Ellátogattunk a SPOT-társulat idei alkotótáborába, Bobáldra. A színészek, rendezők, dramaturgok, látványtervezők július 5–10. között dolgoznak a következő SPOT Fesztivál saját darabján, a munka majd ősszel, a fesztivál ideje alatt folytatódik, a darab a rendezvénysorozat végén kerül bemutatásra.
„Hozzátok ki a sminkemet!”– kiált Fándly Csaba színművész nevetve, mikor megtudja, hogy fotó is készül. Éppen feladat közben kapom el őket, a rendezők instrukciói alapján állítanak össze egy oratóriumszerű játékot. Legelső feladatként azt kapták, hogy alakítsanak ki jeleneteket a magyarság és az ebből adódó konfliktushelyzetek témájára. Ezeket aztán össze kellett fűzzék egyetlen darabbá, hogy aztán „rádiójáték-szerűséget” alakítsanak ki belőle. Lehet játszani is benne, a rendezők azonban csak hang alapján mondanak ítéletet. Többször előadták már a különböző stádiumokban lévő darabot: ők kinn játszottak, a rendezők a zárt szobából, az ablakon keresztül hallgatták őket. „Három oldalt csináltunk már meg, szerintem fejezzük be, tartsunk szünetet.”– szólal meg valaki, majd megtudom, tegnapelőtt éjfélig, tegnap pedig este 10 óráig dolgozott a csapat. Fáradtan is nagy a munkakedv, a rövid pihenő után Bodea Tibor színművész jegyzi meg, fojtassák a munkát, mert „kihűl az ihlet!”
Paul Sarvadit kérdeztem, honnan a kedv, az energia, miért – és természetesen hogyan – folyik a munka a SPOT háza táján:
– Három kategóriára bontanám azt, ami történt: Először is van egy nagy kerete az egésznek, az, hogy itt van tizennégy ember, aki annyira szereti a színházat, hogy ingyen itt tartózkodik. Honoráriuma nincs senkinek, sőt néha még a saját pénzükből is költenek erre-arra: vettek egy kis kenyeret, paradicsomot, ha elfogyott stb. Van egy nagyon szép emberi része az egésznek: hogy most, 2015-ben is van itt egy kis utópisztikus világocska, tele emberekkel, különböző korosztályból, különböző helyekről, akik szeretik a színházat, és emiatt együtt élnek tíz napig. Ez a nagy keret. Ezen belül pedig elindultunk egy szövegtől, amit Esterházy Péter írt (A műről, és a kialakulóban lévő színdarab alapkoncepciójáról bővebben olvashatnak itt.) Ez volt az egyetlen dolog, amit tudtunk. Első nap beszélgettünk egy kicsit a műről, azóta pedig mindennap a színészek feladatokat kapnak: egyrészt meg kell ismerjék egymást, másrészt a rendezők is meg kell ismerjék őket egy picit. Hogyha valamihez kéne hasonlítsam, akkor olyan stádiumban vagyunk, mint mikor a szobrász végre megtalálta azt a fát, amit használni szeretne, azt kivágta, és a szobor elkezdett alakulni a kezei között. Hogy pontosan mi lesz ebből, azt pontosan ma még senki az égvilágon nem tudja. Keddig még gyűjtjük ezeket az anyagokat, vannak már kisebb írott szövegek is, vannak improvizált helyzetjelenetek. Most például egy nagyon izgalmas gyakorlat eredményeképpen megszületett egy mese, ennek a hangzásvilágát kell megteremteniük most a színészeknek. Ezek mind alapanyagszerű dolgok, amit a rendezők begyűjtenek, majd 15-én mindenki hazamegy, a színészek, ha akarnak, még agyalnak ezen, ha nem, nem. Petya meg Bence (Benkó Bence és Fábián Péter, a k2 Színház tagjai, a darab rendezői – a szerző megj.) pedig őszig ebből az anyagból, amit jónak tartanak, megtartják, tesznek még hozzá dolgokat, és októberben, mikor újra találkozni fog a csapat, egy teljesen más jellegű munkafolyamat fog elkezdődni, amelynek akkor már konkrétan az lesz a célja, hogy egy klasszikus értelemben vett előadás szülessen. Akkor már tudni lehet majd, hogy ki mit játszik ebben a történetben, hogy hol lesz bemutatva, hogy milyen technikai megoldásokat fogunk alkalmazni, hogy mit fog tartalmazni az előadás. Ha ez jól fog sikerülni, akkor összehoztunk egy olyan előadást, amelynek a témája nagyon érdekes: amikről beszélünk, és amiket mindenkiből kihozott ez a sok kérdés, ami feltevődött, az engem bizalommal tölt el. A harmadik dolog, amit még el szeretnék mondani az, hogy külön öröm számomra, hogy ez három-négy kilométerre történik Nagykárolytól, és hogy ezt itthon meg lehet csinálni.
– Hétfőn kezdtük a munkát – meséli Vitéz Júlia, aki a táborban mint megfigyelő van jelen. Ő az egyetlen, aki még nem végzett színész, jövőre kezdi a színművészeti egyetemet Kolozsváron. – Először föltették nekünk a kérdést: mi a magyar? Megfogalmaztuk, összeszedtük a jól játszható jeleneteket, amelyek az etnikai konfliktushelyzetekkel kapcsolatosak. Ebből szerdán népmesét írtunk, most pedig ez alapján dolgozunk egy oratóriumon.
– A tábor eddigi öt napja alatt egy csomó mindent megtanultam a színjátszásról – folytatja –, ha nem kérdeztem, akkor is. Olyan intenzíven dolgozunk, olyan, mintha már két hete itt lennék. Nagyon közvetlenek az emberek, könnyen megnyílnak, és megnyitnak engem is. A mindennapi életben egy olyan kapcsolat, ami közöttük ez alatt a pár nap alatt kialakult, lehet, hogy hónapok alatt alakult volna csak ki. Őrült-csodálatos életet élünk itt. Néha, mikor reggel felkelek, úgy tűnik, mintha a tegnap már egy hete történt volna. És a legjobb az egészben, hogy miután nap közben megismerhetem a jelenlévők színész énjét, este, mikor összeülünk, megláthatom bennük egyenként az embert is.
Kovács Péter Zoltán
You must be logged in to post a comment.