Teszi a dolgát: példamutatással oktat

„Bő évtizede döbbentem rá, hogy alapvetően megváltozott a kommunikáció módja. Azóta világhálós oldalakat szerkesztek, működtetek, a tárlatok, könyvek, írások, előadások, tanári tevékenység mellett ezeken osztom meg az érdeklődőkkel a számomra fontos dolgokat.” Muhi Sándort kérdeztük.

– Tanár úr, már bocsánat, tanulni nem az iskolapadban kell? Az új kütyüket, azoknak az előnyeit bármikor érdemes megtanulni?

– Megítélésem szerint bármikor érdemes tanulni mindazoknak, akik kommunikálni szeretnének kortársaikkal. A fiatalok is azok, őket pedig azon a nyelven kell megszólítani, amelyet naponta folyamatosan használnak. Azt látom, hogy nem vaskos kézikönyvekkel, lexikonokkal sétálnak, utaznak buszon, vonaton, hanem jórészt okos telefonok, táblagépek, laptopok segítségével jutnak a legtöbb információhoz. Ezen kívül most is tanítok, tehát nem engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy ne ismerjem az új technikai eszközöket, programokat.

– Világlátott embernek tetszik lenni. Így igen nehéz kérdést is feltehetek: Ön szerint az alapvetően megváltozott kommunikáció mit eredményez? Jót vagy rosszat?

– A kommunikáció módja formai kérdés, a lényeges mindig a tartalom. A képzőművészet, irodalom, általában a művészetek több ezer év óta ugyanazokat az alaptémákat dolgozzák fel, vagyis a tartalom azonos, csak a forma változott és változik folyamatosan. A festmények, szobrok, költemények életről, halálról, küzdelemről, örömről, bánatról szólnak, ezt a művészek különböző korokban másként fogalmazzák újra, más formába öntik. A forma változik, a lényeg, a tartalom, az örök emberi marad.

Megítélésem szerint a megváltozott kommunikáció inkább jót, mint rosszat hoz, hiszen többek között ennek köszönhetően válhat a kultúra, a művészet a szó szoros értelmében köztulajdonná, a mindennapi életünk szerves, elidegeníthetetlen részévé minden területen.

– „… nem középiskolás fokon / taní- / tani!” A bejegyzései oktatnak, megmutatnak, már-már világlátott embernek érzem én is magamat, az írásait szemlélve. Netán pont ez a cél?

– Nincsenek ilyen nagyratörő céljaim, inkább az aggodalmaimról szólnék. Az a gondom, hogy ebben a hatalmas, válogatás nélküli kínálatban a legtöbb ember elvész, nem tudja elválasztani az ocsút a búzától, az értékest, az értéktelentől. Vizualizálódó világban élünk, ami azt is jelenti, hogy naponta tonnányi képanyaggal kell megküzdenünk a világhálónak, táblagépeknek, okos telefonoknak, digitális fényképezőgépeknek, kameráknak, korszerű nyomdatechnikának köszönhetően. Azt mondják a szakemberek, hogy az információink 83%-át vizuális úton szerezzük, szerintem napjainkban akár 85–87%-ról is beszélhetünk. Képzőművész, rajztanár, művészeti közíró vagyok, ezen a területen szeretnék a magam szerény eszközeivel, indirekt módon, jórészt példamutatással támpontokat nyújtani a válogatáshoz. A honlapomat naponta 100–150 ember keresi fel, eddig több mint 300 000 látogatója volt, a Facebook-oldalamnak 5000, a Szatmári Kultúra, vagy a Régi Szatmár oldalaknak is több ezer kedvelője van. Ezek egyszerű keretek, nagyon sok módon, nagyon sok mindenre használhatók, lehet felszínes, giccses, magamutogató, de sokak számára érdekes, színvonalas, hasznos is.

– Hogyan tovább? Milyen vágyai vannak e téren? Mit tervez? Bizonyára készül valamire…

– Nincsenek különösebb vágyaim, terveim ezen a területen, nem készülök semmilyen rendhagyó dologra. Folytatom az oldalaim, a Sugárút szerkesztését, tanítok a BBTE Szatmári Tagozatán, rövidesen Kolozsvárra utazom az Erdélyi Magyar Értéktár megbeszélésre, jövő héten részt veszek egy előadással a Magyar Tudomány Napja Erdélyben rendezvény keretében, a BBTE Szatmári Tagozatán rendezett konferencián, közben természetesen a képzőművészetet sem hanyagolom el. Jelenleg egy újabb könyvem anyagán is dolgozom, amelyet jövő év tavasszal a Szatmári Friss Újság ad ki, és amelyik a Szatmári séták szöveg és képanyagát fogja tartalmazni. Tapasztalataim szerint a mindennapi élet szüli a feladatokat, és a hozzájuk tartozó tanulni valókat is. A világ kisajátíthatatlan, kár erőlködni, nagy tervekkel légvárakat építeni. Ami engem illet, teszem a dolgom, amíg úgy érzem, hogy erre igénye van. Ennyi!