„Maradj hát mindörökre szép”

A nagykárolyi fiatalság egyik legmeghatározóbb alakját, Vitéz Júliát kérdezte KOVÁCS PÉTER ZOLTÁN, az Anziksz önkéntese a célokról, a változásról, a közösségről.

Azért is érdekesek vele kapcsolatban ezen témák, mivel épp most, május 29-én ballagott el az Elméleti Líceumból, az érettségi vizsgák és az egyetemi felvételi pedig még előtte állnak.

– Szervusz, művésznő, ha szabad így fogalmaznom, figyelembe véve, hogy tevékenyen vagy tagja két színjátszókörnek is, énekelsz, közösségi események mozgatórugója vagy, sőt, esetleg a jövődet is színészi pályán képzeled el. Mit tudnál erről mesélni?
– Sziamia! Igen, ez a művésznő megszólítás egyre gyakoribb, bár nekem nagyon furcsa, egyáltalán nem tartom magam művésznek, csak egy piszok szerencsés embernek, aki azt csinálhatja mindig, amit akar, amit szeret. Valóban két színjátszókörnek vagyok a tagja, az egyik a művelődési központ társulata, Szolomájer Timi vezetésével, ahol főként személyiségfejlesztő gyakorlatokat végzünk, és azt kell mondanom, hogy többet tudtam meg magamról a közel egy év alatt, mint azelőtt bármikor. Oké, kicsit ijesztő volt megismerni magamat, de érdekes, és tart most is. Timi és a vele végzett gyakorlatok képesek elérni azt, hogy eltekintsünk teljesen a külvilágtól és magunkba forduljunk kicsit. A másik a Nóném amatőr társulat, ami a magunk és mások szórakoztatásáról szól, édes emberekkel, eredményes munkával.

– Ki vagy mi indított el ezen az úton? Honnan jött pozitív megerősítés?
– Az az igazság, hogy hihetetlen érzés olyan közegben lenni, ahol nincs szorongás, bármi lehetséges, nem tűnsz hülyének, és teljesen különböző, tevékeny emberek képesek együtt lenni, sőt, egymás barátaivá válni. Ezt a közeget eddig csakis a színjátszás világában találtam meg, és ehhez ragaszkodom foggal-körömmel, emellett pedig színi pályán a másik nagy szerelmemmel is folytathatom a viharos viszonyom, az énekléssel.
Színjátszani általános iskolában kezdtem Lászlóffy Csaba magyartanár révén. Középiskolában sajnos abbahagytuk, de egymásra találtunk Kiss Zitával, aki már az első pár alkalom után megemlítette, hogy gondolkozzak a színészi pályán. Azelőtt is sokszor megfordult a fejemben, de ez volt az a pillanat, amikor valaki más – ráadásul épp Zita, akinek mindig nagy hitele volt a szememben – világított rá erre a lehetőségre.

– Életed egyik fontos mérföldköve előtt állsz. Nem félsz a változástól?
– A változás az jó, az kell. Sokkal inkább félek a csalódástól. Attól, hogy másképp alakul ez az egész, mint képzeltem. Nehéz picit elszakadni az itteni kötelékektől, meg jönnek az ilyen komoly dolgok, alkalmazkodni kell mindenkihez, megtanulni beosztani a kis pénzt, főzni, mosni kell, nem való nekem az effajta felnőttködés, na!

– Hogyan viszonyulsz az egyetemista élethez? Várod, ódzkodsz tőle, egyáltalán, úgy gondolod, hogy az életed teljes mértékben meg fog változni? (Figyelembe véve az ezzel kapcsolatos közvélekedést.)
– Ezzel kapcsolatos közvélekedés? Arra gondolsz, hogy mindenki szerint az egyetemista évek a legjobbak? Kíváncsi vagyok, nagyon. Szerintem tetszeni fog, nagyon vágyom az önállóságra, kicsit az egyedüllétre, új emberekre, a nagyvárosi pörgésre. Biztos minden megváltozik majd, szeretnék kicsit elszakadni itthonról és ott kialakítani egy teljes életet. Ott azért másabb minden, nyilván könnyebben találok nekem tetsző programokat, érdekes, bohém embereket, minden tekintetben több a lehetőség egy egyetemi városban, mint itthon.

