Történetek a régi időkről

Keizer Lajos nagykárolyi futball-legendával, a város alpolgármesterével ülök szemközt. Egy régi fotót, a nagykárolyi Victoria futballcsapat egykori tagjait ábrázoló felvételt kapott nemrégiben. Azt mutatja.

foci

– Igen, akkor, a ’72–’73-as idényben jutottunk fel a C osztályból a B-be. Az őszi fordulók kezdésekor készült ez a kép. Azt a bajnokságot megnyertük. Lung Silviu volt a kapus, ugyanis abban az időben kellett egy ifi játékosnak is szerepelnie a csapatban, és nálunk ő lett az.

– Pedig az különösen szokatlan, hogy a hálóőri poszton vetik be az ifi korú játékost…

– Igen, ez szokatlan. De ő olyan ügyes volt, magas gyerek, nyurga. Nem volt gondja a beilleszkedéssel. Nagy kapus lett belőle, örülök, hogy díszpolgára lesz Nagykárolynak.

– Ön ekkoriban irányító középpályás volt, vagy már a védelemben vett részt?

– Nem, akkor még középpályás voltam. Még nagyon fiatal voltam, meg lehet nézni a fényképet. Béres volt a csapatkapitány, de még több is… Papp Sanyi bácsi volt az edző, Béres az ő jobb keze volt. Sanyi bácsi volt talán Károlyban, amíg én itt fociztam, a legjobb edzőm. Neki voltak a legjobb eredményei is, meg nagyon össze tudta fogni a csapatot. Ebben segített neki Béres, vele mindent megbeszélt. Az a keret nem volt nagyon nagy, talán ha voltunk 14-15-en. De nagyon jó szellem volt közöttünk.

– Ott volt akkortájt a csapatban Bereczki Árpád, akinek mostanában volt a születésnapja.

– Igen, ő nagyon ambiciózus játékos volt. Akkoriban nagyon fiatalok voltunk, majdhogynem nem is ismerek magamra.

– Hol kezdett el focizni? Gondolom, már kölyökként kergette a bőrt…

– Igen, már gyerekként fociztam. Már tizenhat-tizenhét éves koromban bekerültem a nagycsapat keretébe. Azt hiszem, olyan 17 éves koromtól már játszottam is meccseken. Persze Béres – aki idővel nagyon jó barátom lett – pártfogása alatt. Ő fel is karolt, és nagyon sokat segített a tudásom kiszélesedéséhez. Látott bennem valamit, és tartva a kapcsolatot az edzővel, Papp Sanyi bácsival, majd Ionescuval, meg Serlivel, engem nyomott előre. Vele nagyon nagy szerencsém volt. Az ő segítségével hamar bekerültem a csapatba kezdő játékosként annak ellenére, hogy fizikailag nagyon gyenge voltam. De nekem az volt az erényem akkor, illetve utána is, hogy úgymond láttam a pályán. A labdakezelésem nagyon jó volt, ballal, jobbal ugyanúgy rúgtam. Problémám a kondícióval volt, nem bírtam végig a 90 percet. Meccs közben eléggé sokat pihengettem a pályán, de a gondolkodásom, a látásom, az segített hozzá, hogy oda jutottam, ahova jutottam.

– Ezt a látást eltanulta valakitől vagy ez kialakult?

