Lelkünk titkai rovatunkban a Házasság Hete apropóján arról kérdeztük Békési Nóra pszichológust, hogy milyen problémák merülnek fel leggyakrabban egy házasságban, illetve hogy mire van szükség egy jól működő kapcsolathoz?
– A házasság „intézményéről” alkotott kép sokat változott az elmúlt évtizedekben, a mai fiatalok számára talán már mást jelent, mint szüleik, nagyszüleik számára. Szerinted mennyire fontos a modern fiatalok számára a házasság, mennyire hódít az „ez csak egy papír” szemléletmód?
– Abban egészen biztos vagyok, hogy a mai fiatalok számára a házasság intézménye mást jelent, viszont a házassághoz fűződő viszony tekintetében nagyon eltérőek a tapasztalataim. Nem szeretek általánosítani, mert minden kapcsolat nagyon más, de mégis vannak olyan közös pontok, vagy hasonlóan működő kapcsolati dinamikák, amik megtalálhatóak különböző kapcsolatokban.
Azzal kezdeném, hogy az, hogy felnőtt korunkban mi alapján választunk párt magunknak, és az, hogy kit választunk, az nagyon nagy mértékben attól függ, hogy milyen a kötődési stílusunk. Képesek vagyunk-e biztonságosan kötődni, szorongó kötődési stílussal rendelkezünk, vagy félelemmel teli-elkerülő, elutasító-elkerülő stílusunk van. Ez a korai anya-gyermek kapcsolatban alakul ki, rögtön a születésünk után, vagyis én inkább azt mondanám, hogy már a fogantatásunk első pillanatától kezdve. A kötődési mintánkra továbbá különböző kognitív sémák rakódnak, amelyek attól függően alakulnak ki, hogy gyermekkorunkban a környezetünkből milyen ingerek értek minket életünk kezdetén, a korai életszakaszunkban milyen képet alakítottunk ki a világról, és ezzel együtt a saját énünkről és az emberi kapcsolatainkról.
Képzeljünk el egy helyzetet, amikor egy pár hetes baba sír a bölcsőben. Neki az egyetlen eszköze a sírás, ezzel tudja kifejezni az igényeit, azt ha éhes, fáradt, fázik, vagy épp testi kontaktusra, megnyugtatásra, szeretetre vágyik. Amikor figyelmen kívül hagyjuk a baba sírását, ő nagyon-nagyon hamar megtanulja, hogy a világ nem válaszol az ő segítségkérésére, és azzal egy időben, hogy a baba feladja és abbahagyja a sírást, tudatosítja magában azt, hogy teljesen fölösleges kifejeznem az igényeimet, mert a környezetem úgysem reagál rá. Ez a kora gyermekkori tapasztalat a legtöbb esetben előrevetíti azt, hogy egy párkapcsolatban sem fogom kifejezni az igényeimet, bármennyire is fontos számomra a kapcsolat, vagy bármennyire szeretem a másik személyt, nem fogok tudni jól kommunikálni, mert van egy nagyon erős gát azzal kapcsolatban, hogy én kifejezhetem az igényeimet. Így kialakul egy olyan önalávető séma, amiben megpróbálok mindent a másik igényei szerint tenni, a sajátjaimat pedig elnyomni, ez pedig nyilván hosszú távon a kapcsolat romlásához vezet.