– Maradnál-e még középiskolás diák?
– Nagyon szívesen. Ballagás előtt két nappal – amikor az utolsó tanítási nap zajlott – négyszer pityeregtem a suliban. Az az igazság, hogy piszkosul megszerettem a középiskolában összeszedett emberkéket, diákokat, tanárokat egyaránt. Olyan kényelmes volt az Elméleti Líceumba járni, megvolt mindennek a rendje, mindenki végezte a dolgát – nem is akárhogyan –, megvolt a rutin, azt is megszerettem, akitől a reggeli kávét vettem, szünetekben röprandevúk az édeskedves emberekkel, jó volt minden, tényleg. Négy év alatt azért kezdett otthonossá válni az épület, bár még most is úgy érzem, mintha tegnap lett volna az, amikor még eltévedtem a folyosókon. Főleg az teszi keserűvé ezt az egészet, hogy miután átéltük együtt az utolsó heteket, buli buli hátán, nagy vallomások, őszinteségi rohamok, érzelmi hullámvasutak, vége az egésznek. Épp akkor, amikor a legjobb minden. Olyan szívesen visszaugranék mondjuk márciusra. Kicsit jó volna maradni még.

– Mit szeretsz legjobban itthon? Mit viszel magaddal hazulról?
– A szobámat. Jó, a családon meg barátokon kívül a szobámat. Miután egész nap emberek között vagyok, meg zajban, mozgalmas programokon, próbákon, előadásokon, olyan jó kicsit elvonulni egy általam alakított, szépítgetett zugba, a sok kis cuccom közé, meg köntösbe bújni, olvasgatni, Júliás zenéket hallgatni, csendben lenni, teázni. Nagyon várom, hogy új zugot alakítsak ki magamnak, úgyis lesznek új emlékek, meg új kedvenc tárgyak. Könyv és zene meg mindenhol van. Tea is. Mit viszek magammal? Gergőt, a tesómat. Nagyon úgy tűnik most, hogy velem tart ő is, és ez csudijó, mert ő a legnagyobb kritikusom, a legfőbb bizalmasom, imádom, ahogy van. Nekem elég ennyi hazulról.

– Mindig aktív közösségi életet éltél. Mik voltak a céljaid? Min változtatnál?
– Az anyukám mindig azt mondta, hogy jó viszonyban kell lenni mindenkivel. Az anyukák okosak. Ez megmaradt bennem, és ez volt a célom, bárhová is mentem. Azt bánom kicsit, hogy néhány kapcsolatot elhanyagoltam, és anno megesett, hogy jobbnak láttam otthon maradni, pedig ez ma már nagyon nem jellemző rám. Mindig mindent ki kell használni, részt kell venni mindenben, engem ez éltet.

– Végezetül, ha beszélhetnél azzal a Vitéz Júliával, aki öt év múlva leszel, mit üzennél neki?
– Ha ezt most nem olvasná sok ember, akkor azt üzenném az öt évvel idősebb Júliának, hogy elég az éjszakázásból meg szórakozásból, itt az ideje, hogy dolgozzon picit. Egyébként ha minden jól alakul, akkor öt év múlva épp az egyetemet végzem majd, ennek fényében azt üzenném, hogy szeresse nagyon, minden porcikájával azt, amit csinál, mert neki való, ne égjen ki soha, és ne ábránduljon ki az életből sem, mert baromi jó dolga van, én biztos vagyok benne. Ó, és menjen, vonatozzon sokat, mert attól jó lesz neki.

(Az interjú címét Gerendás Péter–Sztevanovity Dusán Szép Júlia című dalának szövegéből kölcsönöztük.)