Túl az üveghegyen, túl az újságíráson…

Őri-Pákay Franciskát kérdeztük. És válaszolt is a kérdéseinkre. Sok minden felmerült: a PMN a nagykárolyiakhoz is szól? Mi a nőszervezet értelme? Ki legyen polgármesterjelölt? Stb.

1

– Mi a francért nem mondtad nekem, kedves Franci, hogy a sötét oldal, azaz a másik oldal magába ragad? Nem lehet ide-oda járni a két terület között. Már nem tartanak újságírónak. Te, hogy viseled ezt?

– Fáj. Nagyon. Jobban, mint gondoltam volna. Tudod, az emberek többsége csakis az előítéletein keresztül képes megközelíteni valamit, tehát, ha valaki, akit amúgy addig szerettek, mert szerénytelenség nélkül mondhatom, hogy engem szerettek, az írásaimat olvasták, talán jobban is néha, mint azok megérdemelték volna, elmegy az újságtól, mert azt gondolja, hogy a megyei napilapnál elérte azt, amit akkor az a hely adni tudott, akkor az rögtön kegyvesztett lesz. Nekem a Friss Újság ott és akkor nem tudott volna többet adni. Szerkesztő voltam, onnan már csak egy elérhető cél lett volna, hogy főszerkesztő legyek, de ahhoz keresztül kellett volna gázolnom a jelenlegin, s az több szempontból sem lett volna kivitelezhető. Ettől függetlenül nyugodtan mondhatom, hogy újságíró maradtam. A gondolkodásom analitikus, kritikus és a cinizmusom is megmaradt. Néha egy-egy hírt olvasva azonnal leülök a gép elé, s jegyzet formájában kiírom magamból a dühömet. A sötét oldal pedig nem ez, ahol vagyok, elhiheti mindenki. Minden „oldalnak” megvannak a sötét és világosabb részei. Az újságírásnak is. Főleg az úgymond függetlennek.

– Megérte? Ma felmondanál a Frissnél, ha hívnának ügyvezetőnek?

– Csehi Árpi nagyon jól tudta, hogy ha csak annyit mond, hogy menjek át, akkor fityiszt mutattam volna neki. Amikor elhangzott az, hogy szeretne beszélni velem, már egy ideje nagyon jól együttműködtünk a kedvenc területem – ami akkor egybeesett a megyei tanács prioritásaival is –, az egészségügy területén. Úgymond hírvivője voltam a kórházban zajló hátsó történéseknek. Megdöbbentett, hogy milyen feladatot szán nekem, s akkor még nem gondoltam, hogy ez több egy elképzelésnél, hiszen azt jelentette volna, hogy élve felkoncolnak, mert évek óta jelentettem meg az RMDSZ-ről a kritikáimat, amelyek kisebb-nagyobb viharokat kavartak, attól függően, hogy mennyire mély témát érintettem, vagy mennyire voltak közeledőben a választások.

Megérte-e? Igen. Megnyílt a világ. Sokan azt hiszik, hogy a napilapnál is nyitott minden. Egy adott pontig igen, amikor eléred a tetejét a „szakterületeidnek”, s onnantól akkor tudod élvezni, ha valami igazán érdekel. Az újságírás eléggé favágómunka tud lenni, főleg, ha minden egyes nap ugyanazzal kell foglalkozni. Ma is felmondanék, mert bár a Friss Újság adta meg nekem az ismertséget, mégis egy eszköz, hiszen senki emberfiát nem határoz meg a munkája, csak egy lehetőség arra, hogy azt kifejezze, ami benne rejtőzik, vagy amennyit ki tud mutatni. Én akkor azt gondoltam, hogy elértem, amit el lehet, s mielőtt végképp megunnám, lássunk egy újabb mély vizet, amiben újra meg kell tanulni úszni, de új lehetőségekkel kecsegtet.

– Mi a legnagyobb baja ennek a mi Szövetségünknek?

– Az emberektől való távolodás. Félreértés ne essék, ez nem látszik, mert sok ember van még mindig a Szövetség körül, ám ezeknek a kapcsolatoknak egy része érdekből szövődik, s az érdekemberek nem akarnak és egy idő után nem is tudnak igazat szólni. Látható, hogy ott a leghatékonyabb a kommunikáció, ahol visszamerészkednek az emberek közé. Amikor kimentünk az emberek közé, akkor sokkal jobb eredményeket, s ami ennél is fontosabb néha, nagyobb visszhangot értünk el. Én abban látom a megoldást, hogy a politikus az úgymond munkaidejében maga mellé vesz két fiatalt, s rendre bekopogtatnak – kimondottan nem választási évben kezdve – mindenkihez, megkérdezik a gondjaikat, feljegyzik és intézkednek is az ügyben, majd jelzik, hogy a téma megoldva, megoldás alatt vagy hova kellene fordulni, ha nagyon bonyolult az ügy, a megoldás érdekében. Nagyon fontos a visszajelzés, ezt el szoktuk felejteni, s később kerek szemekkel csodálkozunk rá, hogy vagy nem tudják, hogy mit tesz az RMDSZ, vagy lenyúlja más párt a mi megvalósításunkat.

