Rácz Ervin Lajossal beszélgettünk

Egy olyan lelkésszel beszélgettünk, aki számára a „színészkedés” és „paposkodás” rokonértelmű jelzők. Sok mindenről tereferéltünk, olvassa jó szívvel.

— Minap arról az érzésről „posztoltál” a közösségi felületeden, „amikor beszélgetek valakivel, és elkezdi szidni a lelkészeket, de a beszélgetés végén elmondom, hogy én is lelkész vagyok…” Mit gondolnak a mindennapokban az emberek, rólatok, papokról?

— A megfelelési kényszer nem tesz jót senkinek sem. Így a lelkészek sem jöhetnek ki jól belőle. Jobb az Istennek tetszeni, mint az embereknek. Azzal a mémmel pedig, amit megosztottam, tudok azonosulni, mert valóban kialakulnak vélemények a lelkészekről. Nyilván ezek közül valamelyik tapasztalatalapú, de van olyan is, hogy az emberek csupán éppen másról akarnak csacsogni, pletykálni, és ilyenkor előszeretettel veszik elő ezt a témát. Kicsi anakronizmussal szólva, lehet, hogy ma már nem annyira sorolható be a celeb-kategóriába a lelkész, mint pár évtizeddel ezelőtt, ami ebből a szempontból jó is, nemcsak rajtunk köszörülik a nyelvüket az emberek… Habár az lenne a legjobb, ha egyáltalán nem pletykálnának. És ez inkább az ő érdekük, mert az irigykedő pletykafészek magának árt a legtöbbet, hiányzik belőle a hála, ami a boldogsághoz szükséges. Visszatérve a mémhez — nem feltétlenül ragaszkodom ahhoz, hogy mindig minden esetben felismerjenek mint papot, de annál inkább szeretném, ha tudnák, Krisztushoz tartozom. Volt olyan eset is, hogy kifejezetten meglepődött valaki, amikor palástot látott rajtam, mert addig mindig csak a fényképezőgépet látta a nyakamban, meg volt győződve, hogy főállású újságíró vagyok. Ez még jól is esett, nem szeretek és nem is akarok kérkedni azzal, hogy lelkész vagyok. Félre ne értse valaki, nagyon szeretek lelkipásztor lenni a nap 24 órájában, csak kikérem magamnak azt, ha valaki egy „dobozba” zár.

— Ugyan kevéssé ismerlek, de mintha több alkalommal is formabontó papként határoztad meg magadat. Miért kell beskatulyáznod így magad? Kiközösíted megadat, elzárkózol a többiektől? Eleve milyenek ők, és milyen vagy te mint pap? Ha tetszik: mi a lelkészi arc poeticád?

— Az légy, aki vagy! Ez nem egy Charlie idézet csupán, hanem keresztyén életprogram. Azt pedig, hogy ki vagyok igazán mégis az tudja, aki megalkotott. A színészkedés és paposkodás számomra rokonértelmű jelzők. Semmilyen mesterkélt technikára, műmázra sincs szükség ahhoz, hogy valaki lássa, személyes a kapcsolatom Istennel, sőt talán éppen az bizonyítja az ellenkezőjét. Szerintem a szolgatársaimmal jó viszonyom van, szeretem őket. Nem akarok én más lenni, mint ők, de mindannyian egyéniségek vagyunk, mert Isten így formált minket. Formabontó nem akarok lenni, de reformáló szüntelen. Én ezt értettem meg a semper reformari (az egyházat állandóan reformálni kell) reformátori elvből. Az Igétől sem jobbra sem balra nem akarok eltérni, vagyok liberális is, és konzervatív is, illetve egyik sem. Nonkonformista és fundamentalista egyszerre, úgy, hogy a szélsőségnél csak a középszerűséget vetem meg jobban. Az örömhírt mindenáron el szeretném juttatni az emberekhez, mert tudom — még akkor is, ha ők nem tudják —, erre van szüksége mindenkinek. Életigém: „Örüljetek az Úrban mindenkor, ismét mondom örüljetek!” (Fil 4,4)

— Egy gyászbeszédedet volt alkalmam meghallgatni. Ebben egy mellékmondat erejéig kitértél a vezetőkre. Most éppen választási korszakban vagyunk, és jövőre is lesz. Valami olyasmit mondtál — elnézést, ha nem pontosan idézlek —, hogy meg kell becsüljük a vezetőinket. Miért érezed ezt fontosnak?