– Ezt nem lehet tanulni, ez jön magától. A focit szeretni is kell, meg hát kell hajlam is hozzá. Én meg túlzottan is szerettem. Otthon sokszor volt is problémám emiatt. Tizenöt-hat éves lehettem, amikor már építkeztünk. A Teremi utcán nőttem fel. Ahogy bemész a Teremi utcára, az ANL-tömbházak felé, van egy sarokház, mi a másikban, baloldalt laktunk, az volt a családi házunk. Apám mindenhez értett. És mindenbe bele is fogott. Építkezett, ha kellett, kőműves volt, de ha arra volt szükség, akkor asztalos vagy kárpitos… Nos, ő nekiindult a házépítésnek, és tizennégy-öt-hat éves korunkban befogott minket, fiúkat, hogy „ezt tegyétek, azt hozzátok”. Én, ugye, ’53-as vagyok, a testvérem ’54-es. Apánk készítette a falat, de én nem szerettem az ilyesmit. Mindig ideges voltam, látta is apám, hogy velem nem nagyon bír. A testvérem mindig mondta: „Apu, hiába, engedd, hadd menjen”. Jöttek a kollégák, előttünk mentek el az edzésre. Persze bekiabáltak: „Lajcsi, nem jössz edzésre?” Mentem volna én, intettem is, „Nem látjátok, hogy itt kell maradnom?” Pisti, a testvérem mindezt látta, és mondta apánknak, engedjen, inkább dolgozik ő helyettem is. „Nem hasznos, hiszen nincs itt a feje” – mondogatta. El is engedett apám. Utána el is jött a meccsre, de csak eleinte, mert amikor szidtak, azt nagyon nem bírta. Mert hát milyenek a drukkerek, ha valami nem úgy alakul, ahogy ők képzelik? Akkor ifista voltam a nagycsapatban. Szóval apu nem szerette, ha szidnak. Utána nem jött többet, szegény… Tizennyolc éves lehettem, amikor meghalt. Tüdőbeteg volt, merthogy őt is deportálták annak idején. Öt évet volt Oroszországban, bányában, és tüdőbetegséget kapott, és hát nem úgy kezelték, ahogy kellett volna. Egyszer ment Bikszádra, a tüdőszanatóriumba, és ahogy jött hazafele, felszállt egy nagy kamionra. A sofőr ismerte, de a kabinban már ültek, így hátra kellett ülnie. Pár kilométer megtétele utána szólt a sofőr, hogy szálljon le, mert kint vannak a rendőrök. Apu pedig leugrott, és összetört a sarokcsont a lábában. Feldagadt a lába, és ő elment, hogy lefilmezzék. Egy Hegedüs nevű készítette a felvételt, de nem találta meg a bajt. A sárvíz pedig mind csak nőtt, felment a szívére, úgy halt meg. Olyan tizennyolc éves lehettem, és maradtam a testvéremmel meg anyámmal. Képzeld el, anyám nem dolgozott, az öcsém iskolába járt… Én vigyáztam is a pénzre, meg a focival szerencsém is volt. Elvittek Szatmárra, és én tartottam el a családot.

– Akkoriban tehát már főállású labdarúgó volt, kapott fizetést a focizásért?

– Igen. Az a kép, ami előtted van, ’72 őszén készült, a túrt (az első találkozókat – szerk. megj.), ahogy mi mondjuk, megnyertük, első helyen zártuk. A visszavágókra, azaz ’73-ban már elvittek Szatmárra. Eleinte még nem a kezdő összeállításban, de már ott voltam a keretben, és már pénzt kaptam érte. Tudtam segíteni anyámat, a testvéremet. Ott maradtunk, a ház úgy, ahogy, de állt. De nem volt bevakolva, nem volt kerítésünk. Én még azt rendeztem, vigyáztam a pénzre, nem költöttem el. A testvérem ingázott Szatmárra, az Unióhoz, mert az esztergályos szakmát tanulta. Anyám nem dolgozott eleinte, majd ahogy kezdtek jobban megismerni, segítettek rajta is, betették dolgozni, úgyhogy lassan-lassan helyrejöttek a dolgok.

– Szatmáron hogy ment a foci? Volt Aradon is…

– Áh, Arad, az nem számít. Szatmáron első osztályban fociztam. Illetve amikor átkerültem ’73-ban, a tavaszi fordulóban, akkor a B ligában játszottunk. Meg is nyerte a bajnokságot a csapat, és bekerültünk az A divízióba. És hát én is játszottam jó pár évet az A-ban. Akkoriban a nagyon nagy focisták ők voltak, nálam kicsit idősebbek is: Iordănescu, Dumitru, Dumitrache, Lucescu, Dinu stb. Velük, illetve ellenük játszottam. Nagyon nagy meccsek voltak Szatmáron. Különleges élmény volt, amikor tizenöt-húszezer ember van a stadionban, és jövünk ki, a közönség meg látja, hogy jövünk, és elkezdenek úgy hú-húzni, meg tapsolnak! Szabályosan libabőrösök lettünk olyankor. Voltak nagyon szép meccsek, meg nagyon jó eredmények is. Meg persze volt olyan is, amikor gyenge eredmények születtek. Akkor úgy szidtak minket, csendben is voltunk, nem mászkáltunk a városban. Mármint Szatmáron, mert akkoriban már volt ott lakásom. Berecki is odakerült. Hát szép élmény volt… Focizva, türelmesen teltek azok az évek. Igyekeztem viselkedni, mert általában a focisták, ha van egy kis pénzük, elköltik. Én igyekeztem vigyázni rá. Annak ellenére, hogy Szatmáron fociztam, mindig hazajöttem. Meccsek után itthon voltunk, hét közben is ingáztam. Eleinte stoppal, meg amivel lehetett, majd utána eljött a pillanat, és vettem magamnak egy kocsit.

– Milyet? Hány éves volt akkor, hány éves korában jutott el arra a szintre, hogy a saját keresetéből tudjon kocsit venni magának?