Emellett nem elhanyagolható az sem, hogy kora gyermekkorban az a minta, amit látunk a szüleinktől, vagy az a kapcsolati dinamika, amiben a szüleink és nagyszüleink élnek az nagyon erősen meghatározza azt, hogy mi mit gondolunk egy kapcsolatról. És ami miatt szerettem volna kitérni ezekre a korai tapasztalatokra az az, hogy azt tapasztalom, hogy a fiatalok, már a tizenévesek is, nagyon sokat olvasnak, informálódnak, önismereti foglalkozásokra járnak, előadásokon vesznek részt. Úgy látom, hogy felismerték azt, hogy lehetnek elakadásaik, azt, hogy vannak olyan gyermekkori sérülések vagy csak tapasztalatok, esetleg traumatikus élmények, olyan transzgenerációsan öröklődő szinte megmagyarázhatatlannak tűnő érzések, amelyek nagyon erősen meghatározzák a mindennapjaikat. Ez nyilván azért is lehetséges, mert nagyon sok irányból özönlenek az ezzel kapcsolatos ingerek, itt gondolok azokra a fantasztikus írókra és előadókra, akik nagyon közérthetően adnak át ezzel kapcsolatban információkat, úgy az internetes csatornákon, mint a könyvesboltok és újságok felületein keresztül. Tehát azt tapasztalom, hogy a fiatal felnőttek nagyon sok esetben nagyon tudatosak. Az őket ért gyermekkori tapasztalatok és traumák hatására sokan például egyértelműen elutasítják a házasságot, gyakran arról számolnak be párok, vagy egyének, hogy nem szeretnének ugyanabba a hibába beleesni, mint a szüleik. Ez sok esetben amiatt indokolt, mert mondjuk évtizedeken keresztül végignézték a szüleik rossz párkapcsolatát, azt, hogy hogy szenvedett két ember egymás mellett, és éppen azért, mert úgy vélték, hogy nem szabad kilépni egy házasságból, nem szabad elválni, ezért sok esetben benne maradtak egy bántalmazó kapcsolatban, legyen az akár fizikai, akár verbális bántalmazás. Ennek hatására a másik fél nagyon szenved, és lehet keres magának egy olyan lelki társat, akivel kialakul egy nagyon szoros érzelmi kapcsolat, és amikor gyerekként ezt valaki végignézi, akkor sok esetben undorodhat attól, hogy egy ilyen fajta kapcsolatba ő belekerüljön. És pusztán annak ténye, hogy az ő szülei nem éltek jó kapcsolatban meghatározhatja azt, hogy ő elutasítja a házasságot, azért mert fél attól, hogy hasonló szituációba kerül.
Sok esetben tapasztalom azt, hogy pontosan ez a tudatosság az, aminek a segítségével az emberek elkezdik felülírni azokat a sémákat, amiket kialakítottak a tapasztalatik alapján, és azokat az ú.n. transzgenerációs örökségeket is megpróbálják leállítani és nem belevinni a saját felnőtt kapcsolataikba. Ennek hatására még erősebben és még intenzívebben törekednek arra, hogy egy biztonságos, egészséges felnőtt párkapcsolatot létesítsenek, amihez sok esetben társul a házasság intézménye is. Én nagyon sok esetben tapasztalom azt, hogy a fiatalok igenis nagyon komolyan élik meg a házasság intézményét és szentségét, és nagyon fontos számukra az, hogyha elköteleződnek valaki mellett, ez tényleg egy életen át tartó kapcsolat legyen.
Ugyanakkor az „ez csak egy papír” szemlélet is jelen van napjainkban, sok esetben tapasztalom azt, hogy itt már közrejátszik az is, hogy a fiatalok nagyon sok olyan válást néztek végig, ami fájdalmas és csúnya volt, a környezet nagyon megszenvedte, és olyan mintha ezt a folyamatot szeretnék elkerülni, holott nyilván attól függetlenül, hogy nem házasodnak össze, és bekövetkezik egy elválás, az akkor is épp olyan fájdalmas lehet.
És nyilván, bár sajnos kevés százalékban, de ott vannak azok a felnőttek is, akiknek volt egy egészséges gyermekkoruk, és ennek hatására rendelkeznek az összes olyan készséggel és képességgel, aminek a hatására bátran bele mernek vágni akár egy házasságba is. Van egy nagyon egészséges képük a jól működő kapcsolatokról, mely egy nagyon jó útravaló a későbbiekre nézve.
– Sokat változott a társadalom, módosult az emberek értékrendje, így a mai párkapcsolatok más dinamikát követnek, mint az idősebb generációk esetén, amikor a házassági eskü valóban a sírig tartott. Melyek azok a leggyakoribb problémák, amelyek a mai, modern párkapcsolatokban felmerülnek?
