Szűcs Józseffel beszélgettünk

Vasárnap 18 órától a Nagykárolyi Művelődési Központ könnyűzeneszakos tanítványi lépnek föl a központ Deák Endre-termében, az AugusztFeszt eknevezésű kulturális rendezvénysorozat záróakkordjaként. Színpadra áll a Kastélylakók minden generációja, a Non Stop zenekar, és két évtized után először a Kastélylakók egy lányzenekara is.

Az együttesek irányítójával, Szűcs Józseffel beszélgettünk.

– Először is boldog születésnapot kíván az Anziksz! – köszöntöm nemrég volt születésnapja alkalmából. – Mióta dolgozik a Művelődési Központnál, és egyáltalán, mióta foglalkozik fiatalok zenei oktatásával?

– 1990-ben kerültem ide, 2003-ban vettem át a könnyűzenét, ekkor ifj. Puiu Bărnuțiu élesztette újjá ezt a szakot. Mikor 1996-ban a Diákklub elköltözött a kastélyból a felújítások miatt, a két intézmény – a Művelődési Központ és a Nagykárolyi Diákklub –, amely addig párhuzamosan haladt, különvált. Korábban a diákklubhoz tartoztak az iskoláskorú fiatalok, a kultúrházhoz pedig azok, akik már kiléptek az iskolából. A könnyűzeneszak nem volt soha kizárólagosan az egyik intézményé sem. Karácsonyi Péter, aki a hatvanas években a Kastélylakók zenekarát alapította, már mindkét intézményt szolgálta. Mikor a két intézmény különböző helyre költözött, úgy volt, hogy a könnyűzene szak a Diákklubnál marad, ott ugyanis voltak oktatók. Puiu volt az, aki a kilencvenes évek végén egy pár fiatalt meggyőzött, hogy jöjjenek át a Művelődési Központhoz: ők kezdték újra a könnyűzeneszakot. Itt 2003-ban lettem alkalmazva a szak vezetésére mint könnyűzenei referens. Ekkor Puiutól vettem át az egyetlen zenekart, amelyik létezett. Azt sem szabad elfelejteni, hogy neki nem ez volt a munkája, csupán szerette volna, hogy – mivel ő is ebben nőtt fel – újjáéledjen a nagykárolyi könnyűzene.

– 2003-ban féltem kicsit átvenni a szakot, akkor volt ugyanis divatban a playback-éneklés: tele volt a televízió jóképű srácokkal és csinos kislányokkal, akik inkább csak táncoltak, mint énekeltek. Egy ideig attól tartottam, nehéz lesz, hiszen a fiataloknak fogalmuk sem volt, hogy a zenét zenészek csinálják hangszerekkel, hiszen a média nem ezt közvetítette. Ez később, úgy tűnik, megváltozott.

– Kik vannak többen a tanítványai közt: akik énekelnek, vagy akik hangszeren játszanak?

– A hangszeresek mindig többen vannak. Voltak olyan időszakok, amikor több mint száz gyerek tanult itt, ebből kb. 65–35 arányban a hangszeresek voltak többségben. A média lassan megváltoztatta azt a könnyűzeneképet, amit népszerűsített: a koncerteken, videoklipekben megjelentek a zenészek, a hangszerek. Minden úgy fordult, hogy egyre több fiatal érdeklődik a hangszerek iránt.

– Hogyan sikerül a gyerekeket, diákokat bevonzani?

– Én személy szerint sohasem toboroztam diákokat. A legfőbb dolog, ami ide vonzza a gyerekeket, hogy látják a társaikat, vagy akár az idősebbeket zenélni. Látják az osztálytársakat a színpadon, ez például nagyon sokat számít. A másik dolog pedig az, hogy a szülők megbíznak bennem. A gyerekek itt biztosan jó helyen vannak, emellett pedig nem kell feltétlenül zenei pályán maradjon valaki, akkor is hasznosan tölti el itt az időt. Megtanul közösségbe beilleszkedni, megtanul bizonyos normákat. Nem irányítok én vaskézzel, de vannak betartandó szabályok: az egymás iránti tiszteletet például meg kell tanulják a gyerekek. Nincs megengedve semmilyen kihágás ilyen szempontból. Mindenki mindenkit elfogad és mindenki mindenkit megbecsül.

– Feltételezem, hogy a szakmai szempont is közrejátszik. Nekem szerencsém van, hiszen egyszerre tanítok dobot, zongorát, gitárt, basszusgitárt, éneket stb. Az, hogy minden könnyűzenében használt hangszerről tudok egyszerre dolgokat, szintén nagyon sokat számít.

– Minden gyerek, aki eljön ide éneket, hangszert tanulni, egy idő után bekerül valamilyen formációba, vagy nincs erre mindig igény?

