Példaértékű kezdeményezés

Bernáth Tímeával és Lipovan Gabriellával beszélgettünk a kupakgyűjtésről, a licitcsoportokról, az érkörtvélyesi kisfiú, Noel javára kialakult segítségnyújtásról.

_DSF3025

– Hogy áll Nagykárolyban és vidékén a Noelnek történő pénzgyűjtés? Eddig mennyi pénz gyűlt össze?

Bernáth Tímea: – Azt, hogy kifejezetten mennyi pénz gyűlt össze, nem tudjuk.

Lipovan Gabriella: – A napokban tették közzé, hogy összesen mennyi gyűlt össze: 583 000 euró.

B. T.: – Én a forint részét néztem, majdnem 2 millió volt. Ehhez hozzájárul az, amit nemrégiben tudtunk meg, hogy a kupakokért 790 ezer forintot kaptak az átvételkor. Úgy gondolom, hogy ez igen szép visszajelzés. Ez a munkánk gyümölcse – ha szabad így fogalmazni.

L. G.: – Igen, ez szép összeg.

B. T.: – Azért volt vele munka, bőven, és továbbra is folyamatban van. Éppen azt tervezzük, vagy nekem legalábbis az az álmom, hogy ezt vigyük tovább, mindebből egy szép hagyományt létrehozni Nagykárolyban és vidékén. Mert bizony mindig van kinek segíteni. És legtöbbször azok szeretnének és hajlandók segíteni, akiknek nincs vagy alig van erre lehetőségük. Mármint anyagi erejük. De egy kupak – az mindenki számára elérhető.

L. G.: – És igazán odafigyelnek erre az emberek, mert zacskószámra, zsákszámra hozzák. Iskolák, óvodák, magánszemélyek, üzletek…

B. T.: – Nem csak Nagykárolyban, hanem szerte a vidéken. Ugye mi a teleppel kint vagyunk a város szélén, a Csanálosi úton, mégis olyan szép számban jöttek az emberek… És továbbra is jönnek, folyamatosan hozzák. Volt, amikor elállt a lélegzetem: Sarmaságról felhívtak, hogy jönnének egy autónyi kupakkal. Ezek a hétköznapi csodák! Én legalábbis mindezt annak nevezem, tartom.

– Egy autónyi kupak mennyi súlyra? Én még soha nem gyűjtöttem össze annyit…

B. T.: – Olyan 200 kilogrammnyi lehet, annyira saccolom.

– És az pénzre váltva mennyi?

B. T.: – Ha 100 forinttal szorozzuk kilóját… De csak ennél a gyűjtésnél adnak annyit érte. Egyébként lejben talán 60 banit adnának. Nem különösebben jelentős összeg. Viszont, ha van összefogás, akkor ezekből a pénzekből is lehet valami. Például ha valaki elhoz egy autónyi kupakot akár Sarmaságról, lehet, hogy az üzemanyag többe kerül, mint a kupakok ára… Aki meg csak úgy kihúzhatna 100 lejt a zsebéből, annak nehezére esik az a mozdulat.

– Ez a kezdeményezés mennyi embert szólíthatott meg Nagykárolyban és vidékén? Olyanokat, akik bár 1 lejjel hozzájárultak, avagy sokkal többel…

L. G.: – Elég sokat.

– Talán a legtöbbeket megmozgató jótékonysági rendezvényét a Nagykárolyi Elméleti Líceum szervezte ebben a témában, de számos más hasonló esemény is létrejött…

B. T.: – Vélhetően az volt a legnagyobb rendezvény.

L. G.: – Ez az egész talán a kupakgyűjtéssel indult. Azt hirdettük meg először.

B. T.: – Úgy történt, hogy böngésztem az internetet, a Facebookot. Én egyébként is évek óta gyűjtöm a kupakokat. Nem csak én, hanem a családom is. Mikor hova adtuk át, volt, hogy a Help to Help Alapítványnak – velük egyébként lehet, hogy lesz rövidesen egy közös projektünk – vagy Magyarországra küldtem. Mikor hol volt szükség rá. Egyszer csak fölfedeztem Noel történetét. Először is a Csabáét, Margittán kezdtek gyűjteni. És akkor jött az ötlet, csináljuk mi is. Miért ne? Bővítsük ki a kezdeményezést.