– Legtöbb esetben soha nem az, amiről beszélni szoktunk. Amikor párkapcsolatban élünk, akkor biztosan észrevettük már, hogy sokszor ha vannak hétköznapi összezördülések, viták, gyakran napokig, hetekig rágódunk bizonyos dolgokon. Viszont, ha picit mélyebbre ássuk magunkat, akkor konkrétan soha nem arról van szó, amiről vitázni szoktunk, hanem van a háttérben valami megoldatlan probléma, amit nem tudunk kifejezni, és ezért minden olyan apró, hétköznapi dolog felkavar, vagy zavar minket, aminek tulajdonképpen nincs is jelentősége. Tipikus helyzet például, hogy otthon lekapcsoljuk vagy felkapcsoljuk a villanyt, én egyféleképpen szeretem, a párom viszont épp ellentétesen. Ha belegondolunk szinte semmi jelentősége nincs ennek, viszont mégis napokon, heteken át vitázhatunk miatta. A háttérben valószínűleg az van, hogy mindketten azt érezhetjük, hogy a másik nem figyel ránk, és nem tartja fontosnak az igényeinket.
Amikor párkapcsolati konfliktusokról van szó, akkor gyakran a fenti példához hasonló dinamikával működnek a konfliktusok, hogy vitázhatunk, és sokszor nagyon hosszan tartó és mély vitákba belemehetünk, olyan dolgok miatt, amelyekről valójában szó sincs, mert a háttérben egy teljesen más dolog irányít minket. Én szoktam is javasolni azt a pároknak, hogy akkor, amikor kialakul egy konfliktus helyzet, akkor próbáljanak egy picit a dolgok mögé nézni. Ne azt tudatosítsák konkrétan, amit a szavak közölnek, hanem nézzék meg azt, hogy mi van a párjuk mondanivalója mögött, milyen érzés váltja ki azt a gondolatot. Sok esetben lehet fáradtság, kimerültség, hiszen egy feszült munkanap után már nem úgy reagálunk egymás kéréseire, ahogy azt egyébként tennénk. Nagyon sok esetben teljesen más tényezők váltanak ki egy vitát, mint amiről beszélni szoktunk, ezért érdemes megtanulni azt, hogy egy picit lássunk a dolgok mögé, vagy mélyüljünk el, és nézzük meg, hogy érzések szintjén mi az, ami kiváltotta belőlünk azt a gondolatot.
Visszatérve a kérdésre, amelyben kicsit ott rejtőzik a válasz is, valóban módosult az emberek értékrendje. Ha megnézzük a hétköznapjainkat, akkor az az emberek többségének egy őrült rohanás, a felkeléstől a lefekvésig folyamatosan pörgünk, számtalan feladatunk van, rengeteget dolgozunk, ami tapasztalataim szerint munkaidőn kívülre is kiterjed, mert már otthon felkészülünk, telefonon átbeszéljük stb. Ez egyrészt arra is visszavezethető, hogy valóban megváltozott az értékrend, és általánosságban elmondható az, hogy sokkal nagyobb hangsúlyt kapott az anyagiasság, a tárgyaknak akkora jelentőséget tulajdonítunk, hogy annak érdekében, hogy mindenünk meglegyen, és minden pont úgy legyen meg, ahogy mi elképzeltük talán a legfontosabb dolgot áldozzuk fel az életünkből, az pedig az idő. Az idő az, amit nem egymással töltünk, vagy nem eleget, vagy nem elég jó minőségben, mert lehet, hogy együtt vagyunk, de ha jobban megnézzük, akkor inkább csak egymás mellett és nem együtt.
