket a népzene irányába terelni. Ezt a célt, hogy gyakoroljanak, ne zökkenjenek ki belőle, szolgálják a rendszeres pénteki táncházak” – tudtuk meg Hevele Erika szervezőtől.
Négy éve még élt Kokas bácsi. Akkoriban készítettük vele és Loncsos úrral az alábbi kisriportot.
Kokas és Loncsos urak a muzsikaszó nélküli életről
Hajdanán persze még nem volt ritka, mint a fehér holló a minőségi cigányzene. Egy-két évtizeddel ezelőtt is a nagykárolyi szőlősbe kétszázan jártak muzsikálni. Ahogy mondják, volt is akkortájt foganatja a szép zeneszónak, ürültek a boroshordók és százszámra dalolták a nótákat. Öröm volt azt hallani! No, de ami rég volt, az elmúlt – sóhajtanak. Egyébként is mind hiába írom ki a nevüket az újságba (a hírportál is egyfajta újság – s ebben is egyetértünk), mert őket már csak mindenki úgy ismeri, hogy Kokas és Loncsos. Mára csak ők zenélnek a szőlősben.
Loncsos úrnak István fia hegedűművész, Svájcban él. Kokas úr ama nevezetes Ruha famíliából származik, amelyikből Ruha István. Első unokatestvére a híres művészember. Amint mondja, abban az időben (is) szegények voltak. Ruha István édesapjának nem volt miből tanítania a fiát. Aki amúgy a kedves nővérekhez járt. Sorolja a neveket: Szerafinához, Orosz Rózsika nénihez. A papok és a tanárok felfigyeltek a gyerek tehetségére, méghozzá olyannyira, hogy alapot teremtettek a kolozsvári továbbtanulásának. S így lett belőle igazi művész – súgja Kokas úr. Olyan ez, mint a szegényemberes népmesékben.
Önmagáról már kevésbé szívesen mesél, helyette a harmonikáját babrálja. Két évtizede szolgálja már ez a hangszer, s mindent megszólaltat rajta: operettet és népzenét. De hát mit is mondjon, muzsikálnak – mármint Loncsos barátjával együtt – amióta a fejét tudja. Igaz, most már mint nyugdíjasok teszik ezt. „Hát mit mondjak még? Muzsikáltam itt, a Motelben, muzsikáltam Szatmáron a Daciában, a Mioriţában, sokfele játszottam. Most már pedig nyugdíjas vagyok, csak hát nagyon gyenge a nyugdíj…” Nagyot hallgatunk. Huszonhét esztendősen került a Motelbe zenészként. Munkakönyves állás volt az. S amint mondja, akkoriban nem kerestek rosszul a zenészemberek, volt valami közel kétezer lejes a fizetése, s azon kívül borravaló is akadt…
Ma már nem megy jól! – panaszolja. Minden pénteken és szombaton kijárnak a szőlőbe, s ahol van egy kis mulatság, ott muzsikálnak. De a mai fiatalok nem ismerik a nótákat – méltatlankodik. Egyáltalán nem ismerik! – nyomatékosítja. Nem is szívesen megy fiatalokhoz, hiszen még azt sem „tudják”, hogy: „János legyen, fenn a János hegyen…”
You must be logged in to post a comment.