– Huszonegy éves voltam. Egy Renault 16-ost vettem, használtan. Az nagyon ritka autó volt mifelénk. Torziós tengelye volt, nagyon nagy szám volt akkoriban az a kocsi. Gyors is volt, szép kék színű. Azzal jöttünk-mentünk. Többek között Bereckivel. Ő egyébként úgy került Szatmárra, hogy miután én már ott fociztam, kérdezte: megoldható-e, hogy jöjjön ő is. Akkor már A ligáról beszéltünk, az azért nagy szint. A lényeg, hogy végül becsaptuk a klub elnökét. Ugyanis azt mondtam neki, hogy Bereckit el akarják vinni Váradra. Árpinak volt ez az ötlete, hiszen valóban vitték volna, de katonának. Nos, a szatmári vezetőknek se kellett több, nem engedték, hogy a tehetséges játékost elvigyék a megyéből. Így hozzánk került, fél évig együtt voltunk a Someș szállodában. Akkoriban mentünk Koreába, Franciaországba meg nagyon sok helyre. Ő még katona volt, én már befejeztem akkorára.

– Barátságos meccseken voltak Koreában? Turnékon?

– Igen. Az edzőnknek nagyon jó kapcsolatai voltak Bukarestben, és a labdarúgó-szövetségnél elintézte ezeket a kiszállásokat. Így jártunk Németországban is. Mindezt huszonévesen, katonaként vagy éppen a katonaság után. Az nagyon nagy dolog volt. Meg hasznos is, hiszen a csapat jól játszott az A osztályban, és jól is kerestünk. Berecki kevesebbet játszott, de azért sokkal többet keresett, mint itt, Károlyban.

– Béres is önnek köszönhetően került Szatmárra, noha ő nem volt biztos abban, hogy A ligás szintű védő lett volna…

– Nyilván megkérdeztek engem is a vezetők. Akkoriban elment egy középhátvédünk, így szükség lett egy másikra. Kérdezték, kit ajánlanék, én meg mondtam, hogy Bérest elhozhatnák, mert szerintem megoldja a feladatot, de nem hiszem, hogy jönne. Nos, beszéltek vele, meg egy kicsit rá is erőltették, mert az akkoriban úgy ment. Valamit találtak. Engem például úgy vittek el, mert én sem akartam menni, hogy behívtak katonának. Fél évet itt töltöttem sorkatonaként Károlyban, a tűzoltóknál, a második évben pedig áthelyeztek. És akkor nem volt ellenkezés. Nem akartam én Szatmárra menni. Mondták is, hogy semmi gond, de a katonaságot ott kell végezni. Akkor aztán belenyugodtam, hiszen inkább „csavarogtam”, azaz fociztam, mint hogy „rendbe tegyenek” a katonaságnál. Hát így került oda Béres Koli is. Mondtam neki, hogy nem baj, ne törődjön vele, jöjjön. Már nem is tudom, talán csütörtök délután hozták vagy pénteken, és vasárnap már mentünk Bukarestbe, a Rapiddal játszani. Abban az időben páros mérkőzéseket is tartottak, úgy mondták, „cuplaj”. Két meccs is volt, előbb a Rapid és az Olimpia, azaz mi, majd a Dinamo és valaki. Tele volt a stadion. Gondolhatod, Koli reszketett. Nyugtatgattam, hogy előtte vagyok, megpróbálok segíteni. 0–0 lett az eredmény, azaz nagyon jó meccse volt neki is meg a csapatnak is. És az a 90 perc annyira megerősítette őt, hiszen mégiscsak alacsonyabb szintről jött, de helyt állt a nagyok között, hogy a későbbiekre megkapta a megfelelő önbizalmat. Abban az időszakban kilenc olyan mérkőzésünk volt, amikor nem kapott ki a csapat. Utána Béres mégis elkerült. Ő mindig is olyan volt, hogy nem látta magában azt, hogy első osztályú futballista lehet. Mindig félt, pedig nagyon jól focizott. Nagyon jó volt a fejjátéka, jól helyezkedett. Kemény, magas, nem volt vele gond.

– Kolinak szólították Béres Istvánt?

– Igen, Koli, a kollégából. Még akkor ragadt rá ez a név, amikor az ifik közül a nagyok közé került, és így szólították az akkori öregebbek. Már akkoriban is kirítt a többiek közül, vezető egyéniség volt. Nem beszélve arról, hogy nagyon jó kolléga volt, amiben lehetett, segített mindenkinek. Nekem nagyon jó barátom maradt, és hát most is az.

(Az interjú folytatását a következő lapszámában közöli a Nagykároly és Vidéke hetilap.)

Megyeri Tamás Róbert