– Ki legyen a polgármesterjelöltünk Szatmárnémetiben?

– Fogós kérdés. Vannak pillanatok, amikor azt mondom, hogy Maskulik Csaba. Számomra szimpatikus a hideg, kiszámítható, kissé technokrata stílusa, ami a hatékonyságra törekszik, s nem arra, hogy megelégedettség legyen. Az is lesz, de később, amikor a hatások elkezdenek megmutatkozni. Ám ezt a szintet nem bizonyos, hogy elérné, mert az embereknek, a lakosságnak mindig szimpatikusabb lesz egy kedves, közlékeny ember, aki közöttük van, mint valaki, aki bent ül az irodában, nem látható, de tesz a város fejlődéséért. Más pillanatokban azonban azt gondolom, hogy jelenleg nincsen olyan ember, aki polgármestere lehetne ennek a városnak. Szomorú tény számomra, de attól még tény. Felmerül Kereskényi Gábor neve is. Tisztázzuk gyorsan azt, hogy Gábor rég nem az, akinek gondolja a közvélekedés, de sajnos a népbe oltott hazugságok nehezen évülnek el. Butka Gergő neve is minduntalan felmerül. Én látok benne lehetőséget, de nem arra, hogy polgármester legyen, akinek egy technológiailag messze mögötte maradt rendszert kell helyes irányba terelnie, hanem egy olyan pozícióban, ami sok mozgást követel és kapcsolatban van a lakossággal, tehát a city menedzser jellegű munkakörben.

– Neveket akarok hallani!

– Hallhattál tőlem neveket. Vannak még páran, akikre gondolnak, de őket hagyjuk ki, mert kötve hiszem, hogy Ilyés Gyula vagy Csehi Árpád arra vágyna, hogy polgármesterjelölt legyen jövőre.

2

– Írsz te eleget? Vagy van más szered, amivel túléled a valóságot? (Valami srácokról nem hallottál mostanság?)

– A srácok jelenleg a Szatmári Fiatalokért Kulturális Egyesület (SZAFKE) égisze alatt szerveznek Utcazene Fesztivált, TIFF Karavánt s hasonló közösségépítő, Szatmárt szebbé és vonzóbbá tevő rendezvényeket. Ezzel élem túl a valóságot. Keveset írok. Főleg pályázatokban merülhetne ki a billentyűzetem. Sajnos eltávolodtam attól, ami egykor elvezetett az újsághoz is, vagyis a fantasy világától, ahol csaknem egy évtizeden át „játszottuk” majdnem minden nap, írásban, hogy egy hatalmas sereg vezetői vagyunk, s ennek megfelelően éljük a mindennapjainkat egy elképzelt világ elképzelt ellenségei vagy éppen egymás ellen felvonultatva erőinket. Utazásaimról szóló élménybeszámolót írtam a Nőileg magazinnak. Jól esett, de az is jól esik, ha közleményekkel foglalkozhatok. Írok tehát, csak messze nem annyit, mint négy évvel ezelőtt.

– A PMN-t várod?

– Hm. Őszintén? Finomvegyesek bennem az érzések. Kissé eltávolodtam a rendezvénytől, de ettől még a lelkem mélyén várom, mert élvezem azt a nyüzsgést, amely a Kossuth-kertben van hétvégén vagy éppen azt, hogy életet kap a Tűzoltótorony körülötti tér. Szeretem azt, ahogy ilyenkor mindenkinek van ideje a másikra, mert leülnek egy falat kürtőskalács vagy egy korty sör mellett régi ismerősök. Várom, bár messze nem annyira, mint mondjuk, két évvel ezelőtt.

– Az az izé károlyiaknak is szól?

– Az izé, mármint a Partiumi Magyar Napok? Igen. Mindenkinek szól, aki szereti a kulturális műsorokat, jó hangulatú koncerteket, a gyerek és felnőtt műsorokat a színházi berkekből, s azoknak, akik a hangulatba beleillőnek érzik magukat.

– Amúgy mi a munkád? Vietnámi KISZ-esek látogatását kell megszervezned?

– A jelenlegi munkám a megyei tanácshoz köt, mert a Szatmár Megyei Közösségi Fejlesztési Társulásnál dolgozom, hogy uniós és egyéb pénzeket tudjunk bevonzani a megyébe, hogy az elindult fejlődés ne álljon le semmilyen szinten. Emellett természetesen dolgozom az RMDSZ-nek, a fiataloknak, a nőknek és a saját egyesületemnek.

A KISZ-esek látogatása elmarad, mert eléggé bonyolult nekik vízumot szerezni hozzánk. Nevezzük inkább úgy, hogy lehetőséget nyújtok érdeklődő fiataloknak arra, hogy eljussanak más országba. Ősszel öten megyünk, s mivel a projekt lefutása két éves, ezért még két vietnámi látogatásra van lehetőség. Közben más projekteken is dolgozunk, amelyek még nem láthatók igazán, de majd azok lesznek hamarosan. Persze, egyik sem váltja meg a világot, nem teremtünk fiataloknak több száz olyan munkahelyet, ahol nem kell dolgozni, de havonta tetemes összeget vehetnek kézhez; de talán oda is eljutunk hamarosan, hogy ifjúsági irodát nyissunk, amelyben majd a saját fiataljaink dolgoznak.