L. G.: – És itt kerültünk mi össze Timivel. Innentől kezdve „elszabadultak a dolgok”. Elkezdtem én is gyűjteni a kupakokat. Megérdeklődtem, hogy Károlyban hol lehet leadni. Jelentkezett Bernáth Timi, hogy nála. És akkor szépen lassan más falvakból is csatlakoztak az emberek. Sokan jelezték: „mi is gyűjtjük, mi is…”

B. T.: – Hájer Emese és Darabos Enikő a Continentalban gyűjtött nekünk folyamatosan. Aztán Héb Ildikóval vettem fel a kapcsolatot, ő több óvoda igazgatója, ő is nagy segítséget jelentett. Bevontuk az elméletiseket, a 2-es iskolát, a katolikus líceumot, tehát olyan helyekre kopogtattunk be, ahol gondoltuk, tudnak segíteni, és akarnak is. Ahol a gyerekek segítségét kérhetjük, mert ők lelkesebbek az ilyen dolgokban. Az 1-es iskolából Kocsis Gyöngyike hívott telefonon, hogy segítene. Olyan helyekről is kaptunk segítséget, amikről nem is álmodtam. Olyan emberek kerestek fel… Például kiemelhetem Kaplonyban a King pizzériát, ahol a fiam születésnapját ünnepeltük, és amikor kijöttünk, egy doboznyi kupakot kaptam, mert most már ismernek minket mindenhol. „Jön a kupakos néni” – így emlegettek. Egész egyszerűen mindenhonnan kupakkal jövök ki. Most is, ha kimennénk, a csomagtartómban biztosan találnánk pár kupakot. És ez jó! Kiss Katalin, az újságárus is folyamatosan gyűjti, nem is tudom, hogy abban a pici bódéban hogyan fért el sokszor annyi kupak mellett. Néha annyi volt, hogy megtöltötte a csomagtartómat. De ezek olyan jó dolgok, olyan jó érzés! Mindig azt mondjuk, hogy romlik a világ, de olyan sok jó embert ismertem meg ebben az időszakban!

L. G.: – Nemrégiben osztottam meg egy gondolatot, aminek a lényege ez: ha kezdesz kételkedni abban, hogy vannak jó emberek, akkor tégy valami jót, és meglátod, mennyien melléd állnak. És ez igaz! Rengetegen vannak. Visszatérve a kupakgyűjtésre, én megosztottam Csanáloson, szóltam az embereknek, és nagyon sokan csatlakoztak. Például csak elsétáltam a boltig, és visszafele már volt a zsebemben 700 lej. Hogy adjam Noelnek. Kérdezték az emberek: „Gabi, csak kupakot gyűjtesz? Gyűjts már pénzt is, figyelj, adok 100 lejt, utald már el neki” – jöttek a felkérések. Közben láttam az erdélyi licitcsoportot a Facebookon, csak ugye az nem passzolt benne, hogy túl nagy lehet az útiköltség. Hogy postára kell tenni az „árut”, és arra az embereknek nincs idejük. Sokkal többen segítenének, ha kézről kézre mennének a cuccok. Ezen elgondolkodtam, és közben barátnéim is jelezték, kellene egy itteni csoport is. „Gabi, te képes vagy rá!” – mondogatták. Akkor írtam Juhász Anikónak, meg is kezdtük a szervezést. Így alakult meg ez a licitcsoport, hogy Nagykárolyban és vidékén teret adjunk a karitatív célú liciteknek. Az utalásokat vagy maguk teszik meg, vagy az adminoknak adják a pénzt, most már, hogy van romániai alapítvány is, adok róla elismervényt. És persze besegítünk az átadásokba is, ha igénylik. Volt olyan napunk, hogy közel 6 ezer lejjel zártuk a licitet! Valóban szép összeget sikerült összehozni. És most megint beindul a folyamat, a január és a december kicsi pangott, de lassan ismét kezdődik…

– Mennyi pénzre van szükség?

L. G.: – 2 millió euróra.

B. T.: – 2,2 millió…

L. G.: – És most van 565 ezer. És a kisfiúnak kétéves koráig kellene megkapnia a gyógyszert… Most fel lehet ajánlani a javára a személyi jövedelemadó 3,5 százalékát is, a nyomtatványt, ha valakinek kell, tőlünk megkaphatja. Gyűjtjük is a papírokat, és persze le is adjuk.

B. T.: – Az alapítványnak van weboldala is, ahol bármi megtudható. Januárban jött létre a romániai alapítvány, így sokkal könnyebb a mi dolgunk is. A pénzgyűjtéssel kapcsolatban is, hiszen korábban, ahogy Gabi is mondta, megbíztak bennünk az emberek, de csak jobb így, hogy adhatunk elismervényt. Ismeretlen emberek bejöttek az ajtómon: „Itt van 1000 lej, Noelnek szánom”. Persze ilyen esetben az ember megrökönyödik, elfogadhatja-e a pénzt… Mi azért tettünk így, mert nagyon sok ember segíteni akart, de ideje, ereje nem volt ahhoz, hogy eljuttassa a családnak a pénzt. Nem volt lehetősége arra, hogy utaljon, plusz az utalások is pénzbe kerülnek. 10 lejes kezelési költséget vettek le minden utalásnál, nem jobb, ha az a ki pénz is Noelhez jut? Hogy úgy mondjam, vállaltuk a felelősséget. Juhász Gyuszinak, Anikó férjének van folyószámlája a Transilvania Banknál. Minden utalás után feltettük a bizonylatot, nyilvánosan köszönetet mondtunk azoknak, akik a pénzt adták. De szerencsére már létrejött az alapítvány.