A jelenlegi gyors ritmusnak egyik következménye, hogy nem tudunk csak úgy lelassulni. Nem tudjuk azt mondani ott, akkor, abban a pillanatban, amikor leülünk a párunkkal beszélgetni, hogy én már egy nyugalmi állapotban vagyok, maximálisan rá tudok hangolódni, és megélni azokat az érzéseket, amik adottak lennének abban a helyzetben. Sokkal inkább jellemző az, hogy nem tudunk lelassulni, beszélgetünk, de közben eszünkbe jut, hogy 3 email-re és 5 üzenetre még nem válaszoltunk, ami most nagyon fontos lenne, vagy gyorsan utána kell néznünk valaminek, mert holnap ezt még meg kell oldani. Vagy azért bekapcsoljuk közben a tévét, vagy 3 percenként ránézünk a telefonra, hogy érjenek külső impulzusok. Ez nagyon nagy mértékben rontja a kapcsolat minőségét, mert a másik fél azt éli meg, hogy a párja nem figyel rá, és valóban nem figyel rá, mert nem tud a jelenben lenni, nem tud maximálisan rá figyelni. Még ha törekszik is rá, leteszi a telefont, kikapcsolja a tévét, kizárja az összes feladatot, borzasztóan nehéz lelassulni, mert a gondolataink automatikusan, mintha egy versenypályán futnának, csak pörögnek tovább. Ezt nyilván nehéz kivédeni, de muszáj törekednünk rá. Én a leghangsúlyosabb problémának ezt látom, hogy az életforma, amit élünk, és az életritmus, amiben élünk fiatal felnőttként az megnehezíti azt, hogy tudjunk a jelenben lenni, tudjunk maximálisan egymásra és magunkra figyelni, tudjuk az érzéseinket akkor és ott az adott helyzetben megélni. Ez egy nagyon nagy kihívás.
A másik probléma, amit szintén az a társadalmi helyzet indokol, amiben élünk, az az, hogy valahogy a médián keresztül megtanultuk azt, hogy már nem javítunk dolgokat. Ha a mosógépem elromlott, akkor automatikusan a média általi manipulációnak köszönhetően én már tudom azt, hogy hova kell mennem egy új mosógépért, mennyiért fogom megvenni, és az milyen jó lesz nekem. Tehát meg sem fordul a fejemben, hogy esetleg meg lehetne javítani. Ez annyira beépül a tudatunkba, hogy ahogy valami már nem működik úgy, ahogy kell, vagy nem látja el a funkcióját, akkor ki kell dobni, és meg kell venni az újat. Sajnos ugyanez a kapcsolatainkban nagyon gyakran megjelenik, hogy automatikusan anélkül, hogy keresnénk megoldási javaslatokat nagyon hamar feladjuk, eldobjuk, és keressük az újat. Csak azt látjuk, hogy ez nem működik, bármit teszek ez nem lesz jobb, jöhet a másik. Ezért belemegyek egy másik kapcsolatba, ami ugyanúgy nagyon hamar tönkre fog menni, mert akadályok és nehézségek minden kapcsolatban vannak, és nem fogok elkezdeni dolgozni azon, hanem eldobom és keresem a következőt. Ez egy olyan tényező, amelyet nagyon nehéz tudatosítani és leállítani.
Egy harmadik terület, amit én észlelni szoktam, az egyrészt a már említett figyelem hiánya, hogy nem tudunk jól figyelni a másikra, nem tudunk ráhangolódni, elmélyülni az ő gondolataiban, hanem automatikusan bekapcsol egy problémamegoldó üzemmód, mert így éljük az életünket. És ha a párom megosztja velem az aznapi nehézségeit, én nem is próbálom őt megérteni, visszajelezni az ő problémáira vagy érzéseire, hanem azonnal mondom a megoldást, hogy mit kellene tennie. De ez nem az, amire a másik ember vágyik, ez nem megértő visszajelzés. Erre szerintem érdemes odafigyelni, főleg nők esetén, hiszen ők legtöbbször nem a probléma megoldására vágynak, hanem a megértésre, a férfiak pedig jellemzően azonnal a problémamegoldásra szoktak törekedni, rögtön több alternatívát is javasolva. Ebből is szembetűnő, hogy mennyire különbözünk, más csak a nemi különbségek miatt is, egy kapcsolatban érdemes ezt is figyelembe venni, vagy egy kicsit informálódni a másik nemről, a másik személyiségéről, tapasztalatairól.