– A cél mindenképp az, hogy valahol érvényesítse, amit tanult, ez az a motiváció, amit én nyújtani tudok. Régen táborozni jártunk a tengerre, turnékra mentünk a Kastélylakókkal. Más idők voltak. Akkor nagyon sok gyereket ez lelkesített. Ez most hiányzik. Az egyetlen dolog, amivel a gyerekeket motiválni tudom, hogy meggyőzöm, hogy értékes dolgot tanul, hogy van értelme ezt csinálni, hogy ez mindenképp a hasznára válik. Emellett lehetséges, hogy színpadon lesz majd, hogy eljut egy-egy versenyre. Az énekesekkel egyszerűbb, hiszen őket akkor is fel tudom tenni a színpadra, ha nem játszik vele zenekar. De a hangszereseknél elsődleges szempont, hogy ha olyan szintre jutott, hogy befér egy zenekarba, akkor én összeszedem azokat a diákokat, akik hangszeresként jobbak, és úgy gyúrom össze őket, hogy emberként összeférjenek, hangszerhasználatot illetően pedig olyan szinten legyenek, hogy együtt tudjanak elérni valamit.

– Jó látni, hogy a helyi tehetségek megmutathatják magukat a nagykárolyi színpadon. Gondolok itt akár a nemrég zajlott AugusztFeszt rendezvénysorozatra. Mi a véleménye az ilyen típusú rendezvényekről?

– Minden ilyen rendezvénynek örülök. Az ilyen eseményekre igaz, kellenek meghívott fellépők is, de meggyőződésem, hogy az elsődleges szempont, hogy a nagykárolyi közönség lássa azokat, akik itt teremtenek valamit. Nekik mindenképpen lehetőséget kell biztosítani ez irányba. Az más, hogy idén két estén Balázs Klári és Korda György, illetve Fuego előtt játszottunk, emellett kellenek a nagykárolyiakról szóló rendezvények is.

– Milyen hiányosságai vannak a helyi zenei életnek?

– Most épp Bogdan Georgescu kulturális igazgatóval tervezünk valamit. Mindenképp szeretnénk egy olyan fesztivált, amely országos, vagy akár nemzetközi szinten összehozza a fiatal dobosokat. Elsősorban diákokra gondolok, profi kategóriában nem annyira érdekel engem ez a dolog. Valamikor volt a Megéneklünk, Románia! c. műsor. Mindenki tudja, mi volt, hogy volt. Viszont ha félretesszük a politikai oldalát a dolognak, akkor mégiscsak egy fantasztikus közeg volt, hiszen mi, akkori fiatalok, az országból minden más fellépő zenészt ismertünk, velük évente találkoztunk. A legjobbak minden évben együtt nyaraltak. Ez ma teljesen hiányzik. Egy ilyen jellegű fesztivált szeretnék, ahol összehoznánk az ország legjobb dobosait. Egy ilyen rendezvényben hihetetlenül nagy motivációs erő van. Ez az egyik dolog, amit tervezek. A másik a Castelanii Nemzetközi Szerzemény- és Énekverseny. Olyan versenyt szeretnénk Bogdannal összehozni, ahol saját szerzeményekkel lehet nevezni. Ezzel motiváljuk a szerzőket is – illene ezt a tevékenységet is népszerűsíteni, hiszen nem az a legnagyobb buli, ha valaki kiáll és elénekli valamelyik ismert előadó valamelyik ismert dalát. Fontos, hogy alkossunk.

– Ezeken kívül még két fesztivál van, amely a városban kötelező módon helyet kell kapjon: az egyik egy Deák Endre-emlékverseny, vagy inkább fesztivál, a másik pedig egy Ruha István-fesztivál. Olyan művészekről beszélünk, akik Európa-szerte – sőt, talán világszerte – ismertek. Itt éltek, itt tevékenykedtek, vagy ennek a városnak a hírét vitték tovább. Megérdemelnék ezt.

– Most született nemrég a kislánya, aki, ha jól tudom, még egyéves sincs. Mennyiben hatott ez ki a munkára, a kultúrházas tevékenységekre?

– Januárban született meg Liza – pontosít. – Annyiban hatott ki ez a munkámra, hogy teljesen megváltozott az életem. Most jut eszembe, amit annak idején édesanyámtól hallottam: „Fiam, ezt akkor fogod megérteni, mikor te is szülő leszel.” Ez tényleg így van. Az ember készülhet erre, megpróbálja elképzelni, milyen is ez. Úgysem lehet, ezt megélni teljesen más dolog. Nekünk már ő a központ, a minden, a világ közepe. Ő a legfontosabb, minden utána igazodik. A munkámat, természetesen, jövök és végzem, de kevesebbet alszunk – mosolyodik el.

Kovács Péter Zoltán