Putovits Tünde tanárral beszélgettünk. A többi között a politikáról. Arról, hogy „ami az utóbbi időben ebben a nagy múltú városban történik, az már több a soknál. A legnagyobb problémát abban látom, hogy sajnos az emberek nagy része meglehetősen tájékozatlan a közigazgatás működését illetően, ezért az orruknál fogva lehet őket vezetni.”
– Így utólag is: boldog születésnapot, kedves tanárnő. Elnézést kérek, de hirtelenjében butább kérdés nem jut az eszembe: milyen érzés huszonvalahány évesnek lenni, no meg édesanyának, feleségnek, tanárnak, nagykárolyinak?
− Sosem késő! 🙂 A válasz a kérdéseidre: jó. 🙂 Félretéve a viccet: kétszer huszonhárom évesnek lenni jobb, mint ahogy azt az egyszer huszonvalahány évesek gondolják. Főleg akkor, ha visszatekintve az elmúlt évekre az ember lánya úgy érzi, hogy már nem élt hiába, fel tud mutatni valamit a világnak. Például szerető családot és szakmai előmenetelt. Édesanyának és feleségnek lenni a legjobb dolog a világon. Tanárnak lenni nagyon jó, még akkor is, ha sokszor falakba ütközöm. Nagykárolyinak lenni is nagyon jó, főleg annak, akinek a felmenői is több generációra visszavezetve nagykárolyi születésű nagykárolyi lakosok voltak.
– Miért gondolkodol azon, hogy jelöltesd magadat tanácsosnak? Miért lenne éppen rád szükség Nagykároly megyejogú város önkormányzati döntéshozó-testületében? Mi az az érték, amit képviselnél?
− Megmondom őszintén, az ötlet nem bennem, hanem másokban merült fel azzal kapcsolatban, hogy esetleg szerepet vállaljak a nagykárolyi önkormányzat döntéshozó testületében, azaz nemes egyszerűséggel a városi tanácsban az elkövetkező négy évben. Többen biztattak, hogy ott a helyem, ráadásul olyan emberek, akiknek én maximálisan megbízok az értékítéletében. És hogy miért éppen – többek között – rám lenne szükség? Nem egyszerű erre a kérdésre válaszolni. Én meglehetősen objektíven szemlélem a világot, és tisztában vagyok a magam értékeivel és hiányosságaival. Úgy vélem, elég széles látókörű vagyok ahhoz, hogy megfeleljek ennek az óriási felelősséggel járó feladatnak. Közalkalmazottként van rálátásom a közigazgatás működésére, szociológusi végzettségem révén a társadalom működésének más dimenzióit is képes vagyok észlelni és értelmezni. Elég jó csapatjátékosnak tartom magam (csak azért „elég jónak”, mert sajnos sok esetben egykettőre átveszem az irányítást), tudok gyorsan döntéseket hozni, ugyanakkor át is gondolom a problémákat. Egykori cégtársként és üzletvezetőként van tapasztalatom a vállalkozói/gazdasági szféra működésével kapcsolatban. És amit a legfontosabbnak tartok: képes és hajlandó vagyok időt és türelmet nem sajnálva tanulni.
– Hogy eleve gondolkodol ezen, arra utal, hogy van elhivatottság-érzeted. Akkor mit tart vissza?
– Bár nem áll tőlem távol a közszereplés, hiszen pedagógusként és kultúremberként sok olyan szituációban van részem, amikor egy közösséget kell képviselni, mégis gondolkodási időt kértem, amikor megszólítottak, hogy jelöltessem magam. Hogy mi tart vissza? Anyaként és feleségként azt illene erre a kérdésre válaszolni, hogy a családomtól venném el az időt. Mégsem válaszolom ezt, mert aki bennünket ismer, az tudja, hogy nagyon nyüzsgő természet vagyok, ráadásul magyartanár, akinek mindig van javítani- vagy készülnivalója. Pont emiatt a gyermekeimet kicsi koruktól kezdve önállóságra neveltem, soha nem ültem/ülök le melléjük tanulni. Nálunk mindenki végzi a dolgát, és én nem érzem azt, hogy elmulasztottam volna valamit velük kapcsolatban. A férjem pedig – ha nem is ért minden „akciómmal” maximálisan egyet, mellettem áll és támogat. És egyáltalán: hagy engem cselekedni. Amúgy nem titok, hogy én már jónéhány évvel ezelőtt voltam önkormányzati képviselő. Másfél év után – amikor szegény nagyra becsült kollégám, Petkes Gergely tanár úr elhunyt, én is lemondtam erre a tisztségről személyes okokra hivatkozva. Akkoriban a gyerekek még kicsik voltak, egy nagyon fontos tanári vizsga előtt álltam, még működött a könyvesboltunk, amit egyedül vezettem, mert a cégtársam abban az időben külföldön élt. Mindent egybevéve: mivel klónozni nem tudtam magam, le kellett mondjak valamiről. Azóta azonban sok minden megváltozott. Mégis most mi tart vissza? A tapasztalat. Akkoriban engem lelkileg nagyon megviselt az ellenzéki párt tagjainak a viselkedése. Talán most még rosszabb a helyzet, de én is edzettebb lettem.
