Tudják azt, hogy vagyunk!

Szellemileg sérült fiatalok számára szervezte meg a Törődés napját a Magyar Ifjúsági Kezdeményezés nagykárolyi szervezete.

Június 6-án került sor az eseményre, a fiatalokat délben már várták a szervezők az 1-es Számú Óvoda és Napköziotthon udvarán. A MIK arcfestéssel, fejlesztőjátékokkal, labdajátékkal, kézműves foglalkozással és nem utolsó sorban kutyás bemutatóval fogadta az igen szép számban megjelent gyerekeket, szülőket, pedagógusokat. A MIK-esek kérésének eleget téve Lehoczky Péter, a nyírbátori Mini-Manófalva Egyesület szakembere hozta el Csokit, a különlegesen kiképzett terápiás kutyát, a gyerekek legnagyobb örömére. Az esemény kapcsán vele külön interjú készült az Anziksz számára.

A MIK-nél hagyomány a gyereknapok szervezése, a Törődés napja azonban vadonatúj elképzelés, amelyet rögtön sikerrel valósítottak meg. Az ötletről és ennek visszhangjáról Hágó Zsuzsannát, az esemény egyik szervezőjét, Hargitay Erzsébetet, a Nagykárolyi Down Alapítvány vezetőjét, valamint Szabó Evert Emese gyógypedagódust és logopédust kérdeztem.

– Kik vettek részt az eseményen? Milyen szervezetek, csoportok jöttek el?

Zsuzsa: – A Down Alapítvány, a Vasile Lucaciu Általános Iskola speciális osztálya, a 3-as Számú Általános Iskolából egy Visnyai Panni pedagógus által kísért csoport, de a Iuliu Maniu Technológiai Líceum is képviselte magát.

– Milyen volt a szervezetek részéről a visszajelzés? Örültek, hogy a MIK megkereste őket?

Zsuzsa: – Abszolút pozitívan álltak hozzá. Örültek, hiszen még ilyen nem volt, noha ez alapvetően egy jó dolog. Viszont sok helyen a szülőkön múlik: van, hogy ők nem hozzák el a gyermeket. Az is lehet, hogy nem mérik fel a probléma súlyát.

Itt Hargitai tanárnő pozitív ellenpéldaként megemlít egy a 3-as iskolában működött, több mint 15 fős létszámú speciális osztályt, ahol sokat köszönhettek annak idején a szülői támogatásnak. Itt a gyermekek ugyanúgy megtanulhattak írni, olvasni, számolni, ugyanúgy fejleszthették a készségeiket, ahogyan egy átlagos osztályban – csupán több időre volt szükségük ehhez. Hozzáteszi, annak akadálya, hogy jelen pillanatban ugyanilyen osztály induljon, az, hogy a szülők nem akarják elismerni, hogy gyermekük esetleg különleges típusú foglalkoztatást igényelne.

Zsuzsa: – Sokan a fejüket a homokba dugják, pedig értelmes gyerekeket veszítünk el így.

Erzsébet: – Pontosan. Azt mondják, a gyerek majd behozza a lemaradást, majd fog ő is fejlődni, de ez nem így van. Az ilyen szülő a gyermekét nem hozza ide sem. Talán, ha hagyományt teremtetek… – fordul Zsuzsához, aki bólint: jövőre is tervben van a Törődés napja.

– Milyen korban lehet felismerni, hogy a gyermeknek különleges segítségre van szüksége? Mikortól lehet speciálisan foglalkozni vele?

Emese: – Három éves kortól, mikor a gyereket beíratjuk az óvodába. Ott kitörnek azok a különbségek, hiányok, amik a gyereknél nincsenek meg, amik miatt nem tud beilleszkedni. Nem beszél mondatokban például, nem tudják lekötni az óvónénik, nem tud játszani. Ilyenkor szoktak szakemberhez fordulni a szülők.

– Gyakori, hogy szakembert keresnek fel, vagy több az olyan gyerek, aki elkallódik?

Emese: – Én úgy gondolom, egyre több a lehetőség, egyre több a szakember, ezáltal egyre több gyerek jut megfelelő ellátáshoz, és egyre hamarabb. Azt tapasztalom, hogy néha már a kétévest is elhozzák, mert az anyuka otthon látja, hogy valami talán más az ő gyermekével. Megvannak a lehetőségek, a korai fejlesztést minél előbb el tudjuk ma már kezdeni, összehasonlítva az régebbi évekkel, mikor ez akár iskoláig is húzódhatott.

– Nagy volt a helyi sajtó érdeklődése az esemény irányába. Mennyire segít ez a gyerekeken vagy az alapítványokon, hogy megismertetik a közönséggel az ilyen eseményeket?

Emese: – Jó, ha tudják azt, hogy vagyunk, valamint, ha tudják, mik a lehetőségek itt Nagykárolyban. Kellemes program ez a gyerekeknek, hiszen tényleg olyan foglalkozásokat válogattak össze a szervezők, amik lekötik a gyerekeket. Amiatt jók még ezek a rendezvények, hogy, megismerkedünk ezekkel a másképp fejlődő gyerekekkel. Hiszen egyre több gyerek van, akivel foglalkozni kell, hogy behozza a lemaradást. Akár ha a mi gyermekeinknek születik majd ilyen gyermekük, sokkal könnyebb lesz az elfogadás, ha ilyen rendezvényeken részt veszünk. Ezért is jó megismertetni az ilyesmit a mai fiatalokkal, hogy ők se zárkózzanak el a másságtól.

Erzsébet: – Reméljük, hogy amint az Elméleti Líceumban, úgy a többi iskolában is ki fog alakulni az önkénteskedés szokása. Magyarországon például ez az iskolák számára kötelező. Körülbelül tizenöten vannak elméletisek, akik jönnek az alapítványhoz év közben. Ez is egy kapocs, egy lépés.

Kovács Péter Zoltán