— Én arra kértem mindenkit akkor is, hogy imádkozzunk a vezetőinkért. Ha Jézus arra kér, hogy még az ellenségeinkért is imádkozzunk, akkor a politikusokért miért ne? Azért imádkozom, hogy ha még ez nem történt meg, térjenek meg minél hamarabb. Szükségünk van jó, imádkozó és becsületes vezetőkre, és ezért imádkozni is kell. Isten mentsen meg bennünket azoktól a vezetőktől, aki nem tudják, nem hiszik, hogy egyszer lesz egy nagy elszámoltatás, minden fillérről, baniról, ígérgetésről, hitegetésről … Nos, ugye hogy máris van miért imádkozni értük és értünk.

— Az Örömhír továbbadását, mint fő életcélodat határozod meg — feltételezem. Mikor döbbentél rá, hogy te erre vagy teremtve, s nem mondjuk, Istent dicsőíteni a labdarúgás által?

— Valóban az örömhír átadása a legfőbb célom, és ebben nem igazán tűrök akadályokat. Mikor döntöttem ezt el? A konfirmációm alkalmával. Én a kátés időszakomhoz kötöm a megtérésemet. Akkor eldöntöttem azt is, hogy az Istent akarom szolgálni teljes műszakban. Természetesen focista is akartam lenni, de hamar rájöttem, hogy a nézése jobban megy, mint a járása. Már középiskolás koromban ugyan elkezdtem a sajtóval való barátkozásomat, de azt is mindig csak az Isten szolgálatában tudtam elképzelni. Amúgy meg nem teremtve, hanem újjáteremtve vagyok erre. A lelkészi szolgálat meggyőződésem szerintem nem csak talentum, azaz tehetség, hanem karizma, lelki ajándék kérdése.

— Ha nem pap lettél volna, akkor bábszínész, vagy mi?

— Valaki, aki keresi a helyét az életben. Lehet, hogy megtaláltam volna, de most ezt nem tudom elképzelni. Abban a párhuzamos univerzumban is csak az Isten kezében lelhettem volna meg a békém és nem a Sátán marionettbábújaként.

— Mi a legkellemetlenebb papi élményed?

— Kiemelkedően rossz élmény nincs. Nem szeretem, ha álszenteskednek velem szemben. Kellemetlen érzés, ha nem tisztelnek meg a valódi énjükkel. Nem szeretem a kiüresedett szokásokat, sőt dühít, ha valamit azért kell csupán csinálni, mert kell, mert „így szok’ lenni.” Nem szeretem megélni a kiégésközeli állapotokat, de mindig kapok tüzet. Ameddig Istent szeretem, ezek a „nem szeretem időszakok” is a javamra vannak.

— A Szatmár megyei sajtóból mit hiányolsz? (Mind a nyomtatottból, mind a többiből.)

— Szerintem minden van. Csak fogyasztani kell, de figyelmesen, mint a szálkás halat. Teljesen független újságírás nincs, ezért jó, ha több színt is olvasunk. Egyházi hír is van elég, de a hitéleti rovatokban a megélt hit megjelenítése kicsit hiánycikk. Nagyjából minden hálaadó ünnepélyről olvashatunk, hallhatunk, láthatunk, de szükség lenne azt láttatni, hogy Isten Igéje nem ünnepi torta, hanem mindennapi kenyér.

— Korábban aktív voltál — bár kevéssé kiemelkedő a tudás tekintetében — a papok labdarúgócsapatában. Ha jól emlékszem, idén nem voltál ott. Miért?

— Szeretem a focit. Talán az utóbbi időszakban nem nagyon jön össze a papi csapat, de a szigetlankai presbiterekkel és ifjakkal minden kedden focizunk. A spiccemmel vigyázni kell, de a gyorsaságomat illetően inkább megvárom míg megint a pálya általam elfoglalt részén zajlik a játék. Fontos a türelem. Fradista vagyok, ez identitásom része…

— Melyik színházi előadás hatott mostanság leginkább rád?

— Legutóbb talán a Hippolyt, a lakáj hatott rám leginkább. Szeretem a humor, szerintem nevettetni sokkal nehezebb, mint siratni. Csodálom azokat, akik erre képesek.

— És melyik könyv?

— Bolyki Lászlótól a Pedig mi azt hittük, hogy (valláskárosultak evangéliuma) című könyve sokmindent áthúzott és megerősített életemben.

— Kálvinistaként furcsa állást foglalnod a következő kérdésben, de engem érdekel a véleményed… Ferenc pápa üzeneteivel, vagy az előző pápáéval tudsz jobban azonosulni?

— Nem igazán ismerem a személyüket, de meggyőződésem, hogy egy csomó manipulatív hírt és fake newst olvashatunk róluk. Én nem értem azt, hogy miért háborodnak fel egyesek azon, ha Ferenc pápa megmossa a migránsok lábát. Ez jézusi cselekedet. Ugyanakkor semmi meglepő nincs abban, ha egy nem európai ember nem érti az európaiak problémáját. Ennek is láthatjuk a jelét. Őszintén szólva, nem tudok azonosulni semelyik pápával. Szeretem őket, mint Krisztusban testvért, de az intézmény szerintem szentírásellenes. Mondjuk, örülök annak, hogy az utóbbi években lehet a Vatikánt Ferencvárosnak nevezni.

— A katolikus misék melyik mozzanata a legkedvesebb számodra? Mármint reformátusként, keresztényként, de ezen belül keresztény szemlélőként…

— Édesanyám katolikus, így gyerekkoromba sokat jártam misékre. Az ökumené, felekezetfelettiség számomra nagyon fontos. Annyira nagy ajándéknak tartom azt, hogy az utóbbi évtizedekben ez a nézet erősödik. Szoktam mondani, hogy meg kell szoknunk egymás szagát, mert a Menyországban is együtt, ömlesztve leszünk. A miséken a reszponzóriumot szeretem a legjobban, azaz, hogy többször megszólal a gyülekezet, válaszol, talán jobban jelen van.

— Egyébként mizu? Miként telnek a mindennapjaid?

— Pörög az élet. Mindig van mit csinálni, és ez jó. Családom van, szeretem őket, és nem győzök hálát adni értük. Feleségem és három fiam felbecsülhetetlen ajándék és kimeríthetetlen erőforrás. Nagy családom, azaz gyülekezetem van, és jó tapasztalni a közösség erejét is. Sok feladatom van, de szégyellnék panaszkodni.

— Engem különösen zavar, hogy a közösségi felületen a keresztneveid között kötőjel van. Ez helytelen! Miért nem távolítod el?

— Így van a „buletinbe” noh… Amúgy engem sokkal jobban zavar az a vonalka, ami a születési és elhalálozási évszám között jelenik meg… A zavaró leginkább benne az Isten alakú űr, amit jó volna Vele minél hamarabb megtölteni.

— Két-három mondatos üzenetet fogalmazz meg, kérlek. Bármiről… Bárkinek (nyilván elsősorban ezen interjú olvasóinak, vagy legalábbis egy részüknek…)

„Dzsétbédzsétt” Károly környéki vagyok, börvelyi származásúként, úgyhogy kicsit haza is üzenek. Három mondat? 1. Isten szeret téged. 2. Értékes vagy. 3. Soha nem jársz egyedül.

racz ervin