Egy másik nagyon fontos dolog, hogy mi a szeretetnyelvünk, hogyan fejezzük ki a szeretetünket, és miből értjük meg, hogy szeretnek minket. Mert lehet, hogy az én szeretetnyelvem a beszélgetés, míg a páromé például az ölelés. Ha nem beszélget velem, akkor én azt érzem, hogy magányos vagyok, nem szeret engem, mert az én szeretetnyelvemen keresztül én nem kapok semmilyen szeretetet, ő viszont azt érzi, hogy ő mindent megtesz, hiszen ahányszor eszébe jutok odajön és megölel. Ezért érdemes a szeretetnyelveket is megismerni, és annak megfelelően kommunikálni akár verbálisan akár nonverbálisan, vagy gesztusokkal, figyelmességekkel.
Másrészt fontos megtanulni jól kommunikálni, vagy önmagában csak kommunikálni is, mert sok esetben a kommunikáció hiánya is egy problémát jelent. Ezzel a kifejezéssel én vigyázni szoktam, mert nem minden pár esetében jó az, ha annyit javaslok, hogy el kell kezdeni kommunikálni és beszélgetni rengeteget, mert ha nem tudjuk jól kifejezni az érzéseinket, vagy a gondolatainkat, és mondjuk automatikusan támadva kommunikálunk, akkor csak rontunk a helyzeten. De az, hogy meghallgassunk, érdeklődjünk, kifejezzünk érzéseket az borzasztóan fontos a kapcsolatokban, és nagyon sokszor a kommunikáció hiányát is megtalálom akkor, amikor párkapcsolati problémáról beszélünk.
– Mire van szükség egy kiegyensúlyozott párkapcsolathoz, ahhoz, hogy a felmerülő akadályokat hatékonyan le tudják küzdeni a felek?
– Elsősorban nagyon sok munkára. Amit el szoktunk felejteni, az az, hogy egy párkapcsolat kezdetben azért is működik nagyon jól, mert olyan hormonális változások mennek végbe a szervezetünkben, ami miatt konkrétan sokszor nehézségeket és problémákat nem is látunk. Ezt szoktuk a „rózsaszín ködnek” nevezni. Amikor annyira sok örömérzet termelődik az agyban, hogy amellett teljesen jelentéktelenné válik mindenféle nehézség. Amikor viszont ezek a hormonális változások visszarendeződnek, akkor egyértelműen minden kapcsolatban jelennek meg nehézségek, konfliktusok, akadályok, amikkel nekünk szembe kell nézni. Lehet, hogy kezdetben nem éreztük azt, hogy egy jó kapcsolatért meg kell dolgozni, de a későbbiekben érezni fogjuk, hogy magától nem működik. Csak attól, hogy vagyok és van a másik ember, attól még a kapcsolatunk nem biztos, hogy jó lesz, sőt, még akkor sem, ha nagyon szeretjük egymást.
Én azt látom, hogy a házasság az egy munka. Ez azt jelenti, hogy én minden nap dolgozom azért, hogy működjön az a házasság. Én nagyon szeretem erre vonatkoztatva a libikóka hasonlatot: akkor érzem, hogy egyensúly van, mikor mindkét fél ugyanannyi súlyt pakol a házasságba mint kapcsolatba, mert ha nem, akkor az elbillen, és az egyik nagyon lent van, a másik pedig nagyon fenn. Ez nem egy jól működő kapcsolati dinamika, ezért fontos tudatosan kezelni azt, hogy egy házasság akkor fog jól működni, ha én azért dolgozom. A munka az jelentheti azt, hogy figyelek, hogy jelen vagyok, hogy a házasság előre megbeszélt szabályok, elvek alapján működik, pl. bármi történik, egy héten egyszer elmennek randizni, még 15 év után is, merthogy kell az az idő, amikor ki tudják zárni a külvilágot, és egymásra tudnak figyelni, úgy ahogy a mindennapi rohanásban ez nem lehetséges. Vagy megtalálom mi a párom szeretetnyelve, és annak megfelelően fogom kifejezni a szeretetemet, még akkor is, ha ez a fajta kifejezésmód távol áll tőlem.