– Milyenek ezek a mai fiatalok? Milyen ma tanárnak lenni? Mi a legnagyobb kihívás?
– Tanárnak lenni itt és most egyszerre nagyszerű és nem annyira nagyszerű feladat. A mai fiatalok változatosak. A legtöbben nyitottak a világ dolgaira, idegen nyelveket ismernek, járatosak a számítógép és a technikai kütyük világában, de sajnos a humán kultúra egy részük számára háttérbe szorul. A legnagyobb kihívás magyartanárként az olvasásra és a kulturális értékek tiszteletére, megőrzésére való nevelés. Pedagógusként általában pedig annak a tudatosítása, hogy a tudás és a sokoldalúság a legnagyobb érték a 21. század társadalmában. A „túlélésre berendezkedett” diákok körében ez nem egy egyszerű feladat ám! Viszont szerencsésnek mondhatom magam, mert az én iskolámban, az Elméleti Líceumban a diákok többsége a fentebb felsorolt értékekkel azonosul.
– A romániai tanügyi rendszer reformra szorul – ennek többen is hozzáláttak. Belülről van rálátásod. Miként alakítanád át?
– Ha én lennék a tanügyminiszter, átalakítanám az egész tanügyi rendszert, de erről nem beszélek, mert így is szómenésben szenvedek. 🙂 Nekünk, nagykárolyi magyar nemzetiségű pedagógusoknak elsősorban arra kell törekednünk, hogy az oktatás minden szintjén és formájában induljanak magyar tannyelvű osztályok, csoportok. Emellett meg kell győznünk a szülőket arról, hogy magyar tagozatra írassák a gyermekeiket, mert itt is – sőt csak így – lehet „boldogulni”. Riasztók a számadatok: van olyan román tagozatos általános iskolai osztály, amelyben a gyerekek 70%-a római katolikus vagy református vallású. A nemzeti identitás erősítéséről már nem is beszélek.
– Békés és további fejlődést ajánl a lakosok figyelmébe a jelenlegi városvezetőség. Ugyan a mindennapokban békés város Nagykároly, ám néhányan törekszenek a feszültségkeltésre. Miként vélekedsz erről? A fejlődés kapcsán pedig, kérlek, szólj arról, hogy az elmúlt négy évben megvalósultak közül hozzád melyik áll közelebb: a megújult korzó, a színház, a kastélykert, az új városháza, a művelődési központ?
– Azt mondják a szociológusok, hogy egy bizonyos fokú egyenlőtlenségre szükség van egy társadalomban, mert ez mozdítja elő a fejlődést. Szükség van tehát ellenzékre is. De ami az utóbbi időben ebben a nagy múltú városban történik, az már több a soknál. A legnagyobb problémát abban látom, hogy sajnos az emberek nagy része meglehetősen tájékozatlan a közigazgatás működését illetően, ezért az orruknál fogva lehet őket vezetni. És a mesterséges feszültségkeltésben a „kollégák” meglehetősen jók. Sokszor csodálkozom, hogy a polgármester úr milyen higgadtan tudja kezelni az ellene és az RMDSZ ellen irányuló támadásokat. Ami pedig az elmúlt négy év változásait illeti: a városközpont a korzóval, a kastélykert és a Károlyi-kastély, az egykori Szarvas fogadó, a művelődési központ, a színház nekem mind szívügyem, hiszen igazi kultúrembernek tartom magamat. Nemrég marosvásárhelyi ismerőseim látogattak el első ízben Nagykárolyba, és rácsodálkoztak a városközpont rendezettségére. Azt mondták, az az érzésük, mintha Magyarországon járnának. Persze van még tennivaló. Például több kerékpárutat!!!! 🙂 🙂
Megyeri Tamás Róbert