– Ez szép, és van ennek értelme? Ja, és meddig leszel te főfiatal?

– Nincs 🙂 S most jót nevetek, mert ezt mondják az ismerőseim. Mármint azok, akik nincsenek benne a szervezésekben. Ez egy életforma, amelyet valaki vagy szeret vagy sem. Mindenki szereti a rendezvényeket, de vajh hogyan lennének ezek, ha nem lennének azok az idiótáknak nézett honpolgárok, akik megszervezik? Na, erre válaszoljanak azok, akik lenézik azt, hogy állandóan rohanok a társaimmal együtt valahová. Hogy a telefonommal a fejem alatt alszom néha, mert azonnali reakció szükséges bizonyos pillanatokban. Hogy a pályázat leadási határideje határozza meg, hogy aznap mikor és mennyit eszünk. Hogy a magánéletünk látja kárát annak, hogy a közösségért akarunk tenni. Nemrégiben azt írtam, hogy az írás nélkül az élet puszta létezés, tartalom nélkül. Most ezt kiegészítem azzal, hogy aki nem tesz a szűkebb-tágabb környezetéért valamit, az is csak él, de nem éli meg az életet teljes valóságában. Nekem kevés az, ha pusztán dolgozom, elvagyok a párommal és a barátokkal. Ennél többet kell jelentsen ez a mocskosul szeretett élet. S ha ez áldozattal jár, akkor hajlandó vagyok megadni, persze addig, ameddig a párom és a családom ezt elfogadhatónak tartja. Na jó, néha az elfogadhatón túl is egy hajszállal.

Főfiatal őszig leszek, amikor lemondok. Már réges-rég keresem azt, aki átveszi a helyemet. Egy adott ponton úgy tűnt, hogy megtaláltam, de aztán elvesztettem újra. Most azonban én már nevetségesnek találom, hogy a romániai – nem is beszélve az európairól – fiatalságból kinőttem, de még mindig én akarjam megmondani, hogy mi legyen. Sokkal inkább ott látom a helyemet a háttérben, ahol a stratégia születik, ahol a financiális kérdések megoldódnak, ahonnan a segítség jön, ha végképp elakadnak.

– Franci, most őszintén, magunk között mi ennek a nőklubnak az értelme? Egyharmad kell a hölgyeknek, majd később a fele… Az RMDSZ akkor csak férfiaknak szól?

– Kettős érzéseim vannak ezzel kapcsolatban. Én az iskolában is azt élveztem, ha ugyanazon a terepen tudtam jól teljesíteni, ahol a férfiak. Én nem hiszek ebben a modern feminizmusban, hogy mindenki egyenlő, csak a nőknek valamiért több jár. Ugyanakkor azt gondolom, hogy kellenek nők az RMDSZ-be, de nem úgy, hogy kötelező kvótával, mert az felhígulást eredményez. Nem a politikusok kedvenc feleségei kellenek ide vagy nem azok a titkárnők, akik már eleget tettek ahhoz, hogy egy befutó tanácsosi hely legyen a jutalmuk. Éppen ők lehetnek azok, akik eltávolítják azokat a nőket a pályáról, akik tevékenyen akarnak részt venni. Persze, ezt sem illik kimondani, hogy tele van minden politikai párt s minden közintézmény olyanokkal, akik messze nem illenek oda, de nem minden vezető ugyanazokat a kvalitásokat tartja fontosnak, mint amelyekre én gondolnék, aki alapvetően elitista beállítottságú vagyok. Amúgy a nőklub, amely nem klub, értelme az, hogy nagyobb figyelmet kapjanak a fontosságuk teljes tudatában a nőkről néha megfeledkező férfiak. A közhelyeket úgyis szeretik, egy belefér: minden erős nő mögött egy erős nő áll. Nos, az RMDSZ is sokkal gyengébb lenne a nők nélkül. Ők 25 éve dolgoznak a háttérben, hát engedjék meg nekünk, hogy most kiálljunk, s rámutassunk arra, hogy közöttünk is vannak olyanok, akik előrébb sorolhatók, még akkor is, ha emiatt kiesik egy-két haver a tanácsosi listáról.

– És az utolsó, a legfontosabb kérdés: hogy vagy?

– Erre a kérdésre hazudni szoktuk, mindig minden körülmények között, hogy jól. Nekem bevett válaszom erre, hogy minden happy (boldogságos). Nos, nem az. Ha eddig őszinte voltam, akkor el merem mondani, hogy jelenleg nem vagyok csúcsformában, de jönnek a határidők, ami azt jelenti, hogy felkaparom magam a padlóról és nekilendülök.

Kérdések: Megyeri T.

3