A média sorsa az internet korában – a Geert Lovink hollandiai médiakritikussal készített interjú folytatása.
— Józsa István: A tömegmédia beleolvadt az internetbe, és most a harmadik évezred első generációi új kérdésekkel szembesülnek. Még nincsenek válaszaink. Még a kérdéseket sem fogalmaztuk meg. Csak egy világméretű keresés meg a vélemények dzsungele…
— Geert Lovink: Ez szerintem csak sajátosan Európára vonatkozó probléma. Már elnézést, senki sem találkozna ilyen zavarodottsággal ezen a téren Afrikában vagy Ázsiában. Itt Európában nem vagyunk hozzászokva ahhoz, hogy nem mi irányítjuk saját eszközeinket – és sorsunkat. Két világháború után és egy dekolonizációs folyamat után, van ez a felfogás, hogy már nem mi irányítunk. A fogyasztói szerep betöltésére vagyunk kárhoztatva (vagy a felhasználóira, ahogyan a számítógép zsargonban hívnak). De ne dramatizáljuk túl ezt. Az európaiak is elég gazdagok ahhoz, hogy ne legyenek „áldozatok”. Még mindig fontos szereplők vagyunk a repülőgépgyártásban, autók-, termék design gyártásában és ki ne felejtsük a hadipari komplexumot se. A számítógép kiépítése és az internet többé-kevésbé a Nyugat közös projektje, az alapvető technológiákkal melyek alá vannak vetve olyan katonai kutatásoknak, amelyeket nem lehet lecsökkenteni a ’zavaró’ libertáriánus Sillicon Valley napirendjéhez. Amit te nagyban kijelenteni próbálsz itt az a megosztott érzés az elveszett nemzedék iránt. London és Stockholmhoz képest a Kelet európai fiatalok jobban hajlamosak arra, hogy kísérletezzenek. Nem szeretnék optimistának hangzani, mivel imádom az Európai negatívizást, de miután az internet kontextusával foglalkoztam több mint húsz évig, annyit meg tudok mondani, hogy melyek a kérdések és a hozzájuk lehetséges válaszok. Mi ennél jobban is tudnánk csinálni. A filozófia biztosít számunkra bizonyítékokat arról, hogy a kritika és az utópia szoros kapcsolatban állnak egymással, én is alátámasztom ezt. Viszont a mai globális kapitalizmusban a negatívizmust elnyomás alatt tartják, míg a pozitivizmust dicsérik mint egy konstruktív gesztust. A vezetői osztály úgy fogja fel a kritikát, mint egy frontális támadást a marketingben, ezért megtiltja azt. Bárhol is felbukkan tompítani és szűrni kell, nagyjából ugyanúgy mint a totalitárius napokban. A nagy különbség az, hogy a mostani vállalati rendszerek nem tudják mi az „önkritika”, egy vonása a kommunista rendszernek is.
Számomra a negatívizmus tele van kreatív és romboló ötletekkel. A pesszimizmus egy hihetetlenül produktív forrása a fogalmaknak, és nem szabad összekeverni a betegséggel ami miatt sok mindenki szenved, mint például a depresszió. Kétségkívül újraéljük a #nein reneszánszot ( see:). Lassan 9/11 után, de még ennél is jobban a 2008-as gazdasági válság beálltával, tanúi vagyunk a globális konszenzus felbomlásának Nyugaton. Azzal a tudattal élve, hogyha mindannyian keményen dolgozunk és mindent beleadunk, rossz gondolatok nélkül, akkor a neo-liberális Télapó elhozza nékünk a demokráciát és a jólétet. A kulcsfogalom amely összefoglalja ezt a váltást az „Thomas Piketty” és az ő Capital in the Twenty-First Century (2013) című könyvében lelhető meg, mely a jövedelmi egyenlőtlenség növéséről és veszélyeiről beszél, ami hirtelen nagyon népszerű lett. De persze ennek a felbukkant kritikának is meg van a sötét oldala: a jobboldali nacionalizmus és a populizmus emelkedése, és a hozzá kapcsolódó online panaszkultúra és az ehhez kapcsolódó terminusok és viselkedések mint például a „trolling”. Ami közös mindannyiukban az a vágy, hogy elhallgattassák a többieket és állítsák le a vitákat.
— JI: Médiakritika és -esztétika, irodalomtudomány – irodalomelmélet –, a mozgókép története, műkritika és… mi még? Milyen tudományok adnak egyáltalán eszközöket, kellő fogalmakat, alapfogalmakat, kategóriákat a munkához?
— GL: Legyünk itt óvatosak, hogy ne idealizáljuk a kritikát műfajként. Elég zűrös. Általában a humán tárgyak befolyása csökkent és állandó támadás alatt van elszigetelni próbálva azt. A nyilvános értelmiség szerepe Kelet-Európában is csökkent. Ez az elszigetelt egyetemek növekvésének köszönhető s a humán részlegeknek szélsőségesbítése és a média ipar gyarapodása amelyek nagyon jól meg vannak a „magas szintű művészet” és a kifinomult ötletek nélkül is. A kulturális tanulmányok is része ennek a tendenciának. Az 1980-as 1990-es évek popkultúrája átalakult tompa populizmussá. Korunk közvetlen kritikája az újságíráshoz kötődik és nem a szakirodalomhoz. Az internet kritika sem kivétel. Nem nőtt ki a Média Tudomány és Kommunikáció részlegből, nemhogy a Filozófiából és a Művészettörténeti tudományágból. Az internet túl technikai volt nekik, túl kereskedelmi. Annak ellenére, hogy próbálták a művészetet a tudománnyal összehozni, és „digitális bölcsészet” programokat megszervezni, hogy összehozzák a humán tárgyakat a technológiával, viszont az európaiak még mindig hisznek abban hogy ezek a tartományok külön tartoznak egymástól. Tehát úgy tartják, hogy a művészetek területe tiszta és elkötelezett az örök értékek és formáknak, míg a mindennapi emberi külvilágban a technológia található. Annak ellenére, hogy a képzőművészetben vitéz erőfeszítéseket tettek azért, hogy áthidalják ezeket a szakadékokat, az oktatási, pedagógiai és intézményi valóságok még mindig makacsak maradtak. Furcsa módon a technológia nem gyorsítja ez a folyamatot. Inkább vagyunk tanúi a kritikus fokozatos eltűnésének, egy takaró visszavonási folyamat, ahol a kritikát nem frissítik se nem korszerűsítik, hanem inkább letörlik, szakkifejezésbe beillesztve (no crashes either…).