L. G.: – Hogy lássák, célba ért az adományuk. A gyűjtődobozokat is most már legálisan tesszük ki. Körülbelül negyven doboz van, Nagykárolyban, Csanáloson, Kaplonyban, a környező falvakban, még Szatmáron is. Egyre többen csatlakoznak, ha valaki akar, szóljon, örömmel látjuk. Tudok adni szerződést, van támogatói szerződés is. Keressenek meg bennünket! Minden segítség fontos. A licitcsoporttal kapcsolatban kiemelném még egyszer Anikó segítségét, mert két kicsi gyerek mellett… Ha ő nem lett volna, nem tudom, hogy bírtuk volna. Az a sok segítség, az a sok támogatás amit nem mi, hanem Noel kap erről a vidékről, az valami eszméletlen. Hogy milyen sok ember mellénk áll, az nagyon jó érzés! Büszkék lehetünk magunkra.

B. T.: – Kupakot továbbra is le lehet adni nálam, a Csanálosi úton lévő faraktárnál, Kiss Katinál, az újságárusnál, az Info újságnál, Loláéknál, iskolákban, óvodákban folyamatosan gyűjtik.

L. G.: – Faluhelyen pedig az üzletekben.

B. T.: – És igyekszünk a fuvarokat összekötni, hogy az se okozzon gondot. Volt például, hogy Érendrédről szóltak, van kupak, elmentünk érte oda és a környező településekre is. Hogy ne kelljen ezért bejönni Nagykárolyba.

L. G.: – Igyekszünk megoldani…

B. T.: – Nagyon sokan részt vesznek mindebben, nagyon sok olyan ember, akit nem tudunk most megemlíteni, sokan nem is akarnák. De velük együtt sikerül ezt működtetni.

– Ez a lelkesedés elapadhat? Nem fejthet ki olyan hatást, hogy most sokan benne vannak, de egy idő utána elveszti a „kuriózumát”, és akkor más ügyben sem fognak segíteni?

B. T.: – De. Elképzelhető. Azért is kellünk mi, akik folyamatosan fenntartjuk a lelkesedést.

– Ellenben az sem jó, ha az emberek túlvállalják magukat. Egy átlagos család a jövedelme bizonyos részét nemes ügyekre fordítja, de mindent nem lehet erre áldozni. Most pedig mintha divatja lenne a segítségnek. Nem lehetett ilyesmit érzékelni?

L. G.: – Nem tudom, Noel tényleg megfogta az embereket.

– Nyilván általános értelemben gondolom, nem az ő esetére fókuszálva…

L. G.: – Ő kétségtelenül megfogta az embereket, máskor nem láttam ennyire nagy összefogást Károlyban. Vagy én nem voltam benne, hozzám nem jutott el. Valahogy ez most különleges. És az emberek is így vannak vele. Látom az arcokat: „No, ott van Noel doboza, tegyünk bele egy kis pénzt”. Ha 1 lejt, ha 10-et. Mindenki úgy segít, ahogy tud, és a sok kicsi összeadódik. Havonta beletesznek 100 lejt vagy 50-et, de azt az összeget beleteszik a jövő hónapban is, mert tudják, hogy rengeteg van hátra. És kicsi a gyerek, és ez a lényeg, szerintem ez fogta meg az embereket. Sokan hamarabb adnak, mint egy 30 vagy 40 éves betegnek. Persze lehet, hogy egy következő alkalommal már nem lesznek ennyire lelkesek az emberek. Lehet, hogy a mostani felbuzdulás annak is köszönhető, hogy mi voltunk, hogy engem például Csanáloson sokan ismernek, meg máshol is. Akár ez is meglehet. De nem ez a lényeg! Volt úgy, hogy bementem egy patikába, csak sorban álltam, és odajött egy hölgy, kérdezte, én vagyok-e Lipovan Gabi, és adott pénzt Noelnek. Az emberek most tényleg segíteni akarnak, és ennek szerintem örülni kell.

– Talán nem is kell mindezt túlfilozofálni.

B. T.: – Aki tud, aki akar, az segít. Hogy meddig, az majd elválik. Mi is próbálunk folyamatosan új dolgokat kitalálni. Pont azért, hogy ne váljon unalmassá a folyamat. Hogy ne legyen közhelyes ez az egész segíteni akarás. Fontos az, hogy valamit kapjanak is közben a segítségükért „cserébe” az emberek, mert nagyon sokszor így szívesebben adnak. Meg hát, mondjam azt, hogy néha mi is elfáradunk, de ránézünk erre a képre, és megyünk tovább.

Megyeri Tamás Róbert

Megjelent a Nagykároly és Vidéke térségi hetilap 2020. február 13-ai számában