Másrészt, ha a hétköznapokra gondolunk, az is egy úgymond munka, hogy időt szánjak arra, hogy minőségileg tudjunk együtt lenni. Hogy tudjak mindent félretenni, tudjunk egymásra figyelni, tudjunk a hétköznapokba beépíteni olyan közös tevékenységeket, akár közös hobbikat, ami építi a kapcsolatunkat.
Emellett nagyon fontos, hogy ugyanaz a cél vezessen minket. Amikor jönnek a problémák, akkor tudjuk megfogalmazni azt, hogy kapcsolati szinten mi a mi célunk. Például a mi célunk lehet az, hogy legyen egy kiegyensúlyozott kapcsolatunk, és érezzük jól magunkat együtt. Ha ezt tudjuk, akkor ennek érdekében már fel tudunk építeni egy olyan megoldási stratégiát, amivel közeledünk a célunkhoz. Míg akkor, amikor az én célom az, hogy érvényesítsem a saját akaratomat bármi áron, a másiknak a célja az, hogy legyen egy jól működő kapcsolat, akkor itt nagyon gyakran félresiklik az egész, mert az egyik fél arra kényszerül, hogy feladja saját magát, és elkezd önalávető üzemmódban működni, azért, hogy a másik valóban tudja érvényesíteni az akaratát, ami hosszú távon egy nagyon kapcsolatromboló működési stratégia.
– Egy fiatal pár hogyan készülhet fel tudatosan a harmonikus együttélésre? Mire figyeljenek, mit tegyenek ahhoz, hogy a kapcsolatuk hosszú távon is működőképes legyen?
– Szerintem ez a felkészülés az önismerettel kezdődik. Sokszor, mikor anyukákkal, vagy barátnőkkel beszélgetünk, akár gyerekvállalásról, vagy házasságról, akkor nagyon gyakran megfogalmazódik az, hogy de jó lett volna ezt tudni még azelőtt, hogy megszülettek a gyerekek, vagy azelőtt, hogy összeházasodtunk. Ez mindig magunkról szól, hogy mennyi mindent nem tudtunk magunkról. Nem voltunk tisztában akár a saját személyiségünkkel, vagy azzal, hogy miket hozunk magunkkal.
Akkor, amikor belépünk egy kapcsolatba, akkor már érkezünk egy jó nagy csomaggal, és ebben benne van az egész addigi életünk, ami nagyban meghatározza azt, hogy hogy fogunk viselkedni vagy jelen lenni egy kapcsolatban. Ezt a csomagot jó lett volna nagyon alaposan megismerni, és egy részét kipakolni, és nem belevinni a kapcsolatba.
Azt gondolom, ha lehet ilyet javasolni, hogy házasság előtt nagyon hasznos lenne részt venni egy hosszú önismereti folyamaton. Egyébként az egyházaknál ez a folyamat elindult, hiszen régóta van házasságra való felkészítő foglalkozás, ami pont erről, önismeretről és társismeretről szól. Nagyon jó lenne élni az ilyen lehetőségekkel, mert itt esélyt kapunk arra, hogy letegyük a csomagot, amit cipelünk magunkkal, vagy kicsit átrendezzük.
Az is fontos, hogy megvizsgáljuk, hogy milyen képpel rendelkezünk a házasságról. Vannak fiatalok, akik soha nem hallottak egy hangosabb vitát például, és kialakul bennük egy olyan kép, hogy egy kapcsolat csak akkor jó, ha mindig mindenki egyetért, ha nincsenek eltérő vélemények, konfliktusos helyzetek. Az első olyan pillanatban, amikor egy vitával szembesülnek, akkor azonnal menekülnek, és ki akarnak lépni, mert úgy érzik, hogy ez nem működik. Ezért szoktam javasolni a szülőknek, hogy ne rejtsék el teljes mértékben a nehézségeket, problémákat a gyerekek elől, és ugyanúgy legyen nyilvános ezek megoldása, feloldása is. Így látják azokat a természetes folyamatokat, amelyek hozzátartoznak egy egészséges kapcsolathoz, és ezek be tudnak épülni az eszköztárukba.
Bagossy Andrea
You must be logged in to post a comment.