— JI: Mára – ezek az „eszközök” már rögzültek, a mindennapi élet elképzelhetetlen nélkülük. A folyamat a 20. században kezdődik az elektronikus média megjelenésével. Változik az életmód azzal, hogy a média összeköt és – elszigetel! A 21. század embere már feltűnően sok időt tölt egyedül, egyre inkább individualizálódik, ám ez korántsem jelenti azt, hogy nem vágyik társasági életre. Ez a társasági élet viszont egyre inkább elfordul a konkrét értelemben vett társasági élettől, hiszen legtöbb alkalommal nem fizikai, hanem virtuális légkörben történik. Az internetes „kultúra” elterjedésének köszönhetően felgyorsult lépésekben előre haladó változásoknak lehetünk tehát részesei. Hova vezet ez a folyamat? Visszafordítható? Bár ellensúlyozható?
— GL: Sherry Turkle Alone together (Egyedül együtt) (2011) című kötete itt a klasszikus tanulmány. Az alcíme összefoglalja az egészet: miért várunk el többet a technológiától és kevesebbet egymástól? Behozom ezt a tendenciát a modern társadalom egy másik, csökkenő tendenciájával kapcsolatban: a törzsfüggőség. Egyre inkább függünk a szigorú társadalmi szerkezetektől, de nem a hagyományos fajtáktól: család, egyház, gyár, szakszervezet, iskola stb. Mindannyian tudatában vagyunk a ,,társadalmi mozgás’” stagnálásának. A saját törzsünktől való erős gazdasági függés közvetlen kapcsolatban áll a közösségi média túlzott használatával. Ezért lehet, hogy ebben a kontextusban nem a magány a megfelelő szó. Kapcsolatban állunk másokkal, állandóan.
A lényeg, hogy nincsenek jelen a közvetlen helyszínen, bár kapcsolatba léphetünk velük a nap bármely pillanatában, bárhol vagyunk éppen. Egy póráz nem épít pozitív közösséget. A közösségi média reprodukálja, ha nem megerősíti a törzsi kötődéseket. Az 1990-es években az volt az elképzelésünk, hogy létre tudunk hozni új, virtuális közösségeket. Lehetséges, hogy ez most is zajlik, de az a benyomásom, hogy ezek a virtuális kapcsolatok ,,gyenge kötelékek’” maradnak, azért is, mert ez áll érdekében a közösségi média olyan monopóliumainak, mint a Google és a Facebook. Kevesebb pénzt lehet keresni egy maroknyi (vagy inkább zárt) ,,szoros kapcsolattal’” szemben egy széles hálózatnyi gyenge kötelékkel. Ez megmagyarázza, hogy miért van a fiataloknak több ezer kapcsolatuk olyan emberekkel, akikkel sohasem találkoztak szemtől szemben, anélkül, hogy tudnák, hogyan történt ez pontosan. Ennek a bővülésnek egy másik következménye kétségtelenül a családi kötelékek, barátságok és gazdasági kapcsolatok globalizációja.
— JI: Mi a véleményed a közösségi médián keresztül történő individualizálódásról és elidegenedésről? Különösen a fiatal generáció, aki ideje nagy részét a számítógép előtt tölti?
— GL: A függőség mindig jelen van, és Peter Sloterdijkkel értek egyet, aki a Meg kell változtatnod az életed-ben (2009) érvelt amellett, hogy napi szinten arra képeztük magunkat, hogy fegyelmezettek legyünk és egyensúlyt találjunk a mindennapi élet érdekes és szükséges vonatkozásai között. Nagyon türelmes vagyok, ha arra kerül a sor, hogy a számítógép unalmas eszközzé, készülékké váljon. Tény, hogy kedvenc eszközünk egyre kisebbé és mobilosabbá válik. Egyfelől bárhová magunkkal vihetjük őket, a testünk, a ruházatunk részévé válnak, automatikus gesztusokat fejlesztünk ki velük szemben. Másfelől, többé nem vagyunk a székhez és az asztalhoz kötve. A Személyi Számítógép unalmas, irodai kultúrát vitt az otthonainkba, amitől mára boldogan eltekinthettünk. Hosszú ideje, a számítógépes kultúránk egy igen nagy része háttérbe kerül a láthatatlan birodalmában, a normalizáló elkerülhetetlen részeként. A hozzáállásunk ehhez a hatalmi kapcsolathoz változni fog, elkerülhetetlenül. Egy sokkal erősebb 3D-képkultúrából is egyszerűbb lesz kilépni. Bár az offline-romantika nem fog egyhamar újra felemelkedni. Azok, akiket hátrahagytak a ,,valóságparkban”, a saját eszközeikre lesznek utalva.
(Folytatjuk)