A Nagykároly és Vidéke hetilap hűséges olvasói minden bizonnyal emlékeznek még Sróth Ödön Tanár Úr népszerű rovatára, a „Helyzetjelentések”-re. A Tanár Úr „helyzetjelentései”, melyekben rendszeresen adott hangot a világ történéseivel kapcsolatos meglátásainak, száz részes sorozatot éltek meg az újság hasábjain. Sróth Ödön Tanár Úr idén, 2024. augusztus 16-án töltené be 100. életévét.
A Sors különös fintora folytán, az utolsónak szánt „100. Helyzetjelentés”, mely 2005. június 2-án jelent meg, valóban az utolsó lett, hiszen Sróth Tanár Úr a lap megjelenését megelőzően, 81. életévében hunyt el.
Egykori kollégája, Birtalan Imre ny. tanár eképpen írt kollégájáról, a 2005. június 2-ai lapszámban közzétett „Búcsúsorok Sróth Ödön tanár halálakor” című írásában:
„Újabb szálfa dőlt ki egyre ritkuló erdőnkből, eltávozott közülünk a szeretett édesapa, após és nagyapa, a nyugdíjas tanár és kolléga: Sróth Ödön.
Döbbenetes a hír, mely mindannyiunkat váratlanul ért. Nem, ez lehetetlen! Sróth Ödön tanár nem halhatott meg, hiszen még a tegnap láttuk, amint kerékpárján járta a várost: végigpedálozott az utcákon, s az ismert épületekben, emberekben keresett fogódzókat az újabb HELYZETJELENTÉS-hez.
Fájdalom múlt időben írni egy olyan emberről, kollégáról, barátról, kinek még érzem keze szorítását, amint legutóbb elváltunk. Bár már érezhető volt rajta a fáradtság, már nem csillogtak olyan fényben a szemei, de még dolgozott benne a tenni akarás, s kissé fanyarul mondta: „ezt még megírom”.
De ezt az ígéretét már be nem válthatta, ránk hagyta – tanítványaira, barátaira ennek a tanulságos és értékmentő életműnek a folytatását, melyben élete utolsó percéig dolgozott.
Példaértékű volt egész tanár pályafutása, a magas szintű franciaórák, a mély bölcsességgel áttüzesített osztályfőnöki beszélgetései, s az általa szervezett nyári nagykirándulások. A mindenkori tanári testület nagy értéke volt ő. Legtöbbször visszahúzódóan hallgatott, de fontos dolgokban, fanyar humorával, szenvedélyesen kiállt a jó, a szép és a nemes védelmében akkor is ha az nem mindenkinek volt tetsző.
Búcsúzunk és ez fájdalmas mindannyiunknak, de legfőképpen két szeretett fiának, kikre mindig olyan büszke volt és családjaiknak, kik eltávozásával nem csak apát, nagyapát, dédnagyapát, apóst veszítettek, hanem eszmei támaszukat, legfőbb tanácsadójukat és a belőle áradó pótolhatatlan szeretetet.
De mindannyiunk gyászában ott lehet a vigasztaló, megbocsátó elengedés is, mert hosszú áldásos szülői és nagyszülői és tanári tevékenységében, majd a későbbi termékeny nyugdíjas éveiben is eleget tett szülői és nevelői hivatásának s ezzel követendő példát állított minden fajtájáért felelős magyar pedagógusnak.
Most, a búcsú pillanatában ismét magunkon érezzük huncutkás mosolyát, s szinte halljuk a fura szentenciát: a munkám elvégeztem, a többit rátok bízom, tegyétek azt, amit kell!
Megfogadjuk! Nyugodj békében!”
You must be logged in